Wekerle Sándor

A Múltunk wikiből
Mór, 1848. november 14. – Budapest, Krisztinaváros, 1921. augusztus 26.
politikus, miniszterelnök
Wikipédia
Wekerle Sándor Benczúr.jpg
1892. november 17.—1895. január 14.
Wekerle Sándor kormánya.
1893. január 27.
Wekerle felhívása az egyházpolitikai törvényjavaslatok szabadelvű párti ellenzőihez a pártból való kilépésre.
1894. május 31.
A Wekerle-kormány lemondása.
1894. június 10.
A Wekerle-kormány újbóli kinevezése.
1894. november 26.
Wekerle az egyházpolitikai törvények szentesítéséért felajánlja kormánya lemondását.
1894. december 9.
1894:XXXI., XXXII. és XXXIII. tc. A házassági jogról, A gyermekek vallásáról és Az állami anyakönyvekről.
1894. december 21.
A Wekerle-kormány lemondása.
1906. április 7.
Wekerle Sándor kormányalakítási megbízatása.
1906. április 8.—1910. január 17.
Wekerle Sándor kormánya.
1909. január 30.
Wekerle Sándor felveti a két szorosan együttműködő jegybank, a kartellbank tervét.
1917. augusztus 20.—1918. október 30.
Wekerle Sándor kormánya.
1918. január 20.
Wekerle ígérete a sztrájkolók követeléseinek teljesítésre; a sztrájk befejezése.
1918. január 23.
A Wekerle-kormány lemondása és átalakulása.
1918. április 17.
A Wekerle-kormány lemondása és átalakulása.
1918. szeptember 30.
Wekerle lemondását az uralkodó nem fogadja el.
1918. október 14.
Wekerle ismételt lemondását az uralkodó ismételten nem fogadja el.
1918. október 24.
Wekerle ismét lemond, de ismét a helyén marad.

Tartalomjegyzék

Szász Zoltán

A kormány

Tisza Kálmán két ízben is arra kényszerült, hogy hozzáértő, mindenki számára elfogadható jelölt hiányában ideiglenesen maga vegye kézbe a pénzügyek irányítását. Nem véletlen, hogy az első polgári származású miniszterelnök, Wekerle Sándor, e minisztérium tisztviselőjeként, majd vezetőjeként, az állam pénzügyeinek rendezésével nőtt kormányképes politikussá.

A közigazgatás korszerűsítése

A 80-as évek végén folytatódott a pénzügyi közigazgatás modernizálása. Az illetékszabási hivatalokat Wekerle beolvasztotta az adóhivatalokba, ezeket pedig a kataszteri nyilvántartással és az adófelügyelőségekkel együtt a pénzügyigazgatóság alá rendelte, amely így minden adó- és illetékügy közös fóruma lett. Megszüntette az egyenesadók, a fogyasztási adók és az illetékek külön helyeken történő kivetését, kezelését és nyilvántartását. Az állam számára áttekinthetőbb, jobban ellenőrzött, tehát hatékonyabb adóadminisztrációt teremtett, az adózók számára az adóigazgatás egyszerűsítése jelentett előnyt.

Tisza Kálmán bukása

Április elején Wekerle átvette a pénzügyi, Szilágyi Dezső az igazságügyi, a különféle miniszteri posztokat megjárt Szapáry Gyula pedig a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárcát.

Hanák Péter

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített. Közelebb állott hozzá az uralkodó bizalmát élvező, a hadügyi vezetés és a kormány közti közvetítés funkcióját ügyesen betöltő Fejérváry Géza honvédelmi, és a Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter szorosabb köréhez tartozó Bethlen András földművelésügyi miniszter.

A másfél évtizedes Tisza-éra disszonáns lezárulása utáni kormányalakulásnak az uralkodó is nagy jelentőséget tulajdonított. A március 16-án tartott első minisztertanácson, amire hosszú évek óta nem volt példa, maga elnökölt, és – ami a kiegyezés óta ugyancsak ritkaságszámba ment – hosszasan kifejtette kormányzati elveit. A kormány legfőbb erénye, mondotta, az erély. Erélyre mindenütt szükség van, különösen liberális berendezkedésű országban, egészen különösen pedig Magyarországon. A kormánynak – legalább kifelé – minden kérdésben egységesnek kell lennie. Neki kell vezetnie a pártot, és nem a pártnak a kormányt. A kormányzati alap, 1867, Ferenc József közjogi értelmezése szerint, a birodalom két része által megkötött egyezményt jelentette. „Minden olyan tendenciát, úgymond, amely ezen az alapon túl akar menni és az ország számára nagyobb önállóságot akar kivívni, s amely a jelenlegi törvényes alapot csupán átmeneti állapotnak tekinti, eltökélten le kell küzdeni.”[1] A kormánynak szorosan ragaszkodnia kell a törvényes alaphoz, akkor ő is garantálja, hogy a törvényben előírtnál többet Magyarországtól sem követelnek.

Itt tért ki az uralkodó a honvédség törzstiszti karának továbbképzése ügyében felmerült konfliktusra. A honvédséggel kapcsolatban a következő időben semmilyen érdemleges változtatást nem tervez, mondotta. Azt azonban szorgalmaznia kell, hogy a honvédség kiképzése megfeleljen egy esetleges háborús bevetés követelményeinek. Valóban védképessé tétele megkíván bizonyos intézkedéseket, de ezeknél a katonai szempontokon túlmenő bármilyen melléktekintetet ki kell zárni. Ez az uralkodói nyilatkozat kifejezte azt a kompromisszumot, amellyel egyrészt az összes haderő egységes ki k. u. k. szellemének, másrészt a honvédség nemzeti jellegének megőrzésével kapcsolatos újabb érdekütközést elsimították.

A kormány és a hadügyi vezetés között elég nehezen nyélbe ütött kompromisszumot rögzítette a koronatanács után egy héttel szentesített törvény a honvédségről (1890:V. tc.). Ez a honvédség felállítását és működését szabályozó 1868:XLI. tc. óta hozott számos módosítást, kiegészítést foglalta egységes statútumba. Az új törvény meghatározásában a honvédség nem „a fegyveres erő kiegészítő része”, hanem „egyik része” lett, bár ez az előléptetés inkább a nemzeti érzékenységnek tett stiláris engedmény volt, semmint a honvédség összmonarchiai státuszának valóságos megváltozása. Amíg az eredeti törvény csak a tisztek kinevezéséről intézkedett, az 1890. évi a szolgálati alkalmazásukat is szabályozta. Erről az uralkodó rendelkezett, de a magyar honvédelmi miniszter előterjesztése alapján. Ily módon tehát a magyar kormány mégiscsak fenntartotta a törzstisztek szolgálati alkalmazásába való alkotmányos befolyás jogi lehetőségét.

Az uralkodóval való egyetértés helyreállván, Szapáry március 17-én mutatkozott be a Házban. Programja sem különösebb reményeket, sem heves bírálatot nem váltott ki. A program a gazdasági élet fejlesztésén és az államháztartás teljes stabilizálásán kívül a közigazgatás reformját, vagyis államosításának előkészítését helyezte kilátásba, kárpótlásul pedig a törvényhatósági autonómia biztosítását és az állampolgárok jogait az államapparátussal szemben is védelmező közigazgatási bíróság felállítását ígérte. A kormányt a parlamentben előzékeny várakozás fogadta. Szapáry azonban nem használta ki a Tisza bukása után előállt kedvező erőviszonyokat. A közigazgatási reform kidolgozásával és beterjesztésével nem sietett, a katolikus klérussal elmérgesedő viszonyban nagyon óvatosan járt el. Ámbár a képviselőház 1890 novemberében kifejezetten ösztönözte a régóta összekuszálódott egyházpolitikai kérdések liberális rendezésére, Szapáry ezt a lehetőséget elhárította.

A kormány legjelentősebb eredményeit pénzügyi téren érte el. Wekerle ekkor fejezte be az államháztartás rendezését. Hosszú évek deficitje után 1891-ben az egyensúly helyreállott, sőt a költségvetés némi felesleggel zárult. Az államháztartás szanálása alapul szolgált a valutareform végrehajtásához. A Monarchia voltaképpen már a napóleoni háborúk óta állandóan rossz valutával, ingadozó pénzértékkel küszködött. Az osztrák ezüstvaluta hátrányai különösen a század utolsó harmadában, a tőkés világrendszerbe való teljes beilleszkedés idején ütköztek ki. Az ezüst értéke 1878-tól világszerte erősen csökkent, elvesztette a pénzértéket meghatározó szerepét; ez idő tájt a tőkés országok többsége már áttért az aranyvalutára. Wekerle hosszas tanulmányok után fogott a reformhoz. A pénzügyi nehézségeken, az aranyalap biztosításán kívül számos akadállyal, a magyar agráriusok és az osztrák pénzügyi körök ellenkezésével kellett megküzdenie, míg a reformot másfél éves gazdaságpolitikai vita után 1892 nyarára tető alá hozta.

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A kormány tagjai ugyan nem látták ilyen sötéten a jövőt, de nem tudtak pozitív programot előterjeszteni. Wekerle és Szilágyi nagyon óvatosan, némi engedményekre célzott az udvartartást és a hadsereg magyar jellegét illetően, de az uralkodó a reformoktól elzárkózott.

Egyházpolitikai előzmények

A SzilágyiWekerleBaross-triász az általános anyakönyvvezetés mellett tört lándzsát.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

A minisztertanács 1892 szeptember–októberében tárgyalta meg a Csáky és Szilágyi által benyújtott javaslatokat a kötelező polgári házasság és az általános polgári anyakönyvezés bevezetéséről, a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás recepciójáról (a bevett felekezetekkel való egyenjogúsításáról). A kötelező polgári házassággal kapcsolatban nézeteltérések támadtak a kormány tagjai között. A kabinet többsége a SzilágyiWekerleCsáky-triászt követve, a kérdés napirendre tűzését és kötelező formában való megoldását javasolta; Szapáry viszont a polgári házasság bevezetését egyelőre mellőzni kívánta. A király messzemenően Szapáryval értett egyet, a kötelező polgári házasságot – vagyis „az egyházi áldás nélküli házasságok” megszaporodását[2] – állami szempontból sem tartotta kívánatosnak, és nem járult hozzá, hogy a kormány ilyen értelmű nyilatkozatot vagy javaslatot tegyen. A királyi szó kormányválságot jelentett. Csáky azonnal lemondott, de mögötte állt a kormány és a párt többsége. Szapáry elszigetelődött, de az uralkodó álláspontját képviselte. Helyzetét közvetlenül mégsem az egyházpolitika, hanem a nemzeti érzékenység újabb sérelme miatti felzúdulás ingatta meg.

1892 júniusában fényes külsőségek közepette ünnepelték meg a koronázás negyedszázados jubileumát. A király ebből az alkalomból Budapestet a magyar fő- és székváros rangjára emelte. A főváros viszonzásul díszpolgárává választotta Ferenc Józsefet. Röviddel ezután, 90. születésnapja alkalmából díszpolgárrá választották a száműzött Kossuthot is. Az összebékéltetés szándéka sugalmazhatta azt az ötletet, hogy a szabadságharcos honvédség és a császári hadsereg emlékét is ki kellene békíteni. Minthogy éppen november elején volt esedékes az 1848-as honvédség emlékét megörökítő szobor leleplezése, olyan terv alakult ki, hogy a budapesti hadtestparancsnok és a honvédegylet elnöke együttesen koszorúzza meg az új emlékművet, majd hasonló ünnepség keretében a közeli Hentzi-szobrot. A gondolat megnyerte Szapáry és a király tetszését, de a közvéleményét nem. Az ellenzék a leghevesebb támadásokat intézte a terv ellen, amelyet a szabadságharcban elesett honvédek emléke meggyalázásának bélyegzett. A felháborodást Szapáry –szokásos módján –úgy igyekezett lecsendesíteni, hogy az egész tervet elejtette. Ezzel viszont helyzete nemcsak saját pártjában vált tarthatatlanná, hanem a legérzékenyebb pontján sértett uralkodó előtt is megrendült.

A kormány és a párt többsége ellene fordulván, Szapáry november elején lemondott. Ferenc József hajlott volna egy konzervatív irányváltásra, amely a kormánypárti jobboldal és a Nemzeti Párt fúziójára támaszkodnék. Ennek azonban Apponyiék katonai-nemzeti programjának valamelyes méltánylása lett volna az ára. A katolikus ortodoxia és a dinasztikus-katonai ortodoxia dilemmájából végül is az utóbbi került ki győztesen. Ferenc József november 7-én a liberális Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.

A Wekerle-kormány

A teljes cikk.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A kormány és pártjának vezető gárdája ekkortájt valóban felismerte, hogy a politikai katolicizmus agresszív fellépése lehetőséget kínál a liberalizmus elvi alapján álló összefogásra a nemzeti ellenzékkel. Ez az előny a Wekerle-kormány számára nagyobbnak látszott a konzervatív ellenzékiség megerősödésében rejlő hátrányoknál: a „különbözet&edquo; olyan jelentős nyereséggel kecsegtetett, amely elégségesnek látszott a dualista rendszer – és a szabadelvű párti kormányzó csoport – helyzetének megszilárdításához. Az új kormány hivatalba lépése után, a harcias nyilatkozatok ellenére nem tört ki a háború. Wekerle Sándor nem érezvén maga mögött sem a király, sem az egész kormánypárt támogatását, óvatosan kerülte az ellentétek kiélezését. A már elkészült törvényjavaslatokat egyelőre elfektette, előbb megkísérelte a vetélkedő pártfrakciók bizalmának megnyerését, főként az uralkodó bizalmatlanságának eloszlatását. Bizonyára nagy érdemnek számított, hogy a kormány 1893 februárjában hozzájárult a közös hadsereg fegyverzetének meglehetősen költséges korszerűsítéséhez. Ugyanakkor, a nemzeti ellenzék kedvébe járva, előterjesztést tett a külön magyar udvartartás kiépítésére.

A kölcsönös kompromisszumkeresésre szorította mindkét tábort a magyar politikai élet szervezete és színvonala is. A pártok felépítése, mentalitása, harcképzettsége a nemesi inszurrekció színvonalán állott, hadrendjüket a közjogi ellentét formálta. A közjogi frontvonal mentén húzódó pártkeretek keresztezték a liberalizmus–konzervativizmus rendező elvet: az egyházpolitikának mindegyik pártban voltak radikális és mérsékelt hívei is, ellenfelei is. A szabadelvű párton belüli jobboldal abban bízott, hogy a miniszterelnök hajlandó lesz, és elég erős is a „Tisza-klikk” letörésére. Az így megtisztított párt a Nemzeti Párttal fuzionálva, mérsékelten konzervatív többséget alkothatna, amely voltaképpen feleslegessé tenné az egész egyházpolitikai reformot. Ilyen jobboldali puccsra Wekerle Sándor persze nem volt kapható, de nem is lépett fel a „tisztogatók” ellen, és nem tette pártkérdéssé a reformok feltétlen elfogadását. Ezzel elérte, hogy kormányzatának kezdeti, nehéz szakaszában csak néhány képviselő lépett ki a kormánypártból. Sikerült jó viszonyt fenntartania a két nagy ellenzéki párttal is, így a képviselőház és a sajtó nagy többsége rokonszenvvel fogadta. A nagy pozícióharcban, amely az 1890-es évek elejétől kezdve a liberális és a konzervatív erők között folyt, a szabadelvű párti kormányzat nagy erőnyeresége volt, hogy a nemzeti haladás részévé, sőt a nemzeti ellenzékiség számára az azonosulás tárgyává tudta tenni a klérus hatalmát megnyirbáló, a magyarellenes bécsi sajtótól és a fekete-sárga bécsi udvari klikktől támadott reformokat.

A kormány kedvező légtérben, 1893 tavaszán nyújtotta be az állami anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás recepciójáról és a szabad vallásgyakorlatról szóló javaslatokat, de az érdemi vitát nem indította meg. A harcot nem ezekkel, hanem a kulcskérdéssel: a polgári házasságról szóló javaslattal akarta megvívni. Ennek beterjesztéséhez azonban még hiányzott a királyi jóváhagyás, ami liberális körökben növekvő türelmetlenséget, a klerikális táborban derűlátó bizakodást keltett.

Alkalmasint ezzel is összefüggött, hogy a hazai egyházi vezetők ugyancsak tartózkodtak a háborúskodás kirobbantásától, annak ellenére, hogy a pápa Bécsbe is, Esztergomba is megüzente: a kormányprogramot elfogadhatatlannak, a harcot elkerülhetetlennek tartja.

Annál nagyobb hevességgel mozgolódott – magán érezve Róma áldását – az alsópapság. Ezen a szinten a harc módszere és hangneme a kormányprogram meghirdetésekor, különösképpen a javaslatok beterjesztésekor kiélesedett. A papság egy része a szószéket használta fel agitációra. Erre kitűnő alkalomnak kínálkozott a vasárnapi mise és az utána rögtönzött templomtéri „röpgyűlés”, amelyen a vallásüldözésnek bélyegzett reformok ellen tüzeltek a vidék népét. Ha a liberálisok a nemzeti érzést, akkor a klerikálisok a vallási előítéleteket, főként az antiszemitizmust hívták segítségül. A papok, bár betű szerint talán nem ismerték, szellemében Rampolla csatakiáltását követték: „Az egyház nem szolgáltatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak.”[3] A kormányellenes papi agitáció olykor protestánsellenes, többnyire antiszemita színt öltött; helyenként egy adag szociális demagógiával is ízesítették. Ez természetesen heves ellenzést váltott ki és reformpárti akciókra késztette a liberális protestánsokat és a zsidó polgárságot.

A kormány a vallási agitáció szociális mozgósító hatásától is tartva, 1893 áprilisában betiltotta az istentisztelettel összekapcsolt politikai gyűlésezést. A középrétegi-alsópapi és a főrendi-főpapi irányzat akkor ugyan még nem egyesült, de hallgatólagos munkamegosztás már kialakult köztük: az előbbi a nép körében, a helyi plébános körül, illetve az egyház irányítása alatt álló katolikus egyletek keretében, mozgalomszerűen építette a politikai katolicizmust; a Zichy vezette arisztokrata csoport pedig a hagyományos pártszerű keretekben próbálta összefogni, irányítani a vezető réteg konzervatív elemeit, befolyásolni az udvart, a pártokat, a kaszinókat és a katolikus köröket.

Maga az uralkodó, aki a kiegyezés óta a kormányzás részletkérdéseibe is közvetlenül belefolyt, ezúttal pártatlanságát és semlegességét nyilvánította. E szokatlan magatartás az egyet nem értés, a „királyi oppozíció” egyfajta formája volt. Wekerle Sándor egyre világosabban látta, hogy Ferenc József nem pártatlanul, hanem kelletlenül szemléli a kormányt és reformpolitikáját. 1893 nyarán felajánlotta lemondását, de az uralkodó kibújt a válaszadás alól. Bizalmát nem vonta meg, de az előszentesítést sem adta meg a javaslatok benyújtásához. A lappangó bizalmi válság keltette politikai feszültséget fokozta az újabb pápai beavatkozás, az 1893 szeptemberében küldött enciklika, a „Constanti Hungarorum”. Mint harci toborzó, hangzik az invokáció: „Itt az ideje valami nagyobbat kezdeni.” Aztán valóságos akcióprogram következik: nagygyűlést kell szervezni a katolikus szellem felébresztése érdekében, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a képviselő-választásokra, fel kell karolni és fejleszteni a katolikus sajtót, különösen nagy gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére. Az enciklika felszólítja a hívőket, hogy egy szívvel-lélekkel munkálkodjanak „a vallás igazáért”. Ebben a szent harcban bizonyára nem fog hiányozni „az apostoli király jóindulata” sem.[4] A liberális sajtó. nagy megütközéssel fogadta az enciklikát, kivált a Vatikánnak mint külhatalomnak a belügyekbe való beavatkozását és a király jóindulatú támogatására célzó sorait. A klérus viszont arra hivatkozott, hogy hitelvi kérdésekben a Vatikán nem külhatalom, hanem az egyedül törvényes felsőbbség.

A pápa Ferenc Józsefnek is üzenetet küldött: elvárja tőle e nehéz helyzetben az egyház támogatását, bármennyire akadályozzák is „az úgynevezett alkotmányos szabadságjogok”. „Azt szeretném – tolmácsolta különös óhaját –, ha abszolút uralkodó lehetne, és úgy cselekedhetnék, amint a szíve diktálja.”[5] Ferenc József azonban nem tehetett eleget a pápai óhajnak. 1893 őszén nehéz napok virradtak rá. November elején kormányválság Ausztriában, lemond a 14 éve működő Taaffe-kormány. Wekerle Sándor ugyancsak lemondással fenyegetőzik: a király „semlegességével” az ellentábort segíti. Végre november 6-án a király megjelenik a minisztertanácson. A kormányzati rutinból kizökkent pillanataiban felvett bürokratikus pátosszal olvassa fel döntését. „A házassági törvényt az ország békés fejlődése szempontjából veszélyesnek tartom. Normális viszonyok között lelkiismereti kötelességemnek érezném, hogy megtagadjam a hozzájárulásomat, és vállaljam az ebből adódó következményeket.” Az adott körülmények között azonban „elismerem annak politikai szükségességét, hogy a kormányt a fennálló közjogi alap energikus megvédésében megerősítsem, ezért hozzá fogok járulni a törvény bevezetéséhez”. A nyilatkozat sajátos fenntartással zárul. „Lelkiismeretem megnyugtatása és egy majdani esetleges igazolás végett azt kívánom, hogy az általam ma elmondottak a minisztertanácsi jegyzőkönyvbe vétessenek fel.”[6] Wekerle Sándor ekkor beveti a magyar udvartartásról szóló javaslatot is: ha bukni kell, a nemzeti és a liberális vívmányért egyszerre bukjék. A király végül is enged: elfogadja a külső udvartartás magyarosítására vonatkozó részt, bár a belső udvartartásban csak formai engedményekre bírható rá. A siker így is jelentékeny. Ilyent régóta nem szerzett magyar kormány, ha nagy árat fizet is majd érte.

Szilágyi december 2-án nyújtja be a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Az alapelv – érvel – az egységes állami házasságjog és mindenki számára egyenlő bíráskodás. A kormány a magyar liberalizmus nagy hagyományát, a deáki örökséget váltja valóra: a jogegyenlőséget és a nemzet politikai egységét erősíti. A javaslatra a püspöki kar egyhangú elutasítással, közös pásztorlevéllel válaszol, amit 1894. január elején valamennyi templomi szószékről felolvasnak. Keljenek fel a hívők, az egyház szabadságának védelmére, tiltakozzanak, szervezkedjenek a törvényjavaslatok ellen. A püspökkari konferencia hozzájárul a régtől tervezett-sürgetett katolikus nagygyűléshez. A január 16-án rendezett nagygyűlés az első alkalom, amikor a főrendi-főpapi ellenzék hivatalosan is kilép a parlamenti keretek közül, és nyilvánosan összefog a középrétegi-alsópapi irányzattal.

A támadás első célpontja a polgári házasság. Ehhez – hirdetik – a világi hatalom nem nyúlhat; a házasság szentség, felbonthatatlan, és érvényessége felett az egyház ítél. A törvényjavaslat szerint pedig a házasság polgári szerződés, felbontható, érvényessége felett az állam ítél, tehát a törvényjavaslatban felállított alapelvek az egyház tanával homlokegyenest ellenkeznek. A hitelvi aggályok mögött azonban súlyosabb politikai-hatalmi megfontolások rejlettek. A polgári házasság megvalósulása erősen csökkentené az egyház befolyását – írta a pápának küldött felterjesztésében a püspöki kar. A házasságkötések révén az egyháznak addig nagy hatása volt a családokra s az egész társadalmi életre. A polgári házasság bevezetése maga után vonná a lelkek nagyobb elidegenedését, sőt elszakadását az egyháztól. Az egyház befolyását ilyen gyökeresen érintő kérdésben „sem a nemzetek intézményei, sem a század korszelleme előtt”[7] nem fognak meghajolni. A katolikus nagygyűlésen a polgári házasság intézményére a vallástalanság és az erkölcstelenség, sőt a forradalmiság bélyegét sütötték rá. Aki a polgári házasságot akarja, az forradalmat akar. „Ilyen politikát – szögezte le a határozat – nemcsak vallásunkkal, de hazaszeretetünkkel sem tudnánk összeegyeztetni.”[8]

Ha a klerikális tábor a legfőbb egyházi tekintélyre, a pápára és a világi hatalmat bíró monarchára hivatkozott, akkor a liberális reformok mellett nem kisebb személyiség: Kossuth emelt szót. Ami az ügy érdemét illeti, Kossuth a reformokat nemcsak a liberalizmus, hanem „egyszerűen a józan ész elementáris postulatumának” tartotta, és szégyen-gyalázatnak azt, hogy bevezetésük nem jóval korábban történt. A kormánypártiság vádját a baloldal számára iránymutató elvi indokolással és taktikai nagyvonalúsággal hárította el. „Én a honárulással határos merényletnek tartom azt – írta 1893 májusában –, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást…” A függetlenségieknek a reformok jellegét és hatását kell nézniük. Igaz, Wekerle Sándor egyházpolitikai programja „olyan gyermek, aki, tekintve megfogamzásának indokait, nem igen tisztességes ágyban született: de hát született; én hát nem azt nézném, hogy kinek a borja, hanem csak azt, hogy méltó-e arra, hogy felneveltessék”,[9]

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

A kormányt nem érte váratlanul az esemény, évek óta számoltak bekövetkeztével. Wekerle és társai tudták, hogy Kossuth halála a kormányét is jelentheti: reformpolitikájuk és pozíciójuk könnyen felmorzsolódhat a nemzeti érzés és a királyi ellenérzés malomkövei között. Március közepén Fejérváry honvédelmi minisztert küldték „rendkívüli követként” az uralkodóhoz, hogy a Kossuth – akkor már bizonyosnak látszó – halálával kapcsolatos magatartást a kiengesztelés jegyében tisztázza. Olyan délibábos álhírek terjedtek el, hogy a király maga megy Turinba, a királyné sírva kéri a kiengesztelődésre. Mindebből annyi igaz, hogy a kormány valóban szerette volna, ha a kiélezett belpolitikai helyzetre tekintettel az uralkodó legalább az állami gyászt engedélyezi.

Ferenc Józsefből mindig is hiányzott, ezúttal sem szállta meg a nagyvonalúság. Egy nappal Kossuth halála előtt, táviratban eltiltotta az állami gyászt, még azt is, hogy a „korona” miniszterei, az állami főtisztviselők, a császári és királyi hadsereg tisztjei részt vegyenek a temetésen. „Birváry” – ahogyan a Habsburg szó magyarításával a miniszterek maguk között Ferenc Józsefet nevezték – „egyszer megengedte a megjelenést a temetésen, … utóbb fordítva rendelkezett”, magyarázkodott később Wekerle.[10] Pedig a kiengesztelés egy kicsiny gesztusa, egy cipruság sok szívet nyert volna meg a dinasztiának. Egy uralkodói koszorú gondolata fel is merült a gyásznapok kezdetén, de aztán a kicsinyes érzékenység kerekedett felül, és a presztízsféltés: vajon mit szólnának a katonák, az udvar, mit a külföld ehhez az engedékenységhez.

Így a magyar állam nem osztozott a nemzet gyászában. A kormány tartózkodott minden nyilvános részvéttől, és a királyi utasítás értelmében a közintézményeket, az állami közalkalmazottakat, sőt a tanuló ifjúságot is eltiltotta attól. A valóságban tekintettel volt az országos gyászra, eltűrte a tüntetéseket, nem vette szigorúan a tilalmat. Wekerle burkolt formában elősegítette a gyászünnepségek lebonyolítását. Közbenjárására a főváros vállalta díszpolgárának temetését. A közvéleményt mégis bosszantotta a királyi hatóságok magatartása. Március 20-a után nap mint nap nagy tömegek, főként munkások és diákok tüntettek a nemzeti részvét megtagadása és tiltása ellen. A nemzeti tüntetők bezúzták a fekete zászló mellőzésével tüntető köz- és magánépületek, úri paloták ablakait. A hatóságok elnézték, hogy az ostromállapot ellenére naponta tízezrek zarándokoltak a fővárosból és vidékről Kossuth ravatalához. A tehetősebb birtokosokat, polgárokat díszes küldöttségek képviselték, a szegényebbeket koszorúk ezrei, a legszegényebbeket meg a személyesen elhozott hűség: munkások, tanítók, parasztok és falusi napszámosok ezrei, akik gyalogosan vándoroltak fővárosba, s az utcákon hálva várták a temetés napját.

A temetés a nemzeti kegyelet gyásza és impozáns tüntetése volt. Harangok kongása közben – csak a katolikus harangok maradtak némák – indult meg a végeláthatatlan gyászmenet a Kerepesi temető felé. A kormány tagjain kívül hiányoztak a főrendek, két püspök kivételével a magas klérus, a főispánok. Távollétével tüntetett az arisztokrácia és a pénzmágnások többsége, a főpolgármester és Bánffy Dezső, a képviselőház elnöke. A sír körül tízezrek tolongtak. A jelennel megbékélt nemzedék múlt iránti kegyelete és múltat kamatoztató kultusza keveredett az eleven örökséget hordozók igaz gyászával. A sír fölött Jókai Mór a dualizmust magasztalta mint a kossuthi eszmék és célok megvalósulását. Herman Ottó viszont „egy elkorcsosuló nemzedék hálátlanságát” bírálta: a távolmaradást és a hazug jelenlétet. Volt rá jó oka: nemcsak Jókai Mór, hanem a függetlenségi korifeusok és közírók zöme próbálta összebékíteni Kossuth emlékét az apostoli király iránti lojalitással.

Kossuth halála és temetése nyugodtabb körülmények között is sebzett érzelmeket felkavaró, országos esemény lett volna; az adott helyzetben a napi politikához szorosan hozzákapcsolt, birodalmi jelentőségű üggyé vált. Minthogy a halott Kossuthhoz fűződő érzelem és magatartás társadalmi-politikai megoszlása nagy vonalakban egybeesett a liberális reformpolitika körüli csoportosulással, a nemzeti közvélemény könnyen összefüggésbe hozta a két állásfoglalást, amint a konzervatív klerikális körök is nyomban azonosították a Kossuth-kultuszban és a reformpolitikában rejlő közös indítékot és veszélyt. „A Kossuth-gyász nem fekete, hanem vörös s a 48-iki szellem ébredt fel, … a kormány a forradalommal cimborál”[11] suttogták az udvarban. Hogy a temetés a kormány formális engedelmességének a színe alatt imponáló nemzeti ünnepséggé nőtt, azt az uralkodó egész házanépével együtt az ügyeskedő miniszterelnök „illojalitásának” rovására írta.

E szenvedélyes közjáték után került sor a polgári házasságról folyó vita befejezésére. A kormány fölényes győzelmet aratott: a képviselőház április 12-én 175 főnyi többséggel megszavazta a javaslatot. Ilyen szilárd többsége régóta nem volt magyar kormánynak. Ferenc József mégis sokallta e nagy fölényt. Jól látta, hogy a 200 főre csappant kormánypárt a 200 főt meghaladó ellenzékkel szemben ezt a fölényt csak a függetlenségiek zömének és a nemzeti pártiak jó részének támogatásával, vagyis az ő szemében fölöttébb kétes eszközökkel és megbízhatatlan szövetségesekkel érte el. Ami ritkán fordult elő, főhercegek és hitveseik szóltak bele a magyar belpolitikába, és harsányan uszított az antiliberális-magyarellenes sajtó, élvonalban a Vaterland. Legnagyobb súllyal a közös miniszterek s az informális tanácsadó csoport véleménye esett latba.

A nagy befolyással rendelkező külügyminiszter, Kálnoky, kezdettől fogva nem rokonszenvezett a liberális egyházpolitikával. Wekerlét mint pénzügyi szakembert és politikust becsülte, de az egyházpolitikát „hajánál fogva előrángatott” ügynek ítélte. 1894 tavaszán az egyházpolitika elejtését már aligha tartotta lehetségesnek, de nem bánta volna, ha a kormány belebukik. Kálnoky a rutinos diplomata kétszínűségével játszott a kormány ellen. Április 22-i memorandumában kifejtette, hogy a magyar kormány sikerét nem saját erejének, hanem „a függetlenségiekkel való természetellenes szövetkezésnek” köszönhette. Ennek következtében a Monarchia közjogi alapját tagadó erőktől került függésbe, tehát nem várható tőle „a dinasztia és a birodalom számára üdvös tevékenység”.[12] Kálnoky azt ajánlotta: éreztesse az uralkodó bizalmának megrendülését, ne utazzék le Budapestre, nyilvánítsa semlegességét a főrendiházi szavazást illetően. A közös pénzügyminiszter, Kállay Benjámin ugyancsak ellenszenvvel kísérte a liberális reneszánszot és magát Wekerlét, aki lelki alkatában „bourgeois” maradt.

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

A kultúrpolitikában a Wekerle-kormány is elődei nyomdokán haladt. A középfokú és az elemi iskolákban már az 1880-as években kötelezővé tették a magyar nyelv oktatását. 1893-ban a tanítók fizetésrendezése címén a községi és a felekezeti iskolákra is kiterjesztették az állami ellenőrzési és fegyelmi jogkört. A századvég legjelentősebb nemzetiségi demonstrációja a bukaresti és az erdélyi román diákok küzdelmeiből indult el.

A Román Nemzeti Párt az 1880-as években, miként a többi nemzetiségi párt, passzivitásba vonult. Ez ellen lépett fel 1884-ben a nagyszebeni Tribuna című lap körül szerveződött ifjabb nemzedék, amely a dualista rendszerbe beilleszkedő, mérsékelt politikusgárdával szemben erélyes, szívós harcot hirdetett a románok nyelvi és kulturális egységéért. A tribunisták szoros kapcsolatot tartottak fenn a romániai polgárság liberális nacionalista köreivel. Velük összhangban, a tribunisták sürgetésére a magyarországi párt komitéja 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumba foglalja, és közvetlenül az uralkodótól kér oltalmat a magyar kormánnyal szemben A Memorandum benyújtását azonban akkor elhalasztották.

1891 elején a bukaresti egyetemi ifjúság megalakította a „Románok kulturális egységének ligáját”, a Liga Culturalăt, a román nemzeti egység és szolidaritás gondolatának ápolására és propagálására. A liga kezdeményezésére a román egyetemisták röpirattal fordultak külföldi társaikhoz, a „holnap Európájához”, feltárták előttük a magyarországi románok helyzetét. A röpirat a magyar diákok részéről heves vitát váltott ki. A Replica című viszontválaszban Aurel O. Popovici összegezte a román nemzeti sérelmeket, de hangsúlyozta, hogy mindezek ellenére sem kívánnak elszakadni, mert a Monarchia fennállása a románoknak is érdekük. Szükségesnek tartják azonban a birodalom demokratikus föderatív átalakítását.

Az 1892. évi választások idején a Román Nemzeti Párt komitéja is alkalmasnak tartotta a pillanatot a Memorandum benyújtására. Az emlékirat rámutat a románok politikai passzivitásának okára: a román nép nem tudja elfogadni az 1867-es rendszert, amelynek „egyetlen célja a magyar faji uralom” biztosítása. Majd felsorolja a románokra sérelmes törvényeket és rendelkezéseket; kiszorításukat a közigazgatásból, az állami posztokról, és a kulturális elnyomás, főként az iskolai magyarosítás okozta sérelmeket. A Memorandumot 1892 májusában 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe. Ferenc József azonban nem fogadta őket, a Memorandumot olvasatlanul átküldte a magyar kormányhoz, amely ugyancsak felbontatlanul visszajuttatta a komité elnökének, Ioan Ratiu ügyvédnek. Ez az ügyrendi liberalizmus azonban egyik felet sem elégítette ki. A magyar nacionalista túlzók a román „hazaárulók” megbüntetését követelték, mire Szilágyi leszögezte, hogy bárkinek jogában áll az ország bármely alkotmányos tényezőjéhez kérvénnyel fordulni. Amiben a magyar ellenzék erélytelenséget látott, abban a román komité újabb sérelmet. Az elutasítás után a Memorandumot megjelentette a sajtóban, és több nyelvre lefordítva, külföldön is terjesztette. Erre az ügyészség „sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás” címén vádat emelt a román nemzeti komité tagjai ellen.

1893 őszén zajlott le a Replica-per. Popovici hiába hivatkozott arra, hogy ő nem izgatott a Monarchia, illetve Magyarország egysége és fennállása ellen, csupán reformprogramot terjesztett elő; izgatásért négy év államfogházra ítélték. Ekkor Popovici Romániába távozott. Fél évvel később került sor e Memorandum-perre, amit román részről nemzeti ügynek tekintettek. A párt országos értekezlete azonosította magát a perbe fogott komitéval és vállalta a Memorandum tartalmát. A tárgyalás mindkét oldalon nacionalista izgatástól túlfűtött hangulatban, tüntetések és összeütközések közepette zajlott le. Az esküdtbíróság a komité főtitkárát, Vasile Lucaciut öt évre, tagjait néhány hónaptól pár évig terjedő államfogházra ítélte. Ezután a kormány 1894 júniusában a pártot betiltotta, majd 1895 januárjában a komitét is feloszlatta.

A per után a román nemzeti mozgalom egy időre lehanyatlott. Nem annyira a zaklatások, a bebörtönzések – hiszen az elítélteket egy év múlva szabadon bocsátották –, hanem a mozgalom irányvesztése miatt. A Memorandum-akció a hagyományos Habsburg-barát irányvonal kudarcát jelentette. A politikai aktivitás eme első lépésénél kitűnt, hogy Ferenc József a román kérdést magyar belügynek tekinti. Az új orientáció csak a 20. század elején jelentkezett.

A magyar kormány a Memorandum-per idején igyekezett mérsékletet tanúsítani. A per után Hieronymi belügyminiszter bejárta Erdélyt, megígérte a jogosnak tartott – közigazgatási, választási – sérelmek orvoslását. A miniszter nem rejtette véka alá, hogy hibáztatja a helyi közigazgatás túlzó sovinisztáit. Nyilatkozatai az ellenzék soraiban és a kormánypártban egyaránt rosszallást váltottak ki, akárcsak Wekerle kevéssé hízelgő véleménye az erdélyi dzsentri uraskodásáról. Ha az üres zsebű és fejű hétszilvafás nemesek, mondotta egy interjúban, „felhagynának nagyúri allűrjeikkel, és nem vetnék meg az oláh parasztokat”,[13] akkor jelentősen javulna a helyzet Erdélyben. Azért Wekerle sem változtatott a magyar nemzetiségi politika alapelvem, és a hatóságok gyakorlatát sem tudta enyhíteni.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

A teljes cikk.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

Bánffy, ha államférfiúi képességekkel nem is büszkélkedhetett, hosszú megyei pályafutása alatt nagy közigazgatási rutint szerzett. Ezt lefelé a megyékben bevált erőszakkal, a nagypolitikában viszont a Tisza-iskola ügyes taktikázásával alkalmazta. Főispán maradt, mondották róla, a kormányfői poszton is, aki az egész országot egy nagy megyeként kezelte, de ebben a minőségben az uralkodó körök várakozását felülmúló sikerekkel debütált. Kormányát – ez rátermettségére vallott – nem fényes nevekből, hanem a szürkékből válogatta össze. Wekerlétől a legfelső bizalmat élvező honvédelmi minisztert, Fejérváry Gézát vette át, és néhány hónapig Festetics Andort a földművelésügy élén, ahol majd 1895 novemberében az agráriusokkal rokonszenvező Darányi Ignác váltja fel; a belügyminiszteri tárcát Perczel Dezső, a Ház alelnöke, a pénzügyminiszterit Lukács László, Wekerle közepes tehetségű államtitkára, a vallás- és közoktatásügyit egy jogász, Wlassics Gyula, az igazságügyit Erdély Sándor, a kereskedelemügyit Dániel Ernő kapta.

Az egyházpolitika utóhullámai. Az Agliardi-affér.

Bármennyire taktikusan kezdte is Bánffy működését az egész uralkodó osztály egyetértését bíró szocializmusellenes és nacionalista intézkedésekkel és fenyegetésekkel, ettől még nem lett parlamentképes politikus. A kormánypárt liberális többsége lagymatagul támogatta, nem bízott képességeiben, nehezen viselte el, hogy Wekerle örökébe lépett.

Katus László

Az államháztartás konszolidációja

Az 1880-as és 1890-es évek fordulóján – amint szóltunk róla – Wekerle Sándor és Baross Gábor erőfeszítései nyomán sikerült helyreállítani az állami költségvetés egyensúlyát.

Hanák Péter

A koalíció behódolása

Április 7-én Ferenc József a megbízható, lojális és a koalíciónak is rokonszenves Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

A teljes cikk.

Az 1906. évi választások

A választások alatt a karhatalmi jellegű fellépések nem haladták meg a szabadelvű párt által vezetett választások szintjét; a bírósági meghurcolások, a jogi szekatúrák ugrásszerű növekedése volt az új mozzanat. A politikai elnyomásban a közigazgatás közvetlen nyomása maradt a döntő, de nagyobb mértékben a Wekerle-kormány alatt emelkedett az elnyomás rendszere a „modernebb” jogi szférába.

A választások eredményeként összeült parlament agráriusabb volt, ugyanakkor alpáribb, csekélyebb szellemi értékű is, mint az előzőek. A kormányban különösen jelentőssé vált a nagybirtokos arisztokraták befolyása, ám a képviselőházban kevesebb földbirtokos volt, mint általában a szabadelvű parti többségű parlamentekben. A képviselőház társadalmi összetétele a politikai lehetőségek valamivel szélesebb körét alapozta meg, de a koalíciós parlament tevékenységét éppen az jellemzi, hogy az események fejlődésiránya miatt e lehetőségek legnagyobb részét nem használta ki. Az új képviselőházban feltűnően sok jogász foglalt helyet, amiért „ügyvédparlamentnek” is nevezték.

A horvát–szerb koalíció Supilóval egyetemben megkönnyebbüléssel és bizalommal fogadta a koalíciós kormányt. A magyar koalíció vezetői azonban már a parlament februári feloszlatása után kényelmetlennek érezték a horvátok szövetségét, az uralkodóval történt kibékülés után pedig inkább fölös teherként kezelték a fiumei rezolúciót. Április derekáig semmit sem tettek a horvátok javára. Mielőtt a horvát képviselők komolyabb alakban hangot adhattak volna aggályaiknak, a Wekerle-kormány 1906. április 21-én érvényt szerzett a régi szábort feloszlató Fejérváry-féle rendeletnek és új választásokat írt ki Horvátországban.

A kormányprogram meghirdetése

Ami pedig a koalíciós kormányt illeti, legbefolyásosabb csoportjának igazi törekvését így jellemzi a Wekerle szavait egyetértőleg idéző Andrássy-napló bizalmas bejegyzése: „…egész vállalkozásunknak mentsége és fő célja a választói reform általunk való megoldása volt, hogy könnyelmű emberek vagy pedig ellenségeink e kérdések túlhajtottan radikális megoldásával a magyar nemzetet tönkre ne tegyék.”[14]

A trónbeszéd a kormány belpolitikai feladatai közül kiemelte az adók és a költségvetések megszavaztatását, a kvóta megállapítására vonatkozó szerződés megkötését, a kereskedelmi szerződések törvényesítését. Eltérést jelentett a paktum szövegétől az úgynevezett alkotmánybiztosítékokra vonatkozó programpont, amely a közigazgatási bíróság ügykörének bővítését, a képviselőválasztások feletti bíráskodásról szóló törvény hatályának meghosszabbítását, s ezen keresztül a közigazgatás államosításának megakadályozását tűzte ki célul. (A tervek szerint a közigazgatási bíróságok a kormánnyal szemben is megvédhették volna a megyei és városi törvényhatóságok önkormányzatát.) A koalíció csekély ellenszolgáltatást kapott leszerelése fejében.

A kormányprogramot balról és a koalíciós pártok oldaláról több bírálat érte. A szocialisták a reform előtérbe kerülésében joggal tulajdonítottak nagy szerepet küzdelmüknek, de a képmutató trónbeszédet indokoltan nevezték a reakció kezeművének. Elkövették azonban azt a súlyos hibát, hogy Ferenc Józsefet teljesen felmentették a felelősség alól. A trónbeszédet összeállító koalíció őszintétlenül ígérte az általános választójogot, bár nem gondolta, hogy oly mértékben sikerül majd meghiúsítani, mint az egy-két év múlva történt. A trónbeszéd miatt elégedetlen nemzetiségi pártok több politikusa ez idő tájt közeledett a szocialistákhoz. A szociáldemokrata párt – nemzetiségi programjának hibái ellenére – 1906 nyarán szinte mindennapos segítséget nyújtott a koalícióval viaskodó nemzetiségi politikusoknak.

A kormányelnök május 29-én a főrendiházban elmondott programnyilatkozatában feladatként jelölte meg a telepítési és parcellázási akciót, az adóreformot, a mezőgazdasági érdekképviseletek létesítését, a kivándorlási törvény kidolgozását. Itt említette meg, hogy az Ausztriával kötendő gazdasági megegyezésnek ezentúl nem szövetségi, hanem szerződéses jelleget kívánnak adni. A nemzetiségi kérdés terén Wekerle némileg nyíltabban fogalmazta meg a trónbeszéd utalásait. A kormány tervei szerint – hangoztatta – fontos „hogy az oktatás minden fokozatán jusson kifejezésre a magyar állameszme, a magyar állam nemzeti jellegének eszméje”.[15]

Gazdaságpolitika és a koalíció belvitái 1906-ban

A „Hohenlohe-intermezzó” után Ferenc József választása Max Wladimir Beck báróra esett, aki addig az osztrák földművelésügyi minisztérium osztályfőnökeként a magyar gazdasági kiegyezés szakértőjének számított. Beck közismert híve volt a választójogi reformnak, emellett származásánál fogva a szlávok körében is bizalmat élvezett. Az új miniszterelnök közölte Wekerlével, hogy elődjétől eltérően hajlandó tárgyalásokat kezdeni az új „szerződéses” vámtarifa ügyében, ennek fejében azonban az új javaslat megszavazásának elhalasztását, a SzéllKoerber-féle megállapodás elejtését és a gazdasági kiegyezéshez tartozó problémák összességének új tárgyalások útján történő rendezését kérte.

A magyar kormány annyira fontosnak tartotta e közjogi engedményt, hogy hajlandó volt kockáztatni az 1902. évi kiegyezési tárgyalásokon elért eredményeket. Az autonóm vámtarifáról szóló javaslatot egyelőre félretették, hogy majd a kiegyezéssel összekapcsolva vigyék ismét a parlament elé. A vámtarifával kapcsolatos közjogi kérdések rendezését könnyen elhalaszthatta a magyar kormány, annál is inkább, mert május 29-én az autonóm vámtarifára vonatkozó javaslattal együtt javaslatot nyújtott be a külkereskedelmi és forgalmi viszonyok rendezése tárgyában. Ez a javaslat, amely az 1906:III. tc. formájában nyert szentesítést, felhatalmazta a magyar kormányt, hogy a törvényhozás további intézkedéséig ideiglenesen rendeleti úton érvényesítse az autonóm vámtarifáról szóló javaslat tarifatételeit (vagyis azt a vámrendszert, amely március 1-től a Fejérváry-kormány rendelete folytán már amúgy is érvényben volt). Ugyanígy rendelkezett a Fejérváry-kormány által megkötött külföldi kereskedelmi szerződésekről is. A magyar kormány nem tudott jelentős engedményt kicsikarni az ideiglenes kvóta megállapításában sem.

A különböző osztrák és magyar érdekcsoportok eltérő módon reagáltak a BeckWekerle-féle megállapodásra. Az uralkodó hozzájárult, mert kerülni akarta az alig elsimított válság kiújulását. A trónörökös az új osztrák miniszterelnökhöz intézett levelében óva intette őt attól, hogy akár a legcsekélyebb engedményt is tegye a magyaroknak. Mivel egykori nevelője, Beck miniszterelnök most sem hallgatott rá teljesen – akárcsak az ausztriai választójogi reform ügyében, amelyet a trónörökös szintén makacsul ellenzett –, a két államférfi elhidegült egymástól.

A BeckWekerle megállapodás értelmében mindkét kormány megkezdte az előkészületeket a kiegyezési tárgyalásokra.

Dolmányos István és Erényi Tibor

A munkásság és a kormányzat harca 1906 második felében

A Wekerle-kormány a Bánffy-korszak törvényei és rendeletei alapján járt el, Darányi pedig a személyes folytonosságot képviselte. A korabeli munkásmozgalom az azonosságot vette észre és emelte ki a szabadelvű párti és a szabadelvű párt-ellenes két kormányzat eljárásából. A Bánffy-féle és a koalíciós elnyomás erőszak-ikersége árnyalatokban jelentősen különbözött egymástól. Bánffynál az erőszak sokkal nyíltabban reakciós jelszavakat hirdető politikába volt beágyazva. A koalíciónak – a mozgalmak nagyobb nyomása alatt – szociális és demokratikus jelszavakkal vagy részben ilyen elemeket tartalmazó intézkedésekkel már álcáznia is kellett eljárását.

Dolmányos István

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

Az 1907. február 8-i Josipovich-féle memorandum a szabadelvű párti kormányok súlyos megrovásából indult ki, és viszonylag számottevő engedményeket javasolt a horvátok részére. Reformterve hatvanhetes jellegű volt. Noha a horvát–szerb koalíció igényei már túlterjedtek a memorandum elképzelésein, ezt a tervet a kereskedelmi minisztériumban elkészült vasúti pragmatika a magyar kormánytöbbség oldaláról buktatta meg, Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc kezdeményezésével. Akciójuk az osztrák kormány 1906 őszétől beindított délszláv offenzíváját követte.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

Az 1906. október 22-én befejeződött Ady-per főleg azáltal vált országos hírű eseménnyé, hogy Ady tanúnak megidézte Wekerlét, Fejérváryt, Vészit, Ábrányi Kornélt és Bernát Ármint. Wekerle ügyeskedése csak részben ért el sikert: a függetlenségi párt körében is akadt Adyt támogató vélemény.

Az iparfejlesztési törvény

1906-ban a Wekerle-kabinet végeredményben még meg tudta erősíteni maga iránt az agrárius nagybirtokosok bizalmát a szerb vámháború által s legalábbis megőrizte az ipari tőke tekintélyes részének jóindulatát a sikeres iparfejlesztési törvény megalkotásával. 1907 elejéig így tarthatta háttérben a koalíción belüli politikai vitákat.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

Wekerle ebben az időben különösen ingadozó, alakoskodó politikát folytatott, s így inkább az uralkodó kezére játszott. Lagymatagon támogatta Andrássy ultimátum-javaslatát. Azon fáradozott hogy ne robbanjon ki kormányválság. Bizalmas körben megvallotta, hogy a függetlenségiek teljes kiszorítására törekszik.

Az 1907. évi kiegyezés

Gołuchowski távozása és a Ferenc Ferdinándhoz közelebb álló Aehrenthal kinevezése egyszerre győzelme és veresége a Wekerle-kabinetnek. Téves a magyar polgári történetírás ama beállítása, amely Aehrenthalban egyszerűen a magyarok megértőjét látta és őt Ferenc Ferdinánd ellenfelének tekintette.

Noha a katonai kérdésekben hónapokon át nem sikerült eredményt elérni, a magyar kormánysajtó 1907 januárjában diadalharsonákat fújt. 1907 februárjában össze is ült a katonai szakértők tanácskozása. Időközben azonban a trónörökös és hívei valóságos hadjáratot indítottak annak érdekében, hogy a magyarokkal minden engedmény – különösen pedig katonai engedmény – nélkül kössék meg a kiegyezést. Mind a régi magyar, mind az osztrák történetírás figyelmét elkerülte, hogy a katonai kérdések kikapcsolásának magyar támogatói is voltak az agráriusok képében. 1907 áprilisától a komoly kiegyezési tárgyalások szintjéről leszorultak a katonai követelések, hogy helyüket az alkotmánybiztosítékok problémaköre foglalja el. A GYOSZ és az OMGE nagyjából ettől az időponttól kezdve felhagyott az önálló vámterületre tett hangsúlyosabb utalásokkal. A gazdasági kiegyezés alapjai 1907 tavaszára készen álltak. Az ügykörök túlnyomó többségét tekintve mindkét bizottság elérte, amit óhajtott. 1907 júniusában lezárultak az előkészítő jellegű gazdasági szakértekezletek. A gazdasági ügyek komplexusából csak az oda lazán kapcsolódó bankügy és kvótakérdés maradt elintézetlenül. Az új kiegyezés véglegesítése ez után sokkal inkább a politikai leplezés, mint a gazdasági egyezkedés ügye volt. A politikai ellenkövetelések leküzdésének végső eszközévé 1907 nyarán az osztrák kormány által alkalmazott pénzügyi retorziók és fenyegetések váltak. E nyomás alatt dolgozta át Andrássy az alkotmánybiztosítékokról szóló javaslat tervezetét, amit az 1907. szeptember 9-i minisztertanács is jóváhagyott, a kvóta 34,6 %-ról 36,4%-ra való felemelésének engedélyezésével egyetemben. A koalíciós gazdasági érdekképviseletek a végleges megállapodás előtt széles körű propagandakampányt indítottak a közös vámterület és a közös bank érdekében. Az előkészített kiegyezéssel az aktivizálódó függetlenségi párti ellenzék, de még inkább a szociáldemokrata párt fordult szembe.

A függetlenségi program elvileg nem ismerte el a közös ügyeket. Az 1907. október 8-án megkötött vám- és kereskedelmi szerződés szemléletesen bizonyította a Kossuth által képviselt politikai irányvonal elvtelenségét. Kossuth, Apponyi és a párt többi, hozzájuk csatlakozott vezetője a győztes hangján igyekezett beszámolni a szerződés megkötéséről. Kossuth szerénytelenebb hangnemben méltatta a kiegyezést, mint annak idején Széll a Koerberrel kötött paktumot. A koalíció törvényei közül a gazdasági kiegyezés híre keltette a legnagyobb monarchiabeli visszhangot. A kiegyezés az osztrák–magyar dualizmus megnyilvánulásaként eleve kiváltotta a csehek és más ausztriai nemzetek ellenszenvét. De az osztrák nagytőke képviselői különös lendülettel támogatták a létrejött megegyezést. Ezekben a körökben az a vélemény vált általánossá, hogy az 1907. évi kiegyezés Ausztria számára kedvezőbb, mint amit a [[Széll Kálmán|Széll]–Koerber megállapodás rögzített. Az ausztriai értékelések feltűnő módon kerülték a magyar agráriusoknak kedvező mezőgazdasági kikötések részletezését. Ferenc Ferdinándot a kiegyezés zavarba hozta: „vegyes érzelmei” ellenére általánosságban nem kifogásolta a létrejött egyezményt. Az osztrák szociáldemokraták az osztrák polgárság két értelmezésvariációjának megfelelően hol a „Los von Ungarn!” keresztényszociálís jelszavának megfelelően írtak, hol pedig a vámközösség fontosságát hangsúlyozták. Leginkább a két kormány összekacsintásának, a tárgyalások dramatizálásának bírálata tekinthető véleményük eredeti és értékes részének. A sokféle ellenzékkel szemben Beck nem utolsósorban a törvénymegszavazási „nagykereskedelem” segítségével tudta elfogadtatni a birodalmi gyűlés többségével a kiegyezést. Végül nagyrészt azoknak a pártoknak a segítségével hagyták jóvá Ausztriában a kiegyezést, amelyek a leghangosabban követelték: „Los von Ungarn !” Magyarországon Ausztria ellenlábasai hasonló helyzetbe kerültek. A német politika irányító körei a Monarchia nagyhatalmi helyzetének erősítéseként üdvözölték a kiegyezést; a közjogi engedményekben a függetlenségi párt vereségének palástolását látták; a bankügy formális kikapcsolását az osztrák kormány ügyének bebiztosításaként említették. A német sajtó véleménye szerint a kiegyezés arról tanúskodott, hogy Ausztriának már nem volt olyan gazdasági hatóereje Magyarországon, mint korábban.

Az OMGE fenntartás nélkül üdvözölte a kiegyezést. Az Alkotmánypárt ugyanezen az állásponton állt, azzal a különbséggel, hogy fájlalta a katonai ellenkövetelések elejtését és a kvóta felemelését. A Néppárt többsége szívesen támogatta a kiegyezést, de kisebbségénél zavar támadt: néhány képviselő a függetlenségi párt politikájának megfelelően, mások éppen azzal szemben óhajtották módosítani a párt politikáját. A függetlenségi párt hivatalos vezetőségének irányvonala a hatvanhetes pártokéhoz igazodott: a gazdasági részleteket állították az előtérbe. A pártsajtó a kiegyezéssel új utakat vélt megnyílni a magyar politika előtt. Az ipari érdekkörök az ipari konjunktúrát féltve, az esetleges megrázkódtatásoktól aggódva belenyugodtak a létrejött megállapodásokba.

A kiegyezés nyilvánosságra kerülése után azonban Kossuth arról adott számot Andrássynak, hogy a függetlenségi pártban „nagy a forrongás”. A minisztereken és a magas rangú tisztviselőkön kívül alig kelt valaki a szerződés védelmére. Még Holló Lajos is, aki addig Kossuth „jobbkezének” számított, azt követelte a kormánytól a beleegyezés fejében, hogy a párt hozzon határozatot: 1910-en túl nem hosszabbítja meg a bankszabadalmat. Kossuth október 18-án a minisztertanács elé terjesztette Holló és a mögötte álló politikusok kívánságát. Jelezte, hogy annak kielégítése nélkül azonnal teljesen felbomlik a rend a pártban. Wekerle, Andrássy és Apponyi ellenezte az önálló bank megteremtésének határidőhöz kötését. Álláspontjukat annál könnyebben fogadtatták el Kossuthtal, mert ő bizalmas körben azt hangoztatta, hogy a külön bankot felállítani ez idő szerint abszurdum. Holló Lajost Andrássy személyes tárgyalásuk során vette rá a határozat elfogadására.

A párt sorai mégis megbomlottak; számosan kiléptek, elhatárolták magukat a kiegyezéstől, vagy éppen bírálták megkötését. A párt vezetői erőfeszítéseket tettek az ellenzéki áramlatok megfékezésére. Ez évben fényes külsőségek között ünnepelték meg Kossuth Ferenc születésnapját. A függetlenségi ellenzék leszerelését az uralkodó is elősegítette. 1907 decemberében végül is szentesítette a közigazgatási bíróság hatása körének kiterjesztéséről szóló törvényt. Benne – ha szelídített formában is – az Andrássy által régebben követelt alkotmánybiztosítékok nyertek kifejezést. A közigazgatási bíróság jogkörét ugyanis kiterjesztették a törvényhatósági önkormányzatokat érintő törvénytelen kormányhatározatok érvénytelenítésére. E törvénnyel a koalíció a Fejérváry-korszak tapasztalatait kívánta az alkotmány védelmére hasznosítani.

A kiegyezés értékelésének kormányverzióival, a legalaposabb elemzést adva, a szociáldemokrata párt fordult szembe. Az önálló vámterület, az önálló bank jelszavait a függetlenségi ellenzéknél radikálisabban fordította szembe a koalícióval. A polgári radikálisok bírálata érintkezett a szocialistákéval, de azoktól alkalmanként az önálló bank elvetésében különbözött. A függetlenségi párti ellenzék tiltakozását mélyen ellentmondásossá tette, hogy valamiféle negyvennyolcas kiegyezést akart. A kiegyezés tényét nem nehezményezte eléggé. A részleteket vallatta. Ezért a kormány nem annyira ellenzékének koalícióellenességétől, mint a koalíción belüli ellenfront alakításától tartott. Mezőfi a függetlenségi párti ellenzéket követte, azzal a különbséggel, hogy a kiegyezésért az agráriusokat is bírálta. Az ellenzéknek nem volt alkalmas vezére, Mocsáry elhárította ezt a szerepet. De az oppozíció erősödése Mocsáryt radikalizálta, már nem a paktum alapján kívánt jobb politikát. Mocsáry 1907. végi összeköttetései módosítják a teljes elszigeteltségéről alkotott korábbi képet. Az ellenzék csoportjainak elkülönülése jelezte, hogy a függetlenségi párt szervezetileg megindult azon az úton, hogy felvegye a régi kettős tagozódását, kezdett visszazökkenni a nagy választási sikerek előtti korba, amikor rendszerint két függetlenségi pártcsoportosulás, két „párt” jellemezte a mozgalom megosztottságát.

A magyarországi nemzetiségi pártok többségének a kiegyezésről alkotott véleménye a függetlenségi párti ellenzékétől általában a programszerű kiegyezés-igenlésben, a magyar hatvanhetes pártokétól pedig a demokratikus elemeket tartalmazó szemléletében különbözött. A kiegyezés képviselőházi vitáját a kormány a nemzetiségi súrlódások irányába terelte. A folytatódó horvát obstrukció idején Justh kiállt a horvátok nyelvhasználati joga mellett, de a vitában sokszor maga is a többség reprezentánsaként jelent meg. A horvátok obstrukció-jogát már tagadta. A kiegyezési törvény puccsszerű megszavaztatására nem annyira a horvát obstrukció miatt, mint inkább annak ürügyén került sor. De a horvát szábor 1907 decemberében történt feloszlatása jórészt a kiegyezés elleni kollektív tiltakozás elhárítását célozta.

Az új autonóm vámtarifa törvénybe iktatása és az alkotmánybiztosítékok kieszközlése után a kormányhatalom birtokában levő Andrássy, Darányi és társai addigi ellenzékisége jórészt tárgytalanná vált. A függetlenségi ellenzék és a párton belüli elégedetlenkedők leszerelésére a kormány messzemenően felhasználta a munkásság fenyegető tüntetéseit, továbbá a nemzetiségi ellentétek kiéleződése által keltett soviniszta hangulatot. 1907 őszén tehát sikerült biztosítania a képviselőházi többséget a kiegyezés megszavazásához.

A gazdasági szerződés az előző egyezményekhez képest több előnytelen rendelkezéssel bővült, ugyanakkor kifejezte a magyar nagybirtokosok számos pozíciójavítását, sőt a magyar kereskedelmi és ipari tőke egy részének pozitív érdekeltségét is. A kiegyezés legélesebb szemű polgári bírálóinak figyelmét is elkerülte a nagybirtok gazdasági kielégítettségének mozzanata; a szerződést csak így ábrázolhatták vereségek halmazának.

A kiegyezés szakaszhatár a koalíció politikai történetében: a pártszövetség „felfutásának” csúcspontja és számottevő hanyatlásának nyitánya. Ám a Wekerle-kormánynak még nagyobb tartalékai voltak, mint Beck osztrák kabinetjének.

A balpárt megalakulása

Justh nagy tévedései bizonyítják, hogy a függetlenségi párt válságában nem egyszerűen a megalkuvásra hajló és a következetes irányzat csapott össze egymással. Justh ellenzékisége 1908 végén csak egyetlen téren, a bankkérdésben haladt lendületesen előre. Jórészt az ő sajatos kormányhűsége tette lehetővé, hogy Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc elodázza a párt- és kormányválságot.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

A Wekerléről elnevezett kispesti lakótelepet – amelyen a háborúig állami támogatással 836 ház épült fel 3600 lakással, ahol mintegy 20 ezer ember lakott – a kormány megvesztegetésül kínálta a szociáldemokrata pártnak.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson – Beck osztrák miniszterelnökkel ellentétben – Wekerle határozottan lándzsát tört az annexió mellett. Felajánlotta a magyar kormány lemondatásának garanciáját arra az esetre, ha a miniszterek esetleg szembefordulnának a közös kormányzat szándékaival. Azt javasolta, hogy az akciót a magyar korona jogaira hivatkozva hajtsák végre. Szeptemberben a magyar minisztereket hivatalosan is beavatták a tervbe. Andrássy kivételével valamennyien beleegyeztek. Az október 1-i tanácskozáson, ahol az uralkodói proklamációt megfogalmazták, Wekerle, Andrássy, Kossuth Ferenc és Apponyi is részt vett. Mivel a magyar miniszterek kifogásolták az előre elkészített proklamációtervezetet, a közös tanácskozás rájuk bízta a megszövegezést; ezt Apponyi vezetésével végezték el. A nézeteltérések inkább csak az okmány közjogi megformulázására vonatkoztak. Az osztrák miniszterek kollektiv budapesti utazása önmagában véve is bizonyította a magyar kabinet bizonyos külpolitikai súlyát.

Csak azután, október 3-án vitatta meg a magyar minisztertanács az annexiót. Wekerle megnyitó szavaiban megállapította, hogy két lehetőséget lát: vagy a háborút Szerbiával, vagy az annexiót. A továbbiakban azt bizonygatta, hogy Magyarországot „ősi jogok” alapján illeti meg Bosznia-Hercegovina. Utána Apponyi és Andrássy tettek nyilatkozatokat. Apponyi aggodalmát fejezte ki a Monarchia szláv népeinek az annexió következtében történő növekedése miatt. Végül azonban kijelentette, hogy aggályai ellenére is hozzájárul az annexióhoz, mert „külső beavatkozásoknak és a megszállt tartományokban előállható veszedelmesebb természetű mozgalmaknak megelőzése végett sürgősen kell egy erőteljes lépést tenni”. Andrássy jobboldali színezetű harciasság alapjáról ellenezte az annexió végrehajtását, bár ahhoz ekkor hivatalosan hozzájárult. Célszerűtlen és kockázatos lépésnek ítélte az annexiót, különösképpen hibáztatta, hogy összekapcsolták a novibazári kérdéssel. „A mi célunk a török birodalom fenntartása, ameddig ez lehető” – hangoztatta. Az annexió „Törökország irányában minden jog híjával levő erőszak”. Kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszünteti a szerbek mozgalmat, sőt szerinte még inkább tüzeli majd a nagyszerb aspirációkat. Andrássy azt tartotta volna helyes politikának, „amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a király és a nemzet egy táborban van, továbbá megerősíteni a hadsereget, s ezen radikális hatalmi tényezők alapján erélyes hanggal élni”. Fenntartásainak leszögezése után kijelentette: „Mindennek ellenére elfogadja az annexió előterjesztését, és kifelé a minisztertanácsi határozatokért teljes felelősséget vállal.”[16] Kossuth Ferenc nem vett részt a minisztertanácson, de utólagogos bejegyzése szerint a minisztertanács határozatát egész terjedelmében magáévá, tette, és ahhoz „bizalommal” hozzájárulását adta. Az október 3-i minisztertanács döntésének megfelelően a kormány tagjai nyilvánosan is kiálltak a proklamáció mellett. A kormány lényegében egyértelmű eljárását bizonyította, hogy 1908. november 11-én a parlament elé terjesztette az annektálásról szóló törvényjavaslatot.

Az annexiót követő háborús válság néhány nap múlva inkább elsimította, mint mélyítette Andrássy és a közös kormányzat nézeteltéréseit. A hivatalos koalíciós közvélemény reagálásában mintegy két hétig a helyeslés, a megmagyarázás, sőt a lelkesedés motívumai uralkodtak. A magyar polgári sajtó teljes egyetértéssel, soviniszta hangulatkeltéssel fogadta az annexiót. „Boszniába magyar !” – ez a jelszó tűnik fel mindenütt. Ha ekkor aggály merült fel, az Bosznia-Hercegovina további sorsara vonatkozott. A bekebelezés mellé álltak a függetlenségi párt lapjai is. Apponyi lapja cáfolta, hogy Wekerle nyomásra cselekedett. Holló, Barabás, Sághy, Ugron sorra nyilatkoztak az annexió mellett. A balpárt lapja, A Nap, csak annyi kivetnivalót talált benne, hogy a hódítás tárgya nem került magyar közigazgatás alá. Ugyanígy foglalt állást a konzervatív Alkotmány és a szabadelvű Az Újság. E képet kiegészíti, hogy a román Tribuna és a szlovák Slovenský Tíždenník is jóváhagyta az annexiót, és példájukat még sok nemzetiségi lap követte. Az agressziót határozottabban a szociáldemokrata sajtó bírálta és ellenezte időszakonként. Az annexió azonban itt, a baloldal táborában is zavart keltett, elvtelenségekhez vezetett. Áchim nemcsak a parlamenti ellenzéket, hanem a szociáldemokratákat is bírálta kezdeti csendes helyeslésükért. A horvát polgári politika táborának nagyobb része a „nagyhorvat” remények miatt beleegyezett a bekebelezésbe. Hodža irányzata először helyeselte az annexiót; majd közömbösségét hangoztatta. A román Tribuna diplomatikusan hangsúlyozta, hogy minden körülmények között ki kell tartaniuk a Habsburgok mellett. A bekebelezés megítélése dolgában tehát a nemzetiségek alig álltak jobban, mint a magyar politika. Muravjov budapesti orosz főkonzul lesújtó véleményt mondott a Kossuth Ferenc-féle külpolitikáról.

A magyar függetlenségi mozgalom demokratikus hagyományaihoz csak kevesen maradtak hűségesek. Mocsáry ezúttal is haladó szellemben ítélte meg a fejleményt. „Nékünk semmi tekintetben, semmi áron nem kell Bosznia – írta –, ez volt a függetlenségi párt álláspontja az occupációval szemben, a mellett maradjunk most is… Mindenek előtt pedig meg kell kérdezni magukat a bosnyákokat, hogy mit akarnak, hogy történjék velük, kiknek tán csak van egy kis közük a dologhoz.”[17]

Az annexió keltette háborús feszültség hatására a közvélemény röviddel később olyan erős nyomást gyakorolt a politikusokra és az újságírókra, hogy ezek nagy része – jellemző módon önkritika nélkül – egyik napról a másikra az annexió harcos ellenfelének adta ki magát. Ekkor a nemzetiségi burzsoázia lapjai is felfedezik, hogy az annexió egyedül a magyar oligarchia bűne.

A magyar kabinet nagy ügybuzgalommal és sokszor kezdeményezőleg járult hozzá a fegyverkezéshez. Az annexió utáni események azonban fokozatosan aláaknázták a Wekerle-kormányt és az általa folytatott külpolitikát.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

Justh 1909. januári tárgyalásai Andrássyval, Wekerlével, januári egyezkedési kísérlete Ferenc Józseffel, Kossuth Ferenccel szembeni lojalitása 1909 tavaszán rendszeresen kihívta a szocialisták és a balpártiak bírálatát.

Az uralkodó osztályok új gazdaságpolitikai gyűjtőpontjának létrejötte

Wekerle adótörvényei az egyenes adók átalakítására tettek kísérletet a koalícióban képviselt agrárius és finánctőkés körök kompromisszumtörekvése alapján, A földadó kivetésének alapjául továbbra is az elavult, a nagybirtok igazi jövedelmét teljesen ki nem mutató régi, kataszteri rendszer, az úgynevezett kataszteri tiszta jövedelem szolgált volna. A törvény ugyan „kiigazítani” rendelte ezt a rendszert, de a kiigazítások az eleve hibás felvételekre, a művelési ágban bekövetkezett változásokra, egyes kirívó aránytalanságokra vonatkoztak, és érintetlenül hagyták magát a rendszert. A földtulajdonosok adóztatásánál szemfényvesztésül szolgált a másodrendű szerepet játszó jövedelemadó-törvény azon rendelkezése, hogy a földtulajdonosokat a tényleges jövedelem szerint adóztatja, mivel ellensúlyozásképpen lejjebb szállította a földtulajdonosokra korábban is kivetett jövedelmi pótadó kulcsát, valamint a földadó kulcsát. Végeredményben a kormány tervei szerint a nagybirtokosokat terhelő adók összege nem emelkedett volna. Igaz, Wekerle csökkentette az ipar és a kereskedelem adóját, de ezzel a csökkentéssel – különös tekintettel a fogyasztási jellegű adók kilátásba helyezett emelésére – a nagytőke elégedetlen volt. Az adóreform szociális morzsái: a 800 koronán alul keresők adómentes létminimuma, a napszámosok és a háziipar adómentessége, a családtagok adójának eltörlése a korábbiakhoz képest valamelyes javulást hoztak, de nem elégítették ki a munkásosztályt és a parasztságot: a törvény más paragrafusai pedig továbbra is aránytalanul adóztatták a dolgozó osztályokat.

A Wekerle-féle törvényeket – a több éves előkészületi időszak, a későbbi módosítások miatt – a világháborúig eredeti alakjukban nem ültették át az életbe. Wekerle hét adótörvénye valóságos társadalmi mozgalmat hívott ki maga ellen a kereskedelmi és az ipari tőke meghatározott köreiben.

A háborús veszély és a magyarországi politika 1909-ben

A koalíciós kormány példaszerűen ügyelt a háborús előkészületekre és ezért az osztrákkal összehasonlítva is elnyerte az uralkodó dicséretét. A régi szabadelvűek ezen a téren felzárkóztak a Wekerle-kabinet mögé.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

A visszalépni óhajtó alkotmánypárti miniszterek és Wekerle a hatvanhetes tábor irányában óhajtottak teret nyitni. Ferenc Józsefnek 1909. szeptember végén, miután már kiütötte a koalíciót a nyeregből, időelőttinek tűnt a lényegében véve hivatalnokkormány távozása, és – már csak az ellenzék nyomása miatt is – egyelőre rákényszerítette a minisztereket a maradásra.

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, § mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása. A szociáldemokrata párt tüntetésével és propagandájával demokratikus „fundamentumemelésre” szólította fel Justhot. A szocialisták a legjobb pillanatban, közvetlenül Justh bécsi kudarca előtt kapcsolódtak be erőteljesebben a függetlenségi politikus Odisszeájának jobbra fordításába.

Az addig legegységesebb koalíciós irányzat, a Néppárt is megbomlott 1909 és 1910 fordulóján. Vezető politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Az ónéppárti politikusok előtérbe kerülésével kezdett kiszáradni az a kötőanyag, amellyel e párt a koalíció különböző ágazatait a közjogi sérelmi politika jegyében segített egybecementezni. Végetért a párt „Rakovszky-korszaka”. Más oldalról újabb, sikeresebb kísérletet hajtott végre egy néppárti csoport a keresztényszocialista mozgalom párttá alakítására. A Justh-irányzattal együttműködő Giesswein személyében a Néppárt is önleleplezőhöz jutott. Meggyengült a Néppárt többnemzetiségű jellege.

Khuen-Héderváry kormányalakítását végül jórészt az mozdította elő, hogy meg tudta szerezni magának az AndrássyWekerleKossuth-féle koalíciós irányzat támogatását, illetőleg semlegességét.

Katus László

A németek és az erdélyi szászok

Miután Szapáry megértően fogadta a szászok kívánságait, s jóindulatának több kézzelfogható jelét is adta, az 1890. június 17-én Nagyszebenben tartott nemzeti gyűlés módosította a szász politikai programot. Elfogadta a dualizmust és az egységes magyar államot; elismerte, hogy a nemzetiségi törvény tartalmazza a nemzetiségi jogok minimumát. Kívánatosnak nyilvánították, hogy a szász értelmiség minél hathatósabban működjék közre „az állam feladataiban”, s ennek érdekében a szász ifjúság minél nagyobb számban lépjen állami szolgálatba. A szász képviselők az új program alapján beléptek a kormánypártba. Az együttműködést Wekerlével és kezdetben Bánffyval is fenntartották, 1897-ben azonban a helynévtörvény elleni tiltakozásul kiléptek a kormánypártból, ahová csak a Tisza Istvánnal kötött paktum után, 1903-ban tértek vissza.

Galántai József

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Az augusztus 20-án kinevezett Wekerle a régi kormány valamennyi tagját átvette. Programbeszédében hangsúlyozta, hogy az előző kormány programját is változatlanul fenntartja. A közvélemény mégis helyesen ismerte fel, hogy az ígérgetés és a kisemmizés cinikus mesterének, Wekerlének a kinevezése az első lépés volt az ígéretek elsikkasztására. Wekerle közismert németbarát politikus volt, híve a Mitteleuropa-terv megvalósításának is. Kinevezése a német vezető körökben osztatlan örömet keltett. Különösen figyelemre méltó a bécsi német nagykövet jelentése a kancellárhoz: „A császár ez alkalommal valóban a megfelelő embert választotta… Megvan az alapunk arra, hogy a választással meg legyünk elégedve. Wekerle úr, akinek apja, ha nem tévedek, sváb földről jött Magyarországra, hogy egy mágnás birtokának igazgatását átvegye, német érzelmű és mindenekelőtt meggyőződéses híve a hosszú lejáratú kiegyezésnek és a német birodalommal való szoros gazdasági szövetségnek.”[18]

A baloldali közvélemény gyanúja, hogy Wekerle kinevezése a megígért reformok elsikkasztását jelzi, hamarosan bebizonyosodott. Wekerle ígérgetésekkel húzta az időt, ebben segítőtársat talált Vázsonyiban.

A januári sztrájk

20-án a pártvezetőség küldöttsége megjelent Wekerlénél, aki megígérte a követelések teljesítését. A pártvezetőség erre lefújta a sztrájkot.

A kormánypolitika fordulata

Január 23-án Wekerle a kormányt támogató pártok kívánatos tömörítése érdekében lemondott. Az ismét átalakított kormányból kimaradt Batthyány Tivadar, de tárcát kapott Szterényi József és Windischgraetz Lajos: mindketten Andrássy köréhez tartozó, közismert németbarát politikusok voltak. Nyilvánvaló, hogy a kormány átalakítása jobbratolódást jelentett, hogy ezáltal elnyerje a munkapárti többség támogatását.

A gazdasági bomlás

1918 elején 886 millió korona hiány mutatkozott az évi költségvetési előirányzatból. „Ez a nagyon komoly helyzet – mondotta a pénzügyminiszter – parancsolólag követeli, hogy az összes ágazatokban a legszigorúbb takarékosság elve tartassék szem előtt.”[19]

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

A teljes cikk.

A forradalmi mozgalmak erősödése

A szociáldemokrata párt vezetősége a második Wekerle-kormány válsága idején tüntetéseket szervezett a választójogi követelések mellett.

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

Követték-e vajon a Monarchia legfelsőbb vezetői a nemzetiségek mozgalmának újabb alakulásait? A május 30-i közös minisztertanácson, amelyen a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke is részt vett, sürgősen vitára tűzték a délszláv kérdést.[20] Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni. Ez az újabb délszláv események jelentőségének felismerésére utalt. De mindaz, amit megoldásként felvetettek, mutatja, hogy a valóságos délszláv nemzeti igényeknek még csak közelébe sem tudtak jutni.

Burián külügyminiszter hangsúlyozta, hogy „egyedül represszív rendszabályokkal semmit sem lehet tenni, vagy legalábbis nem elégségeset”, de nem vázolt konstruktív programot, hanem azt fejtegette, hogy a megoldást „a ma fennálló törvényes alap keretében”, vagyis a dualizmus alapján kell keresni. „Egy nagy délszláv birodalom nem illeszthető be a dualista monarchia struktúrájába és ezért az megakadályozandó.” Wekerle is abból indult ki, hogy „valamit tenni kell” a dualizmus keretei között: csatolják Dalmáciát Horvátországhoz – ezzel elégítsék ki a horvát nacionalizmust –, de maradjon változatlan Horvátország viszonya Magyarországgal. Horvátország növekedésének ellensúlyaként Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként kapcsolják Magyarországhoz. Mivel a magyar korona birodalma így Ausztria rovására növekednék, rekompenzációként az osztrák–lengyel megoldást javasolta: a Galíciával egyesített kongresszusi Lengyelország a dualizmus sérelme nélkül helyezkednek el a Lajtán túli birodalomrészben. 1918 májusában ez a terv teljesen irreális volt. Egyrészt a németek miatt szó sem lehetett az osztrák–lengyel megoldásról, másrészt a délszláv kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a horvát nacionalizmusnak némi engedményt tesznek, és a horvátokat kijátszák a szerbek ellen.

Seidler osztrák miniszterelnök – Buriánnal és Wekerlével szemben – a délszláv kérdést a trializmus alapján kívánta megoldani: a Monarchián belüli délszláv egységet Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Dalmácia egyesítésével hozzák létre, de Szlovénia maradjon Ausztria keretében. Mihalović, horvát bán egyik véleményt sem osztotta: csatolják Horvátországhoz Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, de a nagy Horvátország államjogi helyzete maradjon változatlan. A bán álláspontja nem felelt meg a magyar kormány felfogásának, amely ilyen nagy Horvátországot a Szent István-i korona keretében sem fogadott el.

Sarkotić tábornok, Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke azt a megoldást támogatta, amely a tartomány Horvátországgal való egyesítését készítené elő. Ha ez nem kivihető, akkor nem marad más hátra, mint hogy Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként Magyarországhoz csatolják. A tábornok szerint igazán eredményes megoldást azonban egyik javaslat sem hozhat. Szerbia és Montenegró annektálását kellene fontolóra venni – mondotta –, így minden délszláv elem a Monarchián belülre kerülne és akkor megoldható dualista alapon a probléma: a horvátokat Ausztriához, a szerbeket Magyarországhoz kapcsolják. Burián – az uralkodó helyeslésével – nyomban elutasította ezt a javaslatot.

A májusi minisztertanács szemléletesen mutatja, a Monarchia vezetői jól tudták, hogy „a délszláv kérdésben valaminek történnie kell”, de képtelenek bármit is tenni. Pedig ekkor még bíztak a németek győzelmében és abban is, hogy a minimális balkáni program alapján békét köthetnek. Még ebben a külpolitikai-katonai kombinációban sem voltak képesek a délszláv kérdésben többé-kevésbé reális gondolatot felvetni.

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

Magyarországon ezekben a napokban a Wekerle-kormány Tiszáék támogatásával még erélyes kézzel próbált rendet teremteni a hátországban és a fegyveres erőknél. A német stratégiát képviselte: szilárd védelmet felmutatni és így előnyös helyzetből tárgyalni.

A délszláv kérdés és Tisza útja

Augusztus 31-én Budapesten a két miniszterelnök megbeszélésén Wekerle változatlanul ellenezte Bosznia-Hercegovina és Horvátország egyesítését akár a magyar korona égisze alatt is, és kitartott a május végén kifejtett felfogása mellett. Bosznia tartományfőnöke, Sarkotić ezt a megoldást májusban még kivihetőnek – bár elégtelennek – tartotta, most viszont az volt a véleménye, hogy a kora nyári vereségek után a Monarchián belüli délszláv egység a minimum. Szerinte ezt az egységet a Szent István-i korona alatt kellene létrehozni. A budapesti tanácskozásról küldött jelentésében ezt írta: „A megbeszélés lefolyása azt a benyomást váltotta ki belőlem, mintha Magyarországon azokat a jelenségeket, amelyek jelenleg délen részint nyíltan, részint titokban lejátszódnak, valamint a délszláv kérdés gyors és megfelelő megoldásának szükségességét még mindig bizonyos mértékig alábecsülnék.”[21]

Köztudomású volt, hogy Wekerle a délszláv kérdésben valójában Tisza álláspontját vallja.

Bulgária kapitulációja és a Monarchia békekérése

Wekerle egyetértett Burián kül- és belpolitikai fejtegetéseivel. A háború befejezése – mondotta – égető szükségesség, de a békefeltételeknél ragaszkodni kell a Monarchia integritásához. Óva intett attól, hogy elsietett lépést tegyenek a keleti hódítások feladásával. Különösen a bukaresti békében rögzített határkiigazításokat akarta megtartani. Hussarek kijelentette, hogy bár alapjában ő is a dualizmus talaján áll, bizonyos korrekciók mégis megfontolandók, különösképpen a lengyelek csatlakozása esetén. Ami a délszláv kérdést illeti, az osztrák közvélemény azt kívánja, hogy valamennyi délszláv részt a többitől elkülönülve a Monarchiában egyesítsék.

A szeptember 27-i közös minisztertanácson hozott hat határozat közül öt semmitmondó: a horvát bánt lecserélik; uralkodói nyilatkozat, hogy Bosznia-Hercegovina és Dalmácia sorsát a békekötés után összeülő képviseletük dönti el; a bukaresti béke ratifikálását meggyorsítják; a lengyel kérdés osztrák–lengyel megoldásáról ismét tanácskoznak; Németországot ösztönzik a békekérésre. Figyelmet érdemel azonban a harmadik határozat: „Ausztria belső rekonstrukciójának leggyorsabb megkezdése.”

Bulgária békekérésének napján Reims és Verdun között megkezdődött a francia–amerikai hadsereg támadása, amely a következő napokban – az angol és a belga seregek bekapcsolódásával – a nyugati arcvonal Maas és a tenger közti vonalának egész szélességében kibontakozott. A német csapatok az áttörés elkerülése érdekében megkezdték gyors visszavonulásukat Belgium területére. A német hadvezetés mostmár csak egy kiutat látott, szeptember 28-án döntött: fegyverszünetet és békét kell kérni. Másnap a koronatanács is határozott: fegyverszünetet és békét kért a wilsoni pontok elismerésével.

A német döntés ismeretében október 2-án újból összeült a Monarchia közös minisztertanácsa. Burián beszámolt az új német szándékokról és arról, hogy ő is előkészületeket tett hasonló jegyzék elkészítésére. Wekerle hangsúlyozta, hogy a wilsoni pontok alapján békét kérő jegyzékben kifejezésre kell juttatni, hogy a Monarchia belső ügyeinek szabályozását a saját gondjának tekinti. Félő ugyanis, hogy a Monarchia Törökország sorsára jut, ahol a nagyhatalmak beleszólása dönti el a belső kérdéseket.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

Az október 22-i közös minisztertanács a „cseh-szlovák” egység wilsoni felfogásának elutasítását tervezte: a „jugoszláv” kérdésben a Monarchia keretében hajlandó volt elismerni valamennyi délszláv terület egyesítését, akár Szerbiát és Montenegrót is beleértve. Tehát még mindig reménykedtek a délszláv területek megtartásában. Wekerle csak annyiban lépett túl szeptember 27-i és október 2-i álláspontján, hogy most hozzájárult a magyar korona alatti délszláv egységhez. Az október 22-i miniszter-tanácson megbeszélt válasz azonban sohasem ment el. Az események hamar túlcsaptak rajta.

A magyar pártok nemzetiségi programja

Wekerle október 16-án bejelentette, hogy Ausztria föderatív átalakítása miatt szükségessé vált az osztrák–magyar viszony újraszabályozása. Érvényét vesztette az 1867:XII. tc., de változatlanul érvényben van a Pragmatica Sanctio, s ennek alapján törvényjavaslatot készít elő Ausztria és a magyar korona országai közti perszonáluniós viszonyra. Kilátásba helyezte a magyar–horvát kiegyezés (1868:XXX. tc.) revízióját, de hangsúlyozta a magyarországi nemzetiségi politika lényegi változatlanságát: „A nemzetiségeknek egyéni jogot kívánunk adni. Amennyire azt az egyéni teljes egyenjogúság fenntartása lehetővé teszi, szívesen fogjuk a nemzetiségi igényeket kielégíteni és efelett velük tárgyalásokba bocsátkozni, helyesebben szólva nem velük tárgyalni, hanem kívánságaik figyelem bevételével a törvényhozásnak megfelelő előterjesztéseket tenni.”[22] A kormány október 20-i ülésén perszonálunióra vonatkozó törvényjavaslatot dolgozott ki. A magyar uralkodó osztályok még ekkor sem ismerték el a nem magyar népek autonómiáját és önrendelkezési jogát.

A külügyminisztériumban szolgálatot teljesítő Ambrózy Lajos néhány nappal később maga is csodálkozva írta Tiszának: „Te épp úgy mint Wekerle, még mindig ragaszkodol ahhoz a nézethez, hogy a magyar nemzeti államot meg lehet menteni és hogy a délszláv egyesítést Szent István koronája alatt lehet létrehozni.”[23]

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A Wekerle-kormány már szeptember 30-án kérte felmentését, de nem tudtak helyébe mást állítani, ezért megbízást kapott az ügyek továbbvitelére. A képviselőház október 16-i ülésén Károlyi éles hangon követelte a kemény átadását azoknak, akik a bel- és külpolitikában új orientációt követhetnek, elszakadnak Németországtól, és az elveszett háború után még megmenthetik a békét. A párt felirati javaslatát Hock János olvasta fel: nevezzen ki az uralkodó új kormányt, amely megvalósítja az önálló Magyarországot, hazarendeli az ország védelmére a külföldön levő magyar katonaságot, haladéktalanul megindítja a béketárgyalásokat, ezeken saját külügyminiszterrel képviselteti magát és megvédi az ország területi integritását. Az új kormány valósítsa meg a demokratikus szabadságjogokat, kezdeményezzen a népet birtokhoz juttató földbirtokpolitikát, és Wilson szellemében rendezze a nemzetiségi kérdést, biztosítva az anyanyelv szabad használatát.

Másnap Tisza is elismerte a háború elvesztését. A wilsoni elveket úgy értelmezte, hogy „nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már régóta”.[24] Wekerle is hasonlóan próbálkozott előző napi programbeszédében: „A Wilson-féle tételek elfogadása által, azt hiszem, nem jutottunk ellentétbe a mi hagyományos álláspontunkkal.”[25] Tisza megnyilatkozásai arra mutatnak, hogy Magyarország belpolitikai rendszeréhez változatlanul ragaszkodott, és csak az ország külpolitikai helyzetében regisztrált bizonyos elkerülhetetlen változást: „A perszonál uniónak – mondotta – magában kell foglalnia a hadsereg teljes különválasztását és magában kell foglalnia a magyar nemzetnek a külképviselethez való különjogát is. …abban az átmeneti állapotban is, amelyben a béketárgyaláskor leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozícióval és felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek.„[26] Ugyanakkor Tisza Magyarország Németországgal fennálló szoros kapcsolatára továbbra is épített, bár számolt a formális szövetség megszűnésével.

Ezen a bel- és külpolitikai platformon próbálta létrehozni október közepén a magyar politikai pártok egységét. A munkapárt október 15-i értekezletén azt javasolta a képviselőknek, hogy csatlakozzanak a Wekerle-kormány bázisát alkotó 48-as Alkotmánypárthoz. Október 18-án a parlamenti pártok fúziója érdekeben vezetőik megbeszélését kezdeményezte, de csak a kormánypárt legjobboldalibb szárnya vállalkozott fúzióra a munkapárttal; Andrássy csupán pártkoalíciót akart, egybeolvadást nem; Károlyi el sem ment.

A függetlenségiek, a polgári radikálisok és a szociáldemokrata vezetők arra számítottak„ hogy az egyre világosabb helyzetben a hatalmon levők átadják a kormány gyeplőjét és ők biztosítják a válság forradalommentes levezetését, a politikai viszonyok demokratizálását; s antantbarátságuk révén kielégítő békét köthetnek. A hatalmat azonban a régi rezsim vezető emberei nem adták át, sőt a reakciós pártok koncentrációjával kívánták megerősíteni.

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Apponyi, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben. Andrássy és Apponyi viszont olyan kormányt kívánt, amelyben a régi mérsékelt ellenzék van túlsúlyban. Megegyezés nem született, de késő este Wekerle bejelentette lemondását,

Amíg Andrássy, Wekerle, Apponyi, Tisza, az uralkodó és a többiek megkezdték az új kormányt összetákoló tárgyalásaikat, a baloldali pártok október 23-ról 24-re virradó éjjel döntő lépésre határozták el magukat: kimondták a Magyar Nemzeti Tanács megalakítását.

Siklós András

A Wekerle-kormány válsága

A teljes cikk.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

1917 júniusában a szociáldemokraták. kezdeményezésére alakult meg a Választójogi Blokk; a párt választójogi ígéretek fejében támogatta az Esterházy-kormányt, majd jó ideig Wekerle koalíciós kabinetjét is.

A cárizmust megdöntő februári forradalmat követően – egyidejűleg a német függetlenek fellépésével – a magyar párton belül is kitapinthatóvá vált egy centrista irányzat, melynek leginkább a kitűnő szónoki képességekkel rendelkező Kunfi Zsigmond lett a hangadója.

Az Októberi Forradalom erőt adott a párton belüli régi baloldali ellenzék (Szántó Béla, Vágó Béla) szervezkedésének, és ösztönzést jelentett új baloldali irányzatok kialakulásához. A régi baloldal mellett 1918 elején kirajzolódtak egy új baloldal körvonalai (Landler Jenő, Hamburger Jenő, Nyisztor György, Varga Jenő). A szakszervezetekbe özönlő új munkás- és alkalmazotti rétegek a baloldal bázisát szélesítették, lehetővé tették új szervezetek, szervezeti formák (Gyárközi Bizottság) létrehozását. A mozgalmon belüli erőviszonyok alakulására nem maradt hatás nélkül az illegálisan szervezkedő forradalmi szocialisták éles hangú agitációja. E csoport tagjai – galileista diákok, ellenzéki munkások – röpirataikban forradalomra, az orosz példa követésére szólítottak. 1918 nyarán és őszén az oroszországi kommunista hadifoglyok kiadványai, a Szociális Forradalom című hetilap, a Kommunista Könyvtár füzetei is mindinkább ismertté váltak Magyarországon. Az oroszországi kommunista szervezet megalakulása, kiadványainak felbukkanása jelentős esemény volt, bármennyire szűkszavúan tudósított is erről a hivatalos pártsajtó.

A munkásság 1918. januári, márciusi, áprilisi és júniusi viharos erejű megmozdulásai után 1918 nyarán viszonylag csend uralkodott. A látszólagos csendet a bolgár front összeomlásáról és a Németországban bekövetkezett politikai fordulatról érkező hírek törték meg. A mozdulatlanság után most egyszerre mozgás, „lázas remegés” jellemezte a helyzetet.

A Népszava október 1-én az „új utakra térő” Németországra hivatkozva éles hangú vezércikkben sürgette Wekerle, Tisza és Burián távozását, radikális szakítást követelt az eddigi osztályuralmi rendszerrel.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

A teljes cikk.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A Wekerle-kormány lemondásával az október elején kirobbant és nem annyira megoldott, mint inkább csak elodázott kormányzati válság újra kiújult.

A forradalom győzelme

Október 30-án a délelőtti órákban a budapesti utca képe látszólag nyugodt volt. A gyárakban megindult a munka, csupán a déli ebédszünetben került sor rögtönzött gyűlésekre. E gyűléseken a szociáldemokrata párt szónokai a „WekerleTisza maffia” ellen foglaltak állást, és munkástanács megalakítását javasolták.

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

A belgrádi egyezményt nyíltan még nem támadták, de a Padovából hazatérő Nyékhegyi Ferenc vezérkari alezredes (Nyékhegyit még a Wekerle-kormány idején nevezték ki a fegyverszüneti bizottság tagjává) beadványt készített ez ügyben.

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

További internálásokra alig került sor, bár a február 22-i minisztertanácson egyesek gróf Károlyi József, gróf Bethlen István, Wekerle Sándor, Pallavicini György őrgróf és Bangha Béla őrizetbe vételét is javasolták.

Hajdu Tibor

A magyarországi proletárforradalom és a „világforradalom” perspektívája

Míg a Magyarország katonai megszállásában érdekelt szomszéd országok kormányai szerint a fordulat csupán a magyar arisztokrácia manővere, egyes „jól értesült” ügynökök és újságok szorgalmasan terjesztették a budapesti vérfürdőről, József főherceg, Wekerle és más politikusok kivégzéséről szóló álhíreket.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

Egyelőre csak Wekerlét és Kun Béla emlékezetes megveretésének két főbűnösét, két rendőrtisztet internáltak.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 1890. március 16.
  2. Országos Levéltár, Miniszterelnökség iratai, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1892. október 17.
  3. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 101
  4. Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 260–261.
  5. Ugyanott 268.
  6. Országos Levéltár, Pápay hagyaték. Karton 23. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 392.
  7. A katolikus nagygyűlés Budapesten 1894. január 16-ikán. Budapest, 1894. 20.
  8. A katholikus nagygyűlés határozatai. Magyar Állam, 1894. január 17.
  9. Kossuth levele Helfyhez. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 401.
  10. Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára, Thallóczy Lajos naplófeljegyzései (továbbiakban: Országos Széchenyi Könyvtár, Thallóczy-napó. Quart. Hung. 2459. I. 469.
  11. Ugyanott 289.
  12. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv. Interna. Liasse XXXI. 250–251.
  13. Idézi: Hanák Péter, Iratok az 1894–95. évi magyar kormányválság történetéhez. Történelmi Szemle, 1959. 3–4. sz. 310.
  14. Országos Levéltár, Andrássy-levéltár, Andrássy-napló. 1906.
  15. Képviselőházi Napló 1906–1911. I. Budapest, 1906. 39.
  16. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár). Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1908. október 3.
  17. Mocsáry Lajos válogatott írásai. Szerkesztette Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 585
  18. Deutsches Zentral Archiv, Merseburg. Ministerium für Handel und Gewerbe. R. p. 1920. 6. XIII. 20. Nr. I.
  19. Ugyanott 397.
  20. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 661–668.
  21. Tonelli Sándor, Tisza István utolsó útja. Szeged, 1941. Függelék 130.
  22. Ugyanott, 275.
  23. Református Egyház, Zsinati Levéltár, Tisza-iratok. 41. tétel.
  24. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 295.
  25. Ugyanott, 275.
  26. Ugyanott, 292.

Művei

Irodalom

a Wekerléről szóló – alább felsorolásra kerülő – életrajzi cikkeket,

Wekerle Sándorról tudományos értékű életrajzzal nem rendelkezünk, csak kisebb cikkekkel, megemlékezésekkel. Figyelmet érdemelnek Busbach Péter és Ábrányi Kornél idézett tanulmányai; Milhoffer Sándor, Magyarország közgazdasága. II. (Budapest, 1904); Matlekovits Sándor, Magyarország államháztartásának története 1867–1893 (Budapest, 1894) és Wekerle Sándor emlékezete (Budapest, 1922); Szterényi József, Emlékezés Wekerle Sándorra (Pesti Tőzsde, 1921. szeptember 1); Lukács György, Wekerle Sándor (Budapesti Szemle, 1922); Kun Andor, A magyar gazdasági élet úttörői. I. Wekerle Sándor (Pénzvilág, 1932. május 11) című írásai.

A Wekerle-kormány 1894. május–júniusi válságáról, győzelméről és bukásáról három elsőrendű levéltári forrás tájékoztat: a Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Wien), Politisches Archiv, Interna, Liasse XXXI. „Ungarisches Ehegesetz und Minister-Crisis 1894” csomó; az Országos Levéltár Pápay-hagyaték 24. dobozban az „Auf die Minister-Crisis in Dezember 894. und Jänner 895 Bezug nehmende Schriftstücke” csomó, az Országos Levéltár, Kállay Béni iratai, LII. csomóban „Rezervált iratok 1894/5-ből”. Ezeken kívül a már idézett Thallóczy naplófeljegyzései című kézirat roppant becses, közvetlen információkat nyújt. Egykorú dokumentum még Tisza István naplófeljegyzése „Az 1894. május–június havi válság történetéhez.” (in: Gróf Tisza István összes munkái. I. Budapest, 1923). A téma főbb forrásait közölte és irodalmát feldolgozta Hanák Péter, Iratok az 1894–95. évi magyar kormányválság történetéhez (Történelmi Szemle, 1959. 3–4).