Wesselényi Pál

A Múltunk wikiből
1654? – 1694
a később kurucoknak nevezett bujdosók egyik vezére volt
Wikipédia
1674
augusztus 23. A bujdosók gyűlése a Bihar vármegyei Csatáron. (Wesselényi Pált választják fővezérré.)
1679
július 28. A bujdosók gyűlése Margitán Wesselényi Pál vezérsége mellett dönt.
szeptember Thököly Imre kiszorítja Wesselényi Pált a kuruc fővezérségből.

Benczédi László

A kuruc mozgalom visszaesése és ellentmondásos kapcsolata Erdéllyel

Ez volt a háttere a menekültek 1674. augusztus 23-án tartott csatári gyűlésének, amely az „igaz ügy romlásának” feltartóztatására „az egész bujdosó magyarság egyenlő tetszéséből” a mozgalom vezetésének szorosabbra fogását határozta el: a kuruc hadak élére új főgenerálist választott az elhunyt nádor másodfokú unokaöccse, a „mindkét hazában” honos Wesselényi Pál személyében.[1]

A rendi függetlenségi harc felívelése 1674 után

Ha ezek után azt tapasztaljuk, hogy a Habsburg-ellenes mozgalom fejlődési vonala 1674 őszétől lassan csakugyan felfelé ívelt, tévedésbe esnénk, ha ezt az újabb fellendülést az új fővezér személyével hoznánk összefüggésbe. Wesselényi Pál megválasztása jelezte ugyan a politikai fejlődés, a kuruc mozgalom önállósulásának szükségszerű irányát, de a választott fővezér személye a legkevésbé sem volt alkalmas e fellendülés előmozdítására. Az új generális ugyanis semmilyen irányban nem tudott igazi tekintélyt kivívni magának: jóllehet mindenben utánaengedett a kuruc hadak sokszor káros prédaéhségének, vagy talán éppen ezért, a seregek tekintélyes részénél (főként a végvári hadak körében) soha nem tudta megkedveltetni magát, s ugyanakkor sem az erdélyi fejedelmi udvarral, sem a rendi deputációval szemben nem tudta kivívni tényleges szuverenitását.

Thököly Imre, Teleki Mihály és Wesselényi Pál

Önálló cikk.

Az új hatalmi központ kialakulása

  • Az ifjú fővezér más vezetési módszerrel irányította a hadakat, mint azt elődei tették. Ennek lényegét egy 1681 januárjában Thököly Imre vári szálláshelyéről kelt levélrészlet világítja meg, melynek szerzőjét, Fajgel Pétert Teleki Mihály eredetileg azzal bízta meg, hogy vetélytársa ellen dolgozzon. Ezzel szemben a megérkezését követő néhány nap múlva Fajgel a várttal ellentétes információt küldött megbízójának, s ebben Thököly tevékenységéről szólva, a következőt írta: „Vétek volt gróf uramat [Thökölyt] kárhoztatni … higyje kegyelmed, költsége, baja, munkája annyi, magam is csodálkozom rajta, hogyan győzi, [mert] könnyű volt azelőtt Wesselényi uramnak, mikor ennyi dolog nem volt, mégis mindnyájan mellette laktunk és őnagyságát segítettük, de most, mikor a dolognak a veleje forog és mikor a segítség és a jó tanács a legjobban kívántatnék, gróf uram őnagyságát távol nézzük.”[2]
  • A jó indulást méltó folytatás követte, mihelyt 1677. november végén Thököly BerettyóújfaluDerecske táján a kuruc katonasághoz csatlakozott: a bujdosó hadak közül az a két végvári ezred – az ónodi és a szendrei sereg – került a keze alá, amelyet bízvást lehet a kuruc vitézlő rend elit alakulatainak tekinteni. Ellentétben ugyanis a vármegyei és mezei seregek anarchiába hajló szervezetlenségével, a „végbeli” hadakban zömben olyan hivatásos katonaelemek szolgáltak, akik márcsak egyéni múltjuknál fogva is jobban hozzászoktak a szolgálat fegyelméhez, erősebb volt bennük a közösségi összetartozás érzése – magyarországi viszonylatban a leginkább voltak szervezhetőek és irányíthatók. Közreműködésüknek nemcsak Thököly tekintélyének rohamos emelkedésében és 1678. évi sikereiben volt döntő szerepe, hanem abban is, hogy a nemesi és a mezei hadakra támaszkodó Wesselényi Pált főnökük már 1679-ben ki tudta szorítani a kuruc fővezérségből.

A kuruc mozgalom válaszúton

  • S hogy ez a kuruc tábor egészét átható bizalmatlanság, a bécsi udvar „lépes beszédivel” szemben táplált gyanakvás korántsem volt megalapozatlan, annak alátámasztásául elegendő, ha a soproni országgyűlés előkészítési időszakából egymás mellé állítjuk Szelepcsényi egy-két levélrészletét, akinek kétségtelenül jelentős része volt a közeledés előmozdításában, s ebben szemmel láthatólag politikusi hiúsága is vezette. Így érvelt az érsek, amikor 1680. július 6-i levelében Thökölyhez és híveihez intézte szavait: „Kegyelmetek már mennél hamarább nyúljon szerével az Őfelsége atyai kegyelmességéhez, mindenek jó karban lesznek. Oh édes fiaim és véreim l Nem tudja azt kegyelmetek, mely szent és természet szerint való kegyelmes urunk vagyon, nem hiszem, aki csak egyszer hallja is szavát, vagy felséges személyét és magával született szelídségét látja, [érte] vérét kiontani kész ne legyen. Más az – folytatja agitációját –, nem kicsiny állapot az, aki ilyen nagy monarchának és császárnak köntösét megfoghatja.”[3] Ám hogy „Őfelsége atyai kegyelmességén” az érsek mit is értett a gyakorlatban, azt egy 1680. december 3-án kelt másik leveléből tudhatjuk meg, melynek címzettje ezúttal nem a kuruc vezér, hanem – Lipót császár volt. Eszerint: „arra kell törekedni, hogy a béketárgyalás mindkét részről kiküldött biztosok útján minél hamarább meginduljon. A mi ügyünknek pedig az használna leginkább – fejtegette a főpap –, ha Thököly és Wesselényi valahová idejönnének a közelbe, s akkor az embereknek ezt a söpredéket, amely oly hitszegő módon összeforrt, zsoldbafogadás útján szétszórhatnánk olyan várakba, mint Ónod, Putnok, Szendrő, Fülek, Léva, Szered és Sellye, s ily módon ez a veszedelmes gyülekezet idővel szétoszlana.”[4]
  • Itt három irányzat ezzel kapcsolatos álláspontját kell számba vennünk: az erdélyi vezető rétegét, a bujdosó nemességét, valamint Thökölyét és közvetlen környezetéét. Az erdélyi vezető réteg törökkel kapcsolatos álláspontja szervesen következett az Erdélyi Fejedelemség nemzetközi helyzetéből, a Portától való függéséből, s érveit részben a történelmi tapasztalatokból, részben az államközi viszonyokból merítette. A másik csoport az Erdélybe menekült birtokos nemesség volt, amelynél a török behódolási program, birtokaik hódoltsági és hódoltság széli fekvésénél fogva, alapvető anyagi-egzisztenciális érdekeikből sarjadt, sőt azt lehet mondani, hogy ez a program már a Wesselényi-féle szervezkedés óta éppen ezen réteg objektív társadalmi létének és szükségleteinek volt leginkább pontos kifejezése.

Thököly politikájának török orientációja

Mert ha közelebbről megvizsgáljuk a kuruc fővezér élettörténetét, azt kell megállapítanunk, hogy az ő pályafutása a töröktől való viszonylagos függetlenségben indult. S nemcsak azért, amit egy ízben Wesselényi Pál „fedezett fel” vele kapcsolatban Teleki Mihálynak írt egyik 1678. novemberi levelében, miszerint: „sokat gondolkoztam róla, de a lutheránusok és Thököly részéről bizony mindenképpen … könnyebben meglehet a békesség [tudniillik Béccsel], mert lakóhelyük nincs közel a törökhöz”.[5]

A török háború kiújulása

Láthattuk korábban, milyen kiválóságai juttatták Thökölyt olyan vetélytársakkal szemben, mint Apafi Mihály, Teleki Mihály vagy Wesselényi Pál, a magyarországi mozgalmak élére 1678 után.

Lábjegyzetek

  1. A bujdosók levele Teleki Mihályhoz, 1674. augusztus 23. TML VI. 623–626.
  2. Fajgel Péter levele Teleki Mihálynak, 1681. január 20. Országos Levéltár P 1238 Teleki Mihály-gyűjtemény 5. doboz
  3. EKK Kaprinay gyűjtemény XII/61.
  4. EKK Kaprinay-gyűjtemény XIL/64.
  5. Wesselényi Pál levele Teleki Mihálynak, 1678. november 8. TML VIII. 323.

Irodalom