Widukind krónikás

A Múltunk wikiből

németül Widukind von Corvey, latinul Widukindus Corbeius

925 körül - 973 után
szász bencés szerzetes, krónikaíró
Wikipédia
Herzogtum Sachsen 1000

Györffy György

A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

Így felkészülve, Henrik 932-ben megtagadta az adóért jövő magyar követeknek a további adófizetést. A követek üres kézzel tértek vissza, és ezért a vezérek a jövő évre nagy hadjáratot készítettek elő. 933. tél végén nagy sereg indult a német király megfenyítésére. A dalemincek földjére érve a magyarok őket is be akarták vonni a hadjáratba. A nyugati szlávok azonban ekkor már Henriknek hódoltak, és értesültek készülődéseiről. Widukind utóbb úgy hallotta vissza szláv forrásból, hogy megtagadták a magyaroknak a harcot, és „gúnyból” kövér kutyát vetettek a magyarok elé. Ez nyilván tódítás volt; a dalemincek siettek kettévágott kutyára esküdve megújítani a szerződést a magyarokkal, de nem vettek részt az akcióban.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

Ezt az alkalmat használta ki Henrik bajor herceg. A múlt évi vereségét megbosszulandó, 951 tavaszán betört Magyarország nyugati végeire, és még mielőtt komoly sereg gyűlt volna össze, sok állatot és embert zsákmányolva hazavonult. A magyarok saját hazájukban való megtámadásának híre gyorsan terjedt, és dagadt, mint a lavina. Franciaországba már olyan hír jutott el, hogy a magyarokat leigázták. Egyes történészek pedig – Widukind szavait félremagyarázva – a Ticinon való átkelésből Tiszán való átkelést véltek kiolvasni. Ilyen hosszú hadjáratra azonban Henriknek sem ereje, sem lehetősége nem volt. Henrik az év elején még Ottó császár udvarában tartózkodott, nyáron pedig már Bajorországból intrikált Ottó császár fia, Liudolf ellen. Ottó ugyanis – engedve II. Lothár olasz árnyékkirály özvegye, Adelhaid hívásának – nagy itáliai hadjáratra szánta el magát, amelyben Henrik mint hadvezér vett részt. A királyi sereget önszántából megelőzte a Lombardia uralmára pályázó Liudolf herceg, de Henrik követei előtte jártak, s így még a németbarát városok sem nyitottak kaput előtte.

Ottó – hercegek és püspökök kíséretében – nyár végén indult el, és 951. szeptember 23-án ostrom nélkül bevonult Paviába, ahol feleségül vette Lothár özvegyét, és Itália királyává kiáltatta ki magát. II. Berengár elmenekült, Ottó pedig Kelet-Lombardiát Aquileával és Veronával együtt Henrik bajor herceg uralma alá rendelte. A kortárs, de távol élő Widukind Henrikről ezt írta: „elfoglalta Aquileát, a magyarokat kétszer legyőzte, a Ticinót átúsztatta és nagy zsákmányt szerezve sértetlenül tért haza.”[1]


955. augusztus 10-én a magyar sereg Augsburg mellett a nyugatról közelgő német haddal szemben vonult, ugyanakkor egy seregszárny a Lechen átkelve, hátulról megtámadta a német tábor felől elhelyezkedő cseh légiót. A támadást sikerült visszaverni, amit Widukind nem a cseheknek, hanem az őket megsegítő sváboknak és Konrád frankjainak tulajdonít, de a Sankt Gallen-i évkönyvek szerint a csehek verték meg Lél seregét.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Az Ottó dicsőítésére tollat ragadó Widukind corvey-i szerzetes gestájának 967-ben lezárt részében már így fogalmaz: „egy sem tudott megmenekülni, vagy csak kivételesen.”


Magyar politikájában Ottó leszámolt az életképtelennek bizonyult „Karoling Pannonia” visszaszerzésének gondolatával, és a fennálló Magyarországot úgy fogta fel, mint Avaria, Avarország folytatását. Ezt a felfogást világosan tükrözi a dinasztia szász történetíróinak, Widukindnak és Thietmárnak a szóhasználata, akik a X. század utolsó harmadában újból elkezdték a magyarokat Ungarii > Ungri helyett avaroknak nevezni, s még inkább Piligrim passaui püspök Avaria megjelölése, amelyet a magyar püspökség megszerzésének jogcíméül használt.

Vármegye, vár, város

Widukind ötven évvel az események után beszéli el, hogy Henrik – a magyaroktól nyert kilencéves békét a barbár népek leküzdésére használva fel – földműves katonái közül minden kilencediket várakba telepítette, és a fennmaradó nyolcat kötelezte, hogy jövedelme harmadát a várban lakó fenntartására szolgáltassa be.

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2663.

Műve

  • Az archaikus Sambucus-kézirat (OSzK CLMA 406, o. 11r, 12r) két esetben megőrizte a nazálisos Sceutepolug, illetve Zentepolug névalakot a fehér ló monda főszereplőjének nevében, ami eldönti, hogy a monda megvolt az ősgestában. Nem igazolt Csóka Lajos nézete, mely szerint a mondát a hun történet írója Widukind és Jordanes történeteiből fabrikálta: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században (Budapest, 1967). 383–387.
  • A 906. évi szászországi kalandozást Widukind írja le (Gombos III. 2660);
  • A 933. évi vereség leírását adja Widukind (Gombos III. 2661–2662);
  • A másik bő leírás a szász dinasztia 968 körül dolgozó történetírójától, Widukindtól származik (Gombos III. 2663–2664), ő azonban a dinasztikus propaganda megtestesítője; Ottó központi szerepének és dicső győzelmének, valamint a király hűségére tért Konrád herceg példamutató hősességének akar irodalmi emléket állítani, s csekély ismeretanyagát sallustiusi és biblikus kölcsönzésekkel hígítja fel. Az ostromról mit sem tud, a német had felállásáról és a csata két fő ütközetéről viszont, bizonyára résztvevők információja alapján, elég megbízhatóan tudósít. E két ütközet összhangban van a magyar taktikával, mely szerint a magyarok katonai segédnépei, azaz a kabarok, kiknek vezére Lél volt, megkerülő mozdulattal, oldalról támadva kerültek szembe a cseh sereggel és a mögöttük álló németekkel; ez Lél seregének vereségével végződött. Widukind azonban a csehekről nem tud jót mondani, és a győzelem pálmáját Konrádnak juttatja, holott Konrád a fősereg harcában lelte halálát.
  • A magyar–görög szövetség felbomlását okozó német–görög követváltásra lásd Widukind III. c. 56; Monumenta Germaniae Historica Scriptores III. 461.