Werbőczy István

A Múltunk wikiből
* 1458 körül – † Buda, 1541. október 13.
jogtudós, királyi ítélőmester, királyi személynök, majd Magyarország nádora
Wikipédia
Werboczy Istvan
1565
Kolozsvárott megjelenik Bonfini históriája Mátyás királyról, ugyanott Werbőczy István Tripartituma magyarul, Veres Balázs fordításában: Magyar decretum.
1695
Pápai Páriz Ferenc kiadja az Erdélyi Fejedelemség törvénykönyveit (Approbatae Constitutiones, Compilatae Constitutiones) és Werbőczy Tripartitumát kétnyelvű (latin-magyar) kiadásban (1695–1696; 1698).

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Nem kisebb jelentőségű az a tény, hogy a 16-17. század nemcsak a jobbágyságot a regnicolák (országlakosok) közül kirekesztő rendi-nemesi nemzetfogalom eluralkodásának, Werbőczy Hármaskönyve katekizálásának kora volt, s nemcsak a háromfelé szaggatott ország nem magyar népei számaránya növekedésének időszaka, hanem a „közös haza”, a nemzeti közösség eszméjének megjelenéséé is – már jóval a kapitalizmusba való átmenet megindulása, a polgári-nemzeti öntudatra ébredés korszaka előtt.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

Werbőczy István, aki éberen figyelte az eseményeket, október elején egy Selmecbányának küldött levelében azt írta, hogy a törökök azért hagyták el az országot, mert Szapolyai hadai­nak egy részével Marjai Lukács szász sebesi kapitány betört a török terü­letekre, a török seregek háta mögött több helyet elpusztított és felégetett. Werbőczy túlozhatott, de a támadás tényét sejtetik Szulejmán naplói és a török Dzselálzáde Musztafa munkája is.

Szapolyai János megkoronázása

A másik irányzatot a magyarországi köznemesség képviselte, melynek élén a volt nádor, Werbőczy István állott. A köznemesség, a rendi társa­dalom jellege szerint, nagymértékben eltérő helyzetűeket foglalt jogi egy­ségbe, de abban szinte mindenki egyetértett, hogy a Habsburgok magyar­országi igénye elé gátat kell állítani, a király mellől el kell távolítani az idegen követeket és tanácsosokat, környezetében olyanoknak kell helyet adni, akik nem hívei a Habsburg-trónigénynek. Céljuk volt egyúttal, hogy a Királyi Tanácsban a köznemesség képviselői is arányosan szóhoz jussanak.

A köznemesi irányzat korábbi legnagyobb eredménye az 1505. évi rá­kosi országgyűlés végzése volt, amely kimondotta, hogy ha II. Ulászló fiú utód nélkül hal meg. akkor csak magyart és csak Rákos mezején vá­lasztanak királynak. Ha pedig idegen fejedelmek akarják megszerezni Magyarországot, és fegyverrel támadnak rá, egyesített erővel megvédik az országot. A rákosi végzést tartalmazó október 13-i oklevelet a közne­mességet képviselő vármegyei követeken kívül 10 főpap és 53 főúr is alá­írta. A döntés ugyan nem hozott változást a budai udvar irányvonalában, a köznemesség azonban ismételten kísérletet tett arra, hogy az uralkodó környezetéből eltávolítsa az idegeneket.


Szapolyai várában, Tokajban, október 14-én viszonylag sokan gyűltek össze. A gyűlésen a volt kormányzat világi méltóságai, Dóczy János, Perényi Péter csakúgy megjelentek, mint az ellenállást szervező Várday püspök. Ott voltak a legtekintélyesebb tiszántúli birtokosok és a birtokos nemesség képviseletében legalább tíz vármegye, valamint a városok köve­tei. A gyűlés résztvevői egyetértettek abban, hogy az országnak legelsősorban vezetőre van szüksége. Werbőczy István az 1505. évi végzésre hivatkozott, egyúttal a két utolsó uralkodó példájára, mint ami igazolta a döntés helyességét: Ulászló tehetetlenül és dicstelenül uralkodott; fia, Lajos pedig vakmerően pusztulásba vitte az ország haderejét. Szapolyai János ezzel szemben mindenképpen trónra termett: sikeresen harcolt a török ellen, és nemrégen leverte a parasztok felkelését.

Werbőczy persze célzatosan válogatta össze azokat az érveket, amelyek az idegen uralkodócsaládok királysága ellen szóltak, és egyoldalúan állí­totta be úgy a helyzetet, hogy Szapolyai megválasztása tűnjék az egyet­len megoldásnak. A gyűlés résztvevői, akik közül többen hívei voltak az idegen befolyás ellen harcoló irányzatnak, vita nélkül Szapolyai mellé állottak, és királynak kiáltották ki.

Habsburg Ferdinánd megválasztása

Továbbra is fontos követelmény maradt viszont, hogy a nyugati határ mentén lakó birtokosok megjelenjenek a komáromi országgyűlésen, egyúttal pedig folytatódjanak az erőfeszítések Szapolyai híveinek megnyerésére. Elsősorban Várday Pál egri püspök és Werbőczy István megnyerése látszott célszerűnek.

Újabb koronázás Fehérvárott

  • A országgyűlés ezután egy sor kérdésben rendelkezett. Elsősorban azokról intézkedett, akik még Szapolyai pártján álltak. A vele együtt Erdélybe távozóknak, név szerint felsorolt főrendi híveinek és a hivatalban levő összes vármegyei főispánnak Szent Katalin napjáig (november 25-ig) adtak haladékot, hogy Ferdinánd hűségére térjenek. A főrendek közül megemlítették Erdődy Simon zágrábi püspököt, Bánffy Jánost és Bánffy Antalt, Tahy Jánost és Homonnai Ferencet. Egyesekről viszont hallgattak, így például Werbőczy Istvánról; úgy látszik, róluk eleve lemondtak.
  • Az események alakulásában kétségtelenül része volt János királynak, aki nem készült fel a harcra. Emiatt még azok is elítélték, akik következetesen mellette állottak; Werbőczy például elkeseredetten panaszolta, hogy hasztalan próbálta Jánost erélyesebb fellépésre rávenni.

János király halála

Werbőczy István és Eszéki Imre nagy ajándékokkal a Portára ment, hogy a király halálát bejelentse, és családja számára a szultán támogatását megnyerje. A lengyel királytól diplomáciai és fegyveres támogatást kértek. Az ország további sorsáról azonban már megoszlottak a vélemények. Az egyik csoport azt kívánta, hogy a halott király akaratának megfelelően fiát válasszák meg, mert így remélhető a török védelme alatt János politikai örökségének átmentése. Ezt az irányzatot képviselte Fráter György, Török Bálint és a Portára küldött két követ. A másik csoport viszont – ebbe tartozott Perényi Péter, Frangepán Ferenc, Petrovics Péter, Bebek Ferenc, Balassa Menyhárt - Ferdinánd alatt kívánta egyesíteni az országot, de úgy, hogy a váradi béke eredeti formájában valósuljon meg, tehát a császár nyújtson komoly segítséget a török ellen. Különben János király halálát a török fogja kihasználni: vagy leplezetlenül, vagy a királyfi védelmének címén teszi rá kezét az országra. Ha a császár nem tud segíteni, vegye rá Ferdinándot, hogy mondjon le a hatalmában levő területekről, és az ország egységesen keresse megmentése lehetőségét.

A versengésben a királyfi trónutódlásáért dolgozó csoport bizonyult a leggyorsabbnak. Elsőnek Werbőczy és Eszéki követsége ért a Portára. Meg kellett ugyan várniuk, amíg a szultán Budára küldött külön csausza útján megbizonyosodott a gyermek létezéséről, de októberben már azt jelenthették haza, hogy a szultán Magyarországot János Zsigmondnak]] adta.

Buda török kézen

A királyi udvar távozása után a szultán kívánságára egyedül Werbőczy István maradt Budán mint a magyarok bírája, de még 1541-ben meghalt. Híre járt, hogy az első budai pasa mérgeztette meg.

A felső bíráskodás

A különféle bíróságok az ítéletek meghozatalában Werbőczy Hármaskönyvére és a törvényekre támaszkodtak. A Hármaskönyv a 16. században 12 kiadásban látott napvilágot, ennek több mint a fele latin; a többi magyar és horvát nyelvű.

Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is az országgyűlés ítéletére bocsátották a felségsértést, az árulást, továbbá a súlyosabb bűnpereket. Az eljárást a gyűlés tartama alatt le kellett folytatni. Országgyűlés idején a Tábla általában rendkívüli ülést tartott. Az ítéletek meghozatalában a szokásjogon és a törvényeken kívül Werbőczy Hármaskönyvére támaszkodtak. Ennek a 16. században három kiadása jelent meg Erdélyben, közülük kettő Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában, egyikük magyar nyelven.

Péter Katalin

A nemzet és a haza

A 13. század óta alakuló nemesi nemzetfogalmat a feudalizmus egész hátralevő idejére érvényesen Werbőczy István még a századfordulón írta le.[1] A magyarországi szokásjogot összefoglalva, a Dózsa-felkelést a jobbágyság örökös röghöz kötésével megtorló szemlélet szerint szögezi le, hogy Magyarországon csak a nemeseknek vannak jogaik.

A gens Hungarica vagy natio Hungarica nála csak az una eademque nobilitas, vagyis az egyetlen egységes nemesség állapotában élőket egyesíti. E tény leírásával részben könyörtelen valóságot ragad meg, részben illúziót nyilvánít ki.

A könyörtelen valóság az, hogy a nemesi állapoton kívül élők valóban nem tartoznak az urakkal egy közösségbe. S jóllehet jogaikról a 16. századi országgyűlések sokat tárgyalnak, kiszolgáltatottságuk éppen ebben az időszakban válik teljessé. A nemesi állapot egysége viszont semmilyen szempontból nem a valóságnak megfelelő állítás. A gondolat csupán a hatalmasok nyomasztó árnyékában élő köznemesek nagy ábrándja az urakkal való egyenlőségről. Minthogy pedig ezt a feudalizmus egész ideje alatt nem érik el, az „una eademque nobilitas” fikciója a köznemesek szónoklataiban és tollukon a legtöbbet ismétlődő gondolattá válik.

E valóságot és illúziót egyaránt tükröző nemzetfogalom legelvontabban a Szent Korona köré gyűjtött eszmékkel nyer kifejezést. Később a „Szent Korona tan”-ának nevezik. Werbőczy egyszerű szavakkal írja le: az Isten akarata szerint a magyaroknak adott koronát a nemesek közössége ruházza a királyokra, akik ilyen módon tőlük kapják hatalmukat, együtt alkotják a „Szent Korona tagjait”. Világosan kifejezi az uralkodó osztály összetartozásának tudatát is, az uralkodóhoz fűződő viszonyuk – megint csak illuzórikus – egyenlőségét is.

Ehhez a Werbőczy-féle nemzetfogalomhoz megfelelő haza-terminus is tartozik. Regnum vagy ország a neve, de nem földrajzi fogalmat jelöl, mert csak a nemességre és nem Magyarország minden lakójára vonatkozik.

Az első hazai reformátorok

Így az 1521 előtti időből semmit nem tudunk, holott akkor voltak már Magyarországon hívei az új tanításoknak. Werbőczy István mindenesetre 1521 tavaszán szólítja fel II. Lajost a lutherizmus kiirtására. Kétségtelenül létező jelenségről ír; nyilvánvalóan talált volna megfelelő fordulatokat, ha a reformáció csak a jövőben fenyegető veszély lenne az ország felett.

Az anyanyelvi kultúrák térhódítása

Az urak eredetüket ugyan nem adják fel, de a magyarokhoz hasonulnak. A Thurzók szlovákul is hallgatnak istentiszteletet, a Balassák sokszor ugyancsak szlovákul leveleznek, a Zrínyiek és az Erdődyek a délszlávok reformációját támogatják, de valamennyien a „Szent Korona tagjai”-nak, „Hungarus”-nak tekintik magukat. Felfogásuk Werbőczynél pontosan nyert értelmezést.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

A mezővárosok lakosságát pedig Werbőczy Hármaskönyve szerint parasztoknak tekintették, akiknek nem lehet földbirtoka. Ezzel a megszorítással közvetve az uralkodónak azt a jogát tették kérdésessé, hogy mezővárosokat a szabad királyi városok sorába emeljen.

Bocskai hivatástudata

Ez a gondolkozás azonban távol állott a magyar uralkodó osztály egészétől, mely, ha egyáltalán szükségesnek érezte politikájának elvi alapjait feszegetni, nem ment tovább az Aranybullánál és Werbőczynél, legfeljebb a kálvini ellenállási tan magisztrátusi változatánál, ezzel is, azzal is kizárva a közös ügyből a plebejus elemeket.

Pázmány Péter politikai szerepe

Szép, szép, mondja Pázmány, hogy a protestánsok egyedül a Biblia szavaira építik hitüket, de ki bizonyítja, hogy a Biblia valóban isteni kijelentés, és ki magyarázza hitelesen egymásnak ellentmondani látszó szövegrészeit, ha nem az idők viharait átvészelt s most íme diadalmasan megújuló római egyház. „Mert mi megmutathatjuk, hogy miénk az örökség: előbb bírtuk; régen bírtuk; erős eredetünk vagyon azoktul, akiké volt a jószág; mi vagyunk az apostolok örökösi. Amint testámentomban hagyták, amint hívségünkre bízták, az szerént tartottuk a testámentomot. Azért nem mód az, hogy a mi erdőnket szabadjában vágja, a mi kútfejünket bátran zavarja, a mi örökségünket torkunk verve bírja, akinek ezekhez semmi közi, semmi igazsága nincsen, akit nem tudjuk, honnan jő és hová megyen, aki eklézsiájának eredetit, püspökinek rendit, genealógiájának származásit meg nem esmérteti.”[2]

Figyeljünk a kifejezésekre. Itt nemcsak Bellarmino visszhangzik, hanem a magyar nemesi füleknek oly ismerős Werbőczy is. Nem a jöttmenté, hanem a jogos örökösé a hitbéli igazság, csakúgy, mint a jószághoz való igazság. S ki az a jöttment, aki belevág a tilalmas erdőbe? „Azért nem szenvedjük, hogy akármely hosszú üstökű és rövid eszű kofa, akármely taknyos orrú tetves sócé, akármely nyalka szer-szem katona, vagy kapta-bűzű míves legény ítélő mester légyen a szentírás dolgában”[3] – fakad ki Pázmány, ujjal mutatva mindazokra: parasztokra, hajdúkra, kézművesekre, akik nemcsak az ősi hitet, hanem – mint arra a Dózsát és Lippai Balázst nem felejtő magyar nemesség jól emlékezik – az ősi jószágot is maguknak akarták foglalni. Térjetek vissza az egyedül üdvözítő római egyházba, s nemcsak lelketeket mentitek ki a pokolból, hanem birtokaitok biztonságát is elnyeritek, mert a pápa és a császár nem tűrik, hogy a jogtalanok hitet diktáljanak és birtokot szerezzenek – ez a „Kalauz” kimondatlan, de kihallható politikai mondanivalója.

A reformációban rejlő demokratikus tendenciák által fenyegetett földesúri jog melletti kiállás legalább annyira meggyőzte a magyar arisztokráciát az ellenreformáció igazáról, mint az újskolasztika fölényes logikája és a barokk stílus lenyűgöző szárnyalása. Mikor 1616-ban Pázmány esztergomi érsek és ezzel országos főméltóság (és nagyúr) lett, maga is félretette a teológiai érveket, és Werbőczy Hármaskönyvével a kezében vezette a támadást a katolikussá lett földesurak protestáns jobbágyainak vallásszabadsága ellen, földesúri jogon elfoglalva a templomokat, katolikus papot helyezve az elűzött protestáns prédikátorok helyébe. A lelkiismereti szabadságra hivatkozó protestáns tiltakozással Werbőczynek a jobbágy birtokképtelenségét kimondó törvénycikkelyeit szögezte szembe. „Inkább akarja – jelentette ki –, hogy az ő jobbágyi pusztán hadgyák az falut, hogy sem mint az ő templomon való igazsága ellen a parasztok a templomokat magoknak foglallyák.”[4]

Pázmány Péter és a klérus politikája

Történetírásunk sokszor és sokféle érvvel vonta kétségbe hitelét azoknak a szavaknak, amelyek Kemény János adott emlékiratában Pázmány szájába: „látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekintetünk van mostan az mi keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni: azontúl mindjárt contemtusban jutván, gallérunk alá pökik a német”.[5] Pedig, ha talán nem is szó szerint, lényegében jól kifejezi ez a mondás Pázmány gondokozását. Nem a Habsburg-abszolutizmusnak volt ő híve, hanem a Habsburgok ereje által a török hódítás és a paraszti osztályharc ellen védelmezett nemesi önkormányzatnak s ezen belül a katolikus egyház autonómiájának. Werbőczyn iskolázott gondolkozásával és földesúri érdekeivel mélyen bennegyökerezett osztályában, melynek oligarchikus uralmát s benne a maga nagyúri hatalmát nem kívánta semmiféle abszolutizmusnak alárendelni.

Nem nemesi kiváltságok

Az országos és megyei törvényszékek bírói és prókátori kara gyakorló jogászok mellett inaskodva, Werbőczyt, Kithonichot olvasgatva sajátította el a jogi műveltséget.

Benczédi László

A Habsburg-abszolutizmus reformirányzatának elsekélyesedése

A lipóti politika kormányzati reformjának ez a felszínessége két szempontból is tetten érhető. Egyrészt abban, amihez ez a politika nem mert vagy nem tudott hozzányúlni, másrészt annak a szervnek a meddőségében, amit az abszolutizmus hazánkban tulajdonképpen egyedüli új hivatalként létrehozott. Mert a vármegyei autonómia megszüntetésére irányuló javaslatokkal együtt a bécsi udvar végül is jobbnak látta sorra elejteni mindazokat a reformterveket is, amelyek az abszolutizmus kezdeti lendületében a magyarországi rendiség egész jog- és hivatalrendszerének átalakítására – így többek között a perrendtartás és a Werbőczy-féle Hármaskönyv átdolgozására, a Magyar Kancellária reformjára stb. – felvetődtek.

R. Várkonyi Ágnes

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

Viszont az állami hitbizomány törvényesítése (1653), majd általánosabb gyakorlati alkalmazása (1687) az ellenkező tendenciát, a feudális viszonyok megmerevedését segíti, mintegy „korerűsítve” a földbirtok elidegenítésének, felaprózásának már Werbőczy által kodifikált akadályait.

Makkai László

Anyanyelv, államnyelv, birodalmi nyelv

Még az egyébként jó magyar stiliszta, Kemény János, a későbbi erdélyi fejedelem is sajnálkozva említi emlékiratában: „tizenöt esztendőkre járó koromba hagytam el az scholát … melyekhez képest nem csoda, hogy jó deákká nem lehettem, hanem inkább, csak ez kevés is ragadhatott reám”, de van annyira „deákos”, hogy ilyen mondatokat enged meg magának: ”(Péchi Simon) azután az judaismust publice kezdvén exerceálni, juxta regni stitutiones esmét convincáltaték, legitime megfogaték, javaitól priváltaték másodszor is”.[6] Henyeség vagy hencegés ez, amit a kor purista nyelvművelői egyaránt kárhoztattak, hiszen a fenti mondat mindegyik szavára volt már bevett magyar kifejezés, mióta Werbőczyt – még a 16. században – Veres Balázs, a Werbőczyt szélesen népszerűsítő és magyarázó Kithonichot pedig Kászoni – egy nemzedékkel Kemény előtt – igen szépen magyarra fordította.

Egyébként az idézett sorok igen jól rávilágítanak a magyar-latin keveréknyelv legfőbb forrására, a nemesség @bdquo;világi bibliájára”, Werbőczy Hármaskönyvére s általában a jogi nyelvre, amely – mint láttuk – a felső bírói fórumokon és az ünnepélyes kiadványokban még Erdélyben is latin maradt.

Iskola és értelmiség

Werbőczy, Kithonich, a Corpus Juris, Erdélyben pedig az Approbatae Constitutiones és folytatásai meg néhány kéziratos formuláskönyv volt jogászaink egész szakmai felszerelése. Iskolákban a nagyszombati egyetem jogi karának felállításáig, 1667-ig ezeket sem tanították.

A nép nemzete és hazája

Szöllősi Mihály az 1676-ban kiadott, Az Úrért s hazájokért elszéledett és számkivetett bujdosó magyarok füstölgő csepüje című tábori imakönyvében Kölcsey Himnuszát előlegező gondolatmenetben fejti ki a nemzeti önkritikát: „Óh hatalmas Úr! Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Scythiából, te űzted ki a te kezeiddel őelőttök e jó földről ennek mnden lakosit, őket helyekbe szállítván … mindenféle jóknak kívánatos nemeivel bétöltötted … Valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt előtte jártál a harcon … De mi tetőled elfajulván minden mi jó szerencséinkben felfuvalkodánk és igen megutálánk tégedet … Jaj, nem csuda hát, bizony nem csuda, ha idegenek jöttének a te öröködbe és minket kikergettenek édes hazánkból keserves számkivetésre! … A hamis dekrétum, a föld népe megnyomorítására íratott hamis sententia, a hamisságot igazító prókátori nyelv, a hamis tanúbizonyság, a sok megnyomorítottak könnyhullatási felindítának hiszem tégedet és előltalálák a mi bíráinkat a te ítéletid, mert soha nem tudánk szót fogadni és a te törvényednek engedni … Méltán következett, Uram, mireánk minden átok, szidalom, gyalázat, számkivettetés, fegyver, rabság, éhség, félelem … Lám te mondottad, ha megtérendünk, az idegen földön vallást tévén, mikor ellenségünk előtt bujdosunk vagy rabságra vitetünk, megbocsátod bűneinket és hazaviszesz minket … Átkozd meg felséges Jehova a te nevedben az Antikrisztus táborát és veszesd eszeket … ne örülhessék többször a te megesett magyar eklézsiáidnak romlásokat!”[7] Már nem csupán az egyesek, hanem az egész magyar feudális rendszer bűnei, Werbőczy „hamis dekrétumának” népnyomorító következményei bánatnak meg.

R. Várkonyi Ágnes

Tudományok

A jezsuita Szentiványi Márton, a nagyszombati egyetemen a teológia, egyházjog, filozófia és matematika tanára kiegészítette és kiadta a magyar országgyűlési törvények gyűjteményét. A Corpus Iuris Hungarici seu decretum generale (1696) című, a kor enciklopédikus igényeit kifejező és akkor Európa-szerte divatos kiadvány Magyarország törvényeit és Werbőczy Tripartitumát foglalta magában, s idegen joganyaggal is kiegészült: elsőként a Kollonich kiadásában 1687-ben megjelent alsó-ausztriai Praxis Criminalist csatolták hozzá. A nagyszombati egyetemen a római és az egyházjog mellett tanított hazai jog (ius patrium) lényegében a Hármaskönyv magyarázatára szorítkozott.

Erdélyben Tótfalusi Kis Miklósnak a bevett jog teljes összegezett gyűjteményét magában foglaló kiadványával (1698) az volt a célja, hogy kézikönyvet adjon a köztisztviselők, az ország kormányzásának gondját viselők kezébe. A fejedelemség törvénykönyveit (Approbatae Constitutiones, Compilatae Constitutiones) és Werbőczy Tripartitumát kétnyelvű, latin-magyar kiadásban tette közzé (1695–1696; 1698).

Wellmann Imre

A föld birtoklása

A feudális szokásjog nem ismerte a mások jogait kizáró, korlátlan földtulajdont. A tényleges használaton volt a hangsúly; ennek megfelelően joga tapadt adott földdarabhoz annak, ki egyéni munkát fektetett bele, hogy termővé alakítsa vagy fokozottan gyümölcsözővé tegye – mégpedig annál szilárdabban megalapozott joga, minél nagyobb s hozzáértőbb erőfeszítést fordított rá. Werbőczy – nyilvánvalóan a római jog tulajdonfogalmát felhasználva – hangoztatta ugyan, hogy az egész föld tulajdona a földesurat illeti, ugyanakkor azonban elhatárolta a paraszt ingóságaitól „örökségét” (haereditas); s hogy a jobbágynak csupán munkája béréhez és gyümölcséhez van joga, azt pusztán toldalékul – olyan félreértés elkerülése végett, mintha a paraszti örökség másnak való elidegenítése esetén a földesúri felsőség elenyésznék – fűzte kiinduló tételéhez, mely szerint a jogszokást a helységek régi gyakorlatának megfelelően kell megtartani. Örökségen a jobbágy belső telkének építményeit s az esetleges paraszti malmot is értették, de elsősorban az irtásföldet és a szőlőt, melyek létrehozásában és fenntartásában a jobbágy legtöbb egyéni erőfeszítése rejlett. A jezsuita Szegedi Jánosnak, a kor mértékadó jogtudósának tanítása szerint a paraszt bizonyos korlátozott tulajdonul s örökségképp bírta és a helyi szokáshoz képest szinte nemesek módjára hagyta örökül szőlejét s irtás-szántóföldjét és -rétjét, úgyhogy e birtokai az örökbérlethez (emphyteusis) álltak közel, de ettől előnyösen különböztek abban, hogy a földesúrnak nem a jövedelemmel arányos haszonbérrel, hanem csak kilenceddel vagy hegyvámmal, illetőleg cenzussal tartoztak jogelismerési díjként utánuk. Amint a paraszti irtványok s kivált szőlők sűrű adásvétele tanúsította, a valóságban is hozzájuk fűződött a jobbágy legkiterjedtebb birtokjoga. Az irtványokat ugyan idővel mindinkább magához váltotta sok földesúr, főképp nagybirtokosok, majorsága növelése céljából. Ám a szőlők esetében viszonylag ritkán, akkor is általában átruházásuk alkalmával került erre sor, mert ezeket örökbecsűn, azaz teljes értékükön kellett magukhoz váltaniuk, s e jelentős kiadást azután még a nagyrészt bérmunkát kívánó szőlőművelés költségei tetézték. Már a jobbágytelekhez tartozó szántóföld és rét fölött – mint amelyekbe jóval csekélyebb, közösségi kötöttségeknek alávetett munkát ölt a jobbágy – a földesúr felsőbb birtokjoga nem volt kérdéses, másokra való átruházásuk egyébként is csak az úri felsőség meglazulása esetén fordult elő. Szóba sem jött, hogy a földesúr magához váltsa őket, hiszen egyszerű kisajátításuknak nem volt törvényben leszögezett akadálya; Erdélyben ennek csak az volt a föltétele, hogy a rájuk kivetett állami adó érvényben maradjon. Tőlük a parasztot különben is meg lehetett fosztani olyan megokolással, hogy nem műveli őket jó gazda módjára, vagy tartozásait nem teljesíti utánuk. Meg kellett azonban gondolni a földesúrnak: elvegyen-e jobbágytelkeket teljes egészükben? Ez csak akkor lehetett kifizetődő neki, ha az így kimaradó szolgáltatásokat, elsősorban igásrobotot, másképp pótolni tudta. Ezért inkább csak egy hányadukra tette rá kezét a jobbágytelkeknek, úgy azonban, hogy a megmaradt töredékekre is az addigiakhoz közel álló terheket rótt ki. S főképp a megürült jobbágytelkeket foglalta el, melyek már híjával voltak egyéni paraszti befektetésnek. Még sűrűbben sajátította ki – a királyi Magyarországon már a 16. századtól fogva – a falu osztatlanul közösen bírt „szabad élő földjét”, melyben ilyen munkaráfordítás eleve nem rejlett. Igaz, amikor – a jobbágyok súlyos megterhelésével – a „szabad élő erdőből” irtatott vagy a közös legelőből feltöretett szántófölddel gyarapította majorságát, rendszerint nem a legjobb talajú részekhez jutott hozzá – ezeket a paraszti hozzáértés már régtől fogva igénybe vette a dűlők kialakításakor –, mégis lehetőleg egy tagban kihasított „táblákhoz”, melyeken a falu művelési és legelőkényszerétől függetlenül gazdálkodhatott.

A török hódításból megóvott országrész helységeiben uralkodó kötött gazdálkodás már magában véve korlátozta a paraszt birtokjogát a megélhetésének fő alapját alkotó jobbágytelek tartozékain, hiszen egyénileg bírt kaszálóját kora tavasszal, majd – ha sarjút termeszteni nem volt szokásban – a széna betakarítását követően, szántóföldjét pedig tarlószabadulás s gyakran ugarolás után is a falu s az uraság nyájai vették birtokukba; és még szorosabb korlátok közé szorult e földjének birtoklása, ha a legelőkényszerhez – amint még Erdély túlnyomó részén – parcelláinak cserélődésével egybekötött, ismétlődő nyilas osztás járult. Annak azonban, hogy a jobbágy, ingatlanaira alapozva, úgy gazdálkodhassék, mint amelyeket tartósan a maga birtokának tudhat, a földesúr fenyegető kisajátítása volt legfőbb akadálya. Ő ezt a parasztnak telkéhez tartozó alapvető fontosságú szántóföldjére s rétjére vonatkozólag minden ellenszolgáltatás nélkül keresztülvihette. A jobbágy malmáért (ha volt neki ilyen) s más épületeiért tartozott ugyan neki a közbecsűnek megfelelő értékkel – ezt a 18. században már a Werbőczy által megjelölt összegek ötszörösének vették –, irtványáért és szőlejéért pedig e közbecsűnek általában négyszeresére számított teljes értékével, melyet a gyakorlatban a helység bírájának és esküdtjeinek kellett megállapítaniuk a szomszédokkal együtt, s csak akkor a vármegyei szolgabíró és esküdt jelenlétében, ha ezt a helyi szokás így kívánta. A paraszt hátrahagyott vagyona jog szerint egyformán illette fiait és lányait (a székelyeknél a ház a legfiatalabb fiúé lett), ám örökös hiányában mindenére a földesúr tette rá kezét. Ha magszakadás esetén módja nyílt végrendelkezni az uraság hozzájárulásával, ezt csak szerzett javai feléről tehette, a többi az örökölt jószággal együtt az úr tulajdonába ment át.

Falutörvény és faluközösség

Az egyes falvak „törvényeiben” föllelhető hasonló vonások nem egységes felsőbb utasításból, hanem egymáséhoz közel álló életkörülményeikből és kötelezettségeikből eredtek. Túl azon, ami valamennyire összecsengett bennük, a meghatározó helyi adottságok nyomták rá mindegyikre a maguk sajátos bélyegét. Önállóságuk s egyszersmind a faluközösségek megszilárdulásáig visszamutató eredetiségük tükröződik abban, hogy Werbőczy sem térhetett ki annak hangsúlyozása elől, hogy a jogszokást a helységek régi gyakorlata szerint kell megtartani.

Erdőhasználat

Hogy az említett kivétellel alig nyílt mód a sok kitermelhető fa pénzzé tételére, nagymértékben hozzájárult a faállomány megbecsülésének csekély voltához. Amikor sikerült egy részt eladhatóvá tenni belőle, még akkor is megmutatkozott ez a fa hamuzsírégetéshez társuló eltékozlásában. Különösen vonatkozott e mostoha elbánás az erdőben bővelkedő területekre; jellemző, hogy Werbőczy előírása szerint az erdőt csak három ekealja (379,89 ha) kiterjedéséig, azon fölül már nem értékelték. Ami fát az erdő nyújtott, lényegében csak a paraszti és a földesúri háztartás és gazdaság önellátásában értékesülhetett, s a pazarlás ellenére is nagyrészt felhasználatlan maradt. S egészben véve még alább szállt a fa értékelése azáltal, hogy az egykorú felfogás az erdőt alkotó fafajok nagy többségét, köztük a kőrist, csak tűzrevalónak, egyébként haszontalannak minősítette. Tükröződött ez már abban, ahogy Werbőczy Hármaskönyve az erdők becsértékét megállapította. Szerinte a sertések révén hasznot nem hajtó szabad erdőnél 16,67-szor, annál a közerdőnél pedig, mely minden munkára alkalmas faanyaggal szolgál, ötször többre kell értékelni az ugyanolyan kiterjedésű bárdos (fejszés, azaz épületfát adó) és makktermő erdőt; egyúttal külön kitért arra, hogy ha az utóbbinak évi jövedelme kivált a makktermés alapján kiszámítható, akkor ez összeg tízszerese alkotja az erdő becsűjét.

Vörös Károly

A parasztság

A feudalizmus intézményrendszerének teljes restaurálása felé mutató fejlődés ezután – éppen a paraszti birtokbírhatás kérdésében – már túllépett a Hármaskönyv rendelkezésein is. Alapul ehhez még a Hármaskönyv III. részének 30. címe szolgált, mely kimondta, hogy a jobbágynak ura földjében nincs joga az „örökösségre”, a föld örök érvényű elidegenítésére, lévén a föld egész tulajdona a földesúré. Werbőczy azonban ezzel még nem mondta ki azt, hogy a parasztnak egyáltalában nem lehet földtulajdona, tehát hogy minden föld eleve csak földesúri tulajdon lehet.

Kosáry Domokos

Korszerűbb tendenciák és rendi provincializmus

Az újabb vizsgálatok eredményei arra intenek, hogy a nemesi tudatvilágban, mentalitásban és életformában ekkoriban még felső szinten is sok ilyen motívum továbbélését kell feltételeznünk. Ami nem is meglepő az olyan feudális kiváltságos osztály esetében, amelynek társadalmi feltételeit konzerválta, sőt erősítette az előző két évszázad késő feudális visszaesése, és amelynek rétegei ekkor is mind ugyanazt a 16. század eleji Werbőczyt tartották alapvetőnek és korszerűnek, legfeljebb abban térve el, hogy nagyurak díszes könyvtáraik polcán, egyszerűbb nemesek a mestergerendán, a tyúkültető bőrszakajtó felett, a legalsó szinten élők csak főbb tételekben, szívük mélyén őrizték a Hármaskönyv tanításait.

A protestáns egyházak

Az 1728-i országgyűlésen, a vallási téma tilalma ellenére, megint súlyos vallási incidensre került sor. A katolikus többség a Werbőczy-féle katolikus eskü letételét követelte a porták kiigazítására kiküldött bizottság protestáns tagjaitól, majd pedig a vonakodók azonnali letartóztatását. Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

Az egyszerűbb, vidéki köznemesi otthonokban azonban a családi adatok, születési dátumok bejegyzésére szolgáló Biblia, egy-két népszerű vallásos kiadvány, a kalendárium és talán Werbőczy Hármaskönyve kivételével általában hiába keresnénk ekkor könyveket.

Társadalomtudományok

A késő feudalizmus hazai jogtudománya Werbőczy óta saját hagyományokkal és szakemberekkel rendelkezett, akik azonban nem elsősorban elméleti, irodalmi téren, hanem abban tűntek ki, hogy a kusza jogviszonyok és végeláthatalan perek szövevényében a gyakorlatban ügyesen tudták képviselni a rájuk bízott ügyet. A jezsuita adatgyűjtő iskolából kiágazó jogtörténeti kutatást Szegedi János, a nagyszombati egyetem jogtanára, a Corpus Juris új kiadója (1740), Werbőczy kommentátora, több tankönyv szerzője képviselte. Sűrűn használt, gyakorlati célú jogi tankönyvet tett közzé Huszti István, az egri püspöki jogintézet tanára is (1745). Az új nemesi igények jelentkezésével együtt feltűnt a világiasabb szempontok érvényesítése, valamint a nemesi feudális jognak az állítólagos ősi „hun-magyar” jogból való származtatása. De az ilyen árnyalatoktól függetlenül Werbőczy Tripartituma és a Corpus Juris volt az a két nem „hivatalos”, de ténylegesen elfogadott jogforrás, amelyhez a kiváltságaihoz ragaszkodó nemesség a 18. században szívósan ragaszkodott.

Társadalomtudományok (Könyvek, tudományok, művészetek)

Időszakunk az első új változat: a felvilágosult abszolutista szellemű történeti irányzat felbukkanásával indult. Kezdeményezője, a trencséni, szlovák származású Kollár Ádám Ferenc jezsuitából és a Hevenesi-féle iskola tanítványából lett a bécsi udvari könyvtár igazgatója, források gyűjtője és közreadója. A magyar királyok kegyúri és egyházszabályozási jogairól írott művei (1762, 1764), amelyekről fent már szó esett, erre a részletes történeti anyagra épültek, és világosan kifejezésre juttatták az új irányzat történetszemléletét: a késő barokk rendi felfogással szemben, amely saját kiváltságait kereste a múltban is, az uralkodó központi hatalmának hangsúlyozását, a klérus és a nemesség előjogainak és Werbőczy Hármaskönykönyvének bírálatát. Kollár irányzatának főlet az északnyugati peremvidék városainak evangélikus Hungarus polgársága körében akadtak történetkutató hívei.

Történetírásunk fő folyama azonban a jezsuita adatgyűjtő iskola által vágott mederben haladt tovább. Tagjai viszont most már az elődök által összegyűjtött és azóta is kiegészülő nagy forrásanyag átvizsgálását, rendszerezését, forráskritikai elemzését, közzétételét vagy éppen összefoglaló művekben való feldolgozását is megkezdték. A hangsúly pedig kezdett politikai témákra, az ország, az állam történetére áttolódni. Az átmenetet Kaprinai István, Mátyás-kori iratok közreadója (1767–1771) képviselte. A jezsuita történetírói iskola a tetőpontot Pray György életművében érte el. Pray egyéni pályafutásában megtaláljuk a jezsuita iskola egykorú fejlődésének minden főbb motívumát: az anyaggyűjtést, az egyháztörténeti kutatásokat, valamint a világi témákat, amelyek közül időszakunkban ő írta meg a legfontosabbat: az ország összefoglaló történetét, amelynek első, őstörténeti kötetét (Annales veteres. 1761) már az előző időszakban idéztük. Pray fenntartotta benne a hun–avar–magyar folytonosság jellemzően nemesi elméletét, bár a lényeg átmentése kedvéért hajlandó volt kisebb-nagyobb módosításokra. Így utóbb, midőn Sajnovics kimutatta a magyar és a lapp nyelv rokonságát, Pray a hagyományos felfogást úgy próbálta megmenteni, hogy a finnugor népeket is mind hun eredetűeknek nyilvánította (1774). Közben azonban már öt kötetben kiadta vállalkozásának folytatását, amely élete fő művének tekinthető (Annales regum. 1763–1770). Ebben az államalapítástól I. Ferdinánd haláláig (1564) írta meg több mint fél évezred, vagyis zömmel a középkor, éspedig elsősorban a királyok történetét. A kútfők egyeztetését, a velük kapcsolatos forráskritikai, oklevéltani, kronológiai, genealógiai kérdések tisztázását józan és szabatos módszerességgel igyekezett elvégezni. Ugyanakkor viszont késő barokk, feudális, rendi történeti felfogása az ősi dicsőséget hízelgő színekben mutatta be, a nemesség hagyományos, elmaradt történeti tudatát fejezte ki, és egyben erősítette is annak retrográd vonásait. Pray egyébként az adatgyűjtést is folytatta. Miután királyi történetírói címet kapott, jó néhány levéltárat átvizsgálhatott, másolatokat készített, és kiterjedt szakmai levelezést is folytatott. Ennek eredményeként 60 további kötettel gyarapította az addig összegyűlt anyagot. 1767-től kezdve elsőnek aknázhatta ki a kamarai levéltár addig elzárt, számára külön engedéllyel megnyílt Habsburg-kori iratait Pozsonyban, majd Budán. Anyagának egy része nyomtatásban is megjelent. Maga tette közé az általa felfedezett Halotti Beszéd egy részét, valamint a Margit-legendát.

Pray mellett még két jezsuita történészt kell megemlítenünk. Mindkettő fiatalabb volt nála egy évtizeddel, egyik sem bizonyult nála korszerűbbnek, sőt az ő színvonalát sem érte el. Az egyik, Palma Károly Ferenc mint a jezsuita iskola eredményeinek népszerű tolmácsolója tette ismertté nevét a latinul olvasók előtt. A másik, Katona István azzal vált nevezetessé, hogy ő írta meg, a kezdetektől saját koráig, az addig legrészletesebb összefoglaló magyar történetet, amelynek 42 kötete 1779-től kezdve több évtizeden át látott egymás után napvilágot (Historia critica regum Hungariae. 1779–1817). A vállakozás mérete, vagy még pontosabban: a benne felhalmozott forrásadatok puszta mennyisége figyelmet érdemel. Módszere és szemléletmódja azonban elmaradottabb.

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott [[Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel. S itt kezdte működését Kovachich Márton György is, aki viszont, miután ezt az intézményt magyar jozefinista álláspontja miatt 1784-ben el kellett hagynia, mint kamarai levéltáros próbált egy új típusú szakmai bázist és korszerűbb munkatársi gárdát létrehozni. Vele állt közeli kapcsolatban a haladó szellemű piarista tanár, Koppi Károly, valamint Hajnóczy József, aki, mint tudjuk, igen komolyan foglalkozott jogtörténeti kutatásokkal és adatgyűjtéssel is, és aki, egyebek között, utolsó, sajnos elveszett jegyzeteiben elsőnek kezdte megírni Magyarországon a jobbágyság történetét. Kovachich mindenekelőtt a nagy, de szétszórt és alig hozzáférhető forrásanyagot igyekezett feltárni. De már határozottan új elvi alapon. Kovachich a felvilágosodás híveként meglehetősen kedvezőtlenül nyilatkozott Pray és Katona irányzatáról, bár hozzátette, hogy elértek bizonyos eredményeket, sőt ahhoz képest, hogy klastromba zárt, joghoz, politikához nem értő, közügyekben járatlan szerzőkről van szó, viszonylag szinte többet nyújtottak, mint tőlük várható. De mégsem nyújtottak eleget, és már Kollár is messze túlhaladta őket. Kovachich persze, ha meg is állapítja, hogy a felvilágosult abszolutizmus történetírása fejlettebb szemléleti szintet ért el a késő barokknál, ő maga már ezen is túllépve, a felvilágosodásnak más, újabb változatait akarta a szakmán belül képviselni. A közjogi-államjogi szempont központba helyezésével olyan laikus magyar történetszemléletet körvonalazott, amelynek alapján az adott helyzetben a felvilágosult rendiség hívei és az antifeudális volt magyar jozefinisták együtt indulhattak a jobbnak vélt jövő felé. Ennek jegyében készítette el időszakunk végén Skerlecz Miklós és más felvilágosult rendi támogatásával első jelentős forráskiadványát (Vestigia comitorium. 1790). Ez, alapos kommentárok kíséretében, egy sor olyan országgyűlési decretumot közölt, amely a Corpus Jurisból kimaradt, és már Kollárral szembefordulva emelte ki az országgyűlések történeti fontosságát.

A honismereti, földrajzi irodalom egyik központja Pozsony maradt. Windisch német folyóirata és ismeretterjesztő munkái mellett főleg azt a földrajzi-gazdasági lexikont kell megemlítenünk, amelyet Korabinsky János Mátyás tett közzé Magyarországról (Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. 1786). Erdély államismertetését Benkő József, a polihisztor református lelkész írta meg két, máig forrásértékű kötetben (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus. 1778). Fejlődött a helyismereti, főleg az orvosi helytörténeti irodalom is.

Az irodalom- és tudománytörténet időszakunkban is felmutatott egy összefoglaló írói lexikont, amelyet a piarista Horányi Elek állított össze, már több mint ezer hazai szerző adataival, latinul, ismét főként a külföld tájékoztatására, erősen köznemesi felfogásban (Memoria Hungarorum. 1775–1777). Weszprémi István, a neves debreceni orvos, a hazai orvosok és természettudósok nagy életrajzgyűjteményét tette közzé Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia. 1774–1787). Magyarország első részletesebb, folyamatos elbeszélésű, összefoglaló irodalomtörténetét Wallaszky Pál, jolsvai szlovák evangélikus lelkész írta meg, felvilágosult abszolutista szellemben és érezhető szlovák öntudattal. A szépirodalom és a tudomány nála is együttes fogalom tárgya még. A historia litteraria hagyományos műfaja azonban mégis kezdett már szakmák és nemzetek szerint külön ágakra bomlani.

A felvilágosodás hazai nyelvészetét két fő vonás jellemezte. Az egyik az volt, hogy éppen az irodalomhoz kötöttsége miatt nagymértékben a praktikum szolgálatában állt. Az irodalmi nyelv gazdagítását, szabályozását, a nyelvi norma kialakítását igyekezett elősegíteni, a standardizálás most kezdődő folyamatát, amelyről az előzőekben már beszéltünk. Ez mindenekelőtt a nyelvtan- és szótárírás fellendülését hozta magával. A másik, tudománytörténeti szempontból fontosabb fő vonás a tulajdonképpeni összehasonlító és általában a történeti nyelvtudomány helyesebb mederbe terelődése, felemelkedése volt.

Az összehasonlító nyelvészet terén a 18. század derekáig annyiban történt változás, hogy a magyar nyelvet már nem elsősorban a héber rokonának, hanem általában az úgynevezett „napkeleti nyelvek” egyikének tekintették. E gyüjtőfogalomba azután tudományosan teljesen megalapozatlanul besoroltak a töröktől a mongolon és sémin át az írániig olyan nyelveket, amelyek származásilag nem álltak összefüggésben egymással. Ez a téves elképzelés nagymértékben összeötvöződött a hun származásra büszke, késő barokk nemesi tudattal. Külföldön itt-ott már korábban is felbukkant a magyar-finnugor nyelvrokonság gondolata, de általában nem megfelelően bizonyított formában. Az igazán úttörő kezdeményezés Sajnovics János nevéhez fűződött, aki Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati megfigyelő útjára 1769-ben a Lappföldre, Vardöbe is elkísérte. Itt jutott arra a megfigyelésre; hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltő munkája, amely először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. 1770), döntő fordulatot hozott a hazai összehasonlító nyelvészet történetében. Annak ellenére, hogy mai szemmel nézve még mindig nem „bizonyította” be teljesen, hanem a maga eszközeivel csak nagymértékben valószínűsítette a magyar nyelv finnugor voltát, a finnugor nyelvészet hazai alapjait ő teremtette meg. A magyar nemesség körében visszhangja általában nem volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túl nagy ellentétben állt a dicsőnek képzelt hun–szittya hagyománnyal és az egész nemesi történeti tudattal, amely nem volt hajlandó a „halzsíros” atyafiságot elfogadni. Így azután a szittya–hun ábrándokhoz a szerzők egy része tovább is konokul ragaszkodott.

Révai Miklós nyelvtudományi pályafutása, a magyar történeti nyelvészet, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének megállapítása, túlmutat időszakunkon. De kezdetei, a régi nyelvemlékek feltárásával, időszakunkra, a jozefin évtized elejére nyúltak vissza.

A jogi gondolkozás korábban is igen erőteljesen érvényesült olyan kérdéskörökben, amelyek a nemesi kiváltságok és rendi előjogok védelmével vagy a pereskedéssel függtek össze. A fő változás időszakunkban e téren abban állt, hogy a jogi gondolkozás részint módosult, részint pedig kiszélesedett. Magyarországon is kezdett egy olyan laicizáltabb szemlélet érvényesülni, amely a vallás helyett éppen a jogot s az államot helyezte előtérbe, sőt ezekben kereste a társadalom és politika végső magyarázó elvét is. Európa fejlettebb részein, ahol e folyamat már korábban megindult, az új szemlélet a természetjogra, közelebbről annak olyan értelmezésére épült, amely az emelkedő burzsoáziának megfelelt. A keleti periférián, így Magyarországon, a természetjog, mit maga az egész felvilágosodás, módosulva, annak változataihoz igazodva jelentkezett. Fel lehet használni a felvilágosult abszolutizmus érdekében és hasonló szninte, ugyancsak átszűrt, átalakított formában, a felvilágosult rendiség érdekében is, hiszem még az sem polgári jogok kivívására irányult. A természetjog szűretlenül, eredeti tartalmával végül a magyar jozefinistáknál ért el Magyarországra, akik a francia államelmélet felvilágosult tanait már nem Wolff tolmácsolásában, hanem eredeti értelmükben tudták hasznosítani.

A különböző tendenciák főként a magyar közjog kérdésében csaptak össze. Ennek történeti értelmezésén úgy vitáztak, hogy közben mindegyik fél a jelen s jövő aktuális kérdéseire gondolt. A felvilágosult abszolutizmus hívei a nemesi hagyomány sokban lengyel típusú és 16-17. századi, rendi elképzelésével szemben a központi hatalom jelentőségét emelték ki visszamenőleg is. Eszerint az államalapításkor nem voltak országgyűlések és rendi előjogok. Magyarország tehát eredetileg inkább örökletes, abszolút monarchiára, mint a későbbi rendi államra hasonlított. A nemesurak a gyenge királyok idején a közjó veszedelmére kaparintották kezükbe a hatalmat, amellyel azután rendetlen országgyűléseken visszaéltek. Alapos kritikával kell tehát nézni az Aranybulla sokat emlegetett záradékát az ellenállási jogról, Werbőczy Tripartitumát és általában a rendi kiváltságokat, amelyek a jelenben is a felvilágosult fejedelem reformjainak útjában állnak. Ezt a felfogást a felvilágosult abszolutizmus elméleti szakemberei magasabb színvonalon fejtették ki, mint amit a késő barokk rendiség képviselt, de náluk sem nehéz kimutatnunk, hogy olykor önkényesen, tendenciózusan értelmezték a múltat. Ennek megfelelőjét a másik oldalon, velük szemben és velük már egy színvonalon, ugyancsak tendenciózus, de ellenkező előjelű tételekkel, azok képviselték, akik viszont a természetjogot a rendi közjogi álláspont korszerűsítésére használták fel, és a felvilágosult rendiség alkotmányjogi programját körvonalazták. Ezek az országgyűlést olyan ősi magyar intézménynek tartották, amely a királyságot is megelőzte. A krónikákban szereplő vérszerződést, az Aranybullát és a különböző uralkodói hitleveleket a társadalmi szerződés jellegével ruházták fel, amelyet persze az uralkodóval a nemesség kötött. A rendi közjogot olyan koherens, ősi alkotmánynak tüntették fel, amely a fejedelmi önkény ellensúlyaként Montesquieu előírásai szerint működött, és amelyet az angol polgári alkotmánnyal is próbáltak párhuzamba állítani, figyelmen kívül hagyva persze a két társadalmi-politikai rendszer eltéréseit és a késő feudalizmus kelet-európai sajátságait. Nyilvánvaló volt, hogy a these royale és a these nobiliaire e magyarországi kivitelben jelentkező ellentmondását csak a feudalizmuson s annak korszerűsített változatain is túllépve lehetett feloldani.

A rendi közjog és Werbőczy bírálatát a felvilágosult abszolutizmus oldaláról Kollár Ádám kezdte el már idézett jogi-történeti munkáiban. 1764

Benda Kálmán

A nemesi felvilágosodás reformelképzelései

1789-ben, József életében, az alkotmányellenesen életbe léptetett reformok visszavonása előtt, érthető módon, a nemesi felvilágosodásban is elsősorban a közjogi kérdések voltak előtérben. A reformerek is úgy látták, hogy a Habsburgok nem teljesítették uralkodói kötelességeiket, s ezzel sorozatosan megszegték a néppel kötött szerződést. Rousseau Társadalmi szerződésének érveire hivatkoztak, persze a népen magukat értették, „Werbőczy népét”, a nemességet.

Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

1790. március 15-én kelt az előszava a nemesi közvélemény által sokat vitatott névtelen röpiratnak, a német nyelvű Politisch-kirchliches Manch Hermeonnak. Ma már tudjuk, hogy szerzője Johannes Molnár volt, a pesti lutheránus egyház lelkésze, a hazai polgári törekvések jellegzetes képviselője. Művében védelmére kelt II. József reformjainak és egész kormányzásának: aki ismeri a magyar nemességet – írta –, az tudhatja, hogy az országgyűlések sohasem járultak volna hozzá a társadalom újjászervezéséhez. A magyar nemesség mindig csak saját érdekeit nézte, elnyomta jobbágyait, elgáncsolta a polgárság fejlődését. Bölcsességének kezdete és vége a Corpus Juris és Werbőczy Hármaskönyve volt.

A polgári reformerek kiábrándulása a köznemesi mozgalomból

Az elkeseredés és a csalódottság legszenvedélyesebben azokból tört elő, akik 1790-es kiállásukkal elvágták maguk mögött a visszavonulás útját. Közöttük van Laczkovics János, a Graeven-huszárezred kapitánya, a patrióták jellegzetes képviselője, akinek a nemesség megalkuvása egyéni életpályáját is derékba törte. Laczkovics egyik értelmi szerzője volt annak a kérvénynek, amelyben a Graeven-ezred tisztikara az országgyűléshez fordult, magyar vezényleti nyelvet, magyar csapatokhoz magyar tiszteket kívánt. Az országgyűlés felkarolta az ügyet, amikor azonban a hatalmi helyzetében megerősödött uralkodó a kérvényt aláíró tiszteket haditörvényszék elé állította, kezdeti fogadkozások után teljesen sorsukra hagyta őket. Laczkovicsot német ezredbe való áthelyezésre ítélték, ő azonban inkább – nem utolsósorban azért, mert bízott abban, hogy a rendek révén rehabilitálást nyerhet – lemondott rangjáról. Meg is próbált mindent, de hiába. Amikor látta, hogy ügyét elejtették, mert még felemlítése is zavarná a királlyal készülő megegyezést, szenvedélyes és féktelen természete teljes erejével a rendek ellen fordult. Mind csak a maga javát nézi – írta volt tiszttársának, Szily Ádámnak –, s ha azt egyszer biztosítva látja, semmi mással nem törődik. A magyar nemes olyan, mint a gyermek vagy a vénember: mágnás, főpap előtt kétrét görnyed, királyát istennek véli, címért, kitüntetésért barátját, családját, az országot is hajlandó eladni, ugyanakkor a parasztban csak robotoló teherhordó állatot lát. Maró szatírában rajzolta meg a magyar nemes kiváltságaihoz görcsösen ragaszkodó, műveletlen típusát, „ki a ködöt párolgó Werbőczyt pipafüstje között szomorúan olvassa, … privilégiumjait, nemességét hányja-veti, mint megőrült dühödött ember széles kardját forgatja, mint Donkisot a szélmalmokkal viaskodik, arany hegyeket ígér, s kijózanodása után tökmaggal fizet”.[8]

Vörös Károly

A rendeleti kormányzás kezdetei Magyarországon

Ennél biztosabb eredményt látszott ígérni a megyei döntések bázisának maximális kiterjesztését elrendelő, 1819. évi uralkodói döntés. E szerint a megyékben a tisztújítások a jövőben ne közfelkiáltással, hanem a megjelent nemesség egyenkénti leszavaztatásával történjenek.

Ez valóban döntő fordulatot jelentett. Ellene nemcsak hogy semmiféle törvényes kifogást nem lehetett emelni, hanem éppen a Werbőczy-féle „una eademgue nobilitas” – a gyakorlatban már alig megvalósuló – elvének legteljesebb érvényre juttatását jelentette.

A bizottsági munkálatok

Az államélet a munkálatokban említett kérdéseinek vizsgálata e kései nemzedéket immár nem a rendi jogok Werbőczy szerkesztette 300 éves kódexével, hanem napjainak valóságával szembesítette.

Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont

A reformellenzék azonban ettől eltekintve sem kívánt megállni az országgyűlés során elért reformoknál, hiszen soraiban – nem utolsósorban éppen az országgyűlés vitái során – már kialakultak egy, az ott megvitatott kérdések körénél nemcsak egyszerűen bővebb, hanem a megoldandó feladatoknak már szinte teljességét rendszeresen felmérő program igényének, sőt a rá adandó válasznak a körvonalai. is. Ennek az igénynek a jegyében javasolta, alig néhány héttel az országgyűlés bezárása után, Vas vármegye a többi megyéhez intézett körlevelében azt, hogy – immár az elkövetkezendő országgyűlésre számítva – követi utasításaik kidolgozására, Vas példáját követve, már most állandó választmányt küldjenek ki, és az elkészült utasításokat juttassák el hozzá. E felhívás hatására Szatmár megye 1841. február 22-i közgyűlése a kiküldött választmány számára az alábbi 12 pont megtárgyalását írta elő:

  1. ősiség eltörlése,
  2. hiteltörvény kiegészítése, telek— és adóssági könyv, földhitelintézet felállítása (az első két pont így a birtokforgalmat és ezáltal a birtokra hitelek nyújtását kívánta lehetővé tenni),
  3. az úrbériség kényszermegváltása a megváltott birtokok által fedezett kötvényekkel (ez a feudális viszony megszűntét jelentette),
  4. céhek és monopóliumok eltörlése, útvámok általánosan kötelezővé tétele (ez, bár az útvám drágította az áruforgalmat, a belső piac megerősítését szolgálta, egyúttal megtörve a nemesi adómentesség privilégiumát is),
  5. bírhatási és hivatalviselési jog megadása mindenki számára (vagyis a polgári jogegyenlőség),
  6. Mátyás 1486:LXIV. törvénycikkének felelevenítése a főurak, főpapok és nemesek adózásáról (vagyis a közteherviselés),
  7. a népnevelés fejlesztése a (Borsod megyei körlevél igényének megfelelően) szekularizálandó egyházi javakból felállított népiskolák által,
  8. sajtószabadság,
  9. a városok felszabadítása a kamarai befolyás és irányítás alól, és belszerkezetük rendezése elsősorban a városi választójog minden polgárra való kiterjesztése által,
  10. a polgári és büntetőtörvény új szerkezete (ez – később még ismertetendő módon – a törvény előtti egyenlőség és az esküdtbíráskodás bevezetését jelentette),
  11. a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztása megyei szinten is,
  12. népképviselet bevezetése (taktikai okokból itt ugyanúgy, mint a közteherviselésnél is, a feudális rendben is elismert jogforrásra, Werbőczyre való hivatkozással).

A gazdasági reformjavaslatok

A jól átgondolt és egymásba illeszkedő, a társadalom megreformálására vonatkozó törvényjavaslatok (melyek a politizálásba a politika bázisának és problematikájánák kiterjesztése révén már amúgy is bevont tömegeknek az alkotmány sáncai közé való, immár intézményes beemelését is célozták) végső fokon már nem egyszerűen csak a reform táborának súlyát növelték a közéletben és a döntést hozó fórumokon: paragrafusaik immár egy polgári társadalomszerkezet hálózatát rajzolták Werbőczy világa fölé.

Dolmányos István

A „derestörvény”

A szociáldemokrata párt hatásos küzdelemben védelmezte az agrárproletariátus anyagi és politikai érdekeit. Nem annyira a részletekre, mint inkább a javaslatok elavult jellegére összpontosított. Annak mutatta be, ami elsősorban volt, a cselédmozgalom elfojtójának, gúzsbakötési kísérletének. De az egykorú szociáldemokrata és radikális értékelések bizonyos történelmi sematizmussal, Werbőczyre való hivatkozással fogyatékos ítéletet nyújtottak. Noha a törvény alapszínezetét a feudális maradványok határoztak meg, az 1907:XLV. tc. egyik sajátszerűsége éppen az volt, hogy a cseléd jogviszonyait kapitalista alapokon, a földbirtokosoknak megfelelő módon rendezte.

Lábjegyzetek

  1. Stephanus Werbőczy, Tripartitum. Iuris consuetudinarii. Viennae, 1517. Prefatio authoris (számozatlan oldalak]].
  2. Idézi: Horváth Cyrill, A magyar irodalom története. Budapest, 1899. 320.
  3. Ugyanott, 339.
  4. Idézi: Szabó István, Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1948. 241–242.
  5. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 147–148.
  6. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 10–11, 43–44.
  7. Szöllősi Mihály, Az Úrért s hazájukért elszéledett és számkivettetett bujdosó magyarok füstölgő csepüje. Kiadta Incze Gábor. Budapest, 1935. 5–14, 64.
  8. A magyar jakobinusok iratai. I. Budapest, 1957. 152–153.

Műve

A korszak irányadó jogi kézikönyvei: St. de Werbőcz, Werbőczius illustratus sive Decretum tripartitum juris consuetudinarii Regni Hungariae (Tyrnaviae, 1753)

Irodalom

A polgári szellemű természetjog magyarországi kezdeteire jogtörténeti szakirodalmunk alig figyelt fel: Eckhart Ferenc, Magyar alkotmány- és jogtörténet (Budapest, 1946); Csizmadia AndorKovács KálmánAsztalos László, Magyar állam- és jogtörténet (Budapest, 1972), holott már 16. századi előzményei (Werbőczy, Melius, Baranyai Decsi stb.) is fontosak.