Wilhelm von Schröder

A Múltunk wikiből
* 15. November 1640 in Königsberg i. Bay.; † Oktober 1688 in Eperies, Ungarn
Merkantilist und Kameralist am Hof Kaiser Leopolds I. in Wien
német Wikipédia

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

A kameralista szempontok képviseletét és egyben a tabori mintaüzem vezetését Wilhelm von Schröder (1640–1688) vette át. A gothai kancellár fia ugyancsak színes és ellentmondásos egyéniség volt. 1673 óta állt I. Lipót szolgálatában, éveket töltött Angliában, ahol a textilipart tanulmányozta. Tudományos érdeklődése a nagy angol fizikus, Robert Boyle barátságát, alkimista próbálkozása Lipót császár rokonszenvét biztosította számára. Mint elméleti közgazdász az angol merkantilista Thomas Mun (1571–1641) műveiből tanult, Fürstliche Schatz- und Rent-Kammer (1686) című munkájában a felvilágosult abszolutizmus előfutáraként az abszolút uralkodó és a nép valódi érdekeinek egybeesését akarta kimutatni. Felismerte az iparstatisztika (a Mária Terézia idejében megvalósított manufaktúratabellák) gazdaságpolitikai fontosságát és a bankhitel szerepét az ipar finanszírozásában. Gyakorlati gazdasági tevékenységét viszont nem kísérte siker. Miután a tábori mintaüzem Angliából telepített szakmunkásait 1679-ben elragadta a pestis, a vállalkozás 1681-ben végleg elbukott, Bécs 1683-i török ostroma idején az épületek is elpusztultak. Schröder terveit Tabor feltámasztására az Udvari Kamara nem támogatta; a tönkrejutott vállalkozó félreállítva, a magyarországi Szepesi Kamara tanácsosaként halt meg. Ötletekben oly gazdag életének utolsó javaslatát, a bombagyártás meghonosítását Magyarországon névrokona, Sréter János brigadéros valósította meg a Rákóczi-szabadságharc alatt.

Elméleti jelentőségben nem ért fel Becherhez, még Schröderhez sem, de tömeghatásával messze felülmúlta őket a harmadik osztrák kameralista, Philipp Wilhelm von Hörnigk (1640–1714), Becher sógora és tanítványa, Becher pártfogójának, Royas y Spinola császári diplomatának közel húsz éven át titkára. Becher – egyébként meg nem valósult – adóreform-javaslatának előkészítése során Hörnigk 1673-ban hivatalos megbízásból beutazta Ausztriát, Cseh-Morvaországot és Sziléziát. 92 várost és 16 mezővárost látogatott meg, hogy felmérje az iparosok számát és az ipari termelőerők állapotát. Fennmaradt útijelentésében Hörnigk hely- színi vizsgálódás és becslések alapján mintegy 82 ezerre tette az adófizetésre képes mesterek és legények számát; a főváros, Bécs iparosainak száma ugyanekkor megközelítette a 6 ezret. A Habsburg Birodalom messze legvirágzóbb tartománya a jelentés szerint Szilézia; különösen kiemelkedik gyapjú-, szövet- és vászonipara. Az osztrák tartományokban ezzel szemben a kézművesség hanyatlik, a szabaddá váló munkaerő pedig a vasiparba áramlik. A Becher környezetében töltött évek – Hörnigk tisztázta le 1672-ben a nyomda számára a Politische Discours] bővített, új kiadásának kéziratát – és az 1673. évi utazás készítették fel Hörnigket Oesterreich über alles, wann es nur will (1684) című munkájának megírására, amely száz év alatt tizenhat kiadást ért meg, és a 18. századi osztrák gazdaságpolitika legfontosabb alapvetése és kézikönyve lett.

„A munkám címében megnevezett Ausztrián én nem csupán a világszerte dicsért, a Duna-folyam két partján elterülő ilyen nevű főhercegséget értem; hanem emellett a német osztrák uralkodóház minden és valamennyi örökös királyságát és országát a Római Birodalmon belül és kívül, tehát Magyarországot is beleértve.”[1] Becherrel és Schröderrel ellentétben Hörnigk személyesen nem vett részt az osztrák gazdasági élet fejlesztésében, de ő ismerte fel, hogy a Habsburg-monarchia gazdasági egységet alkot, hogy a Habsburg uralkodó különböző országai gazdaságilag egymásra vannak utalva és kiegészítik egymást, és hogy ez országok együttesen lényegében képesek az autarkiára. Ausztria tehát – Hörnigk szerint – riválisai fölé emelkedhetik, ha akar, vagyis ha kifejleszti iparát. A teendőket kilenc pontba foglalva adja elő:

  1. minden művelhető földet meg kell művelni, minden arany- és ezüstbányát fel kell tárni;
  2. minden feldolgozható nyersanyagot itthon kell feldolgozni;
  3. ezek megvalósításához dolgozó emberekről kell gondoskodni;
  4. az aranyat és ezüstöt nem szabad felhalmozni, hanem forgalomba kell hozni;
  5. a lakosságnak be kell érnie belföldi termékekkel;
  6. a szükséges külföldi árukat cserekereskedelem útján kell megszerezni, nem pénzért;
  7. nyersanyagot kell importálni, azt belföldön kell feldolgozni, és a munkabért belföldön kell kifizetni;
  8. nem a nyersanyag, hanem a készárukivitel növelésére kell törekedni, az árut aranyért és ezüstért kell exportálni; végül
  9. ami belföldön előállítható, azt nem szabad importálni, mert jobb két tallért fizetni belföldi áruért, mint egy tallért külföldiért.

Számba véve ezek után a Habsburg-országok termékeit, behozatali tilalmat javasol minden posztó-, vászon- és selyemárura, továbbá a francia fényűzési cikkekre, mert másként a belföldi ipar nem születik meg. Konkrét javaslatokat tesz arra, hogy milyen ipart és mely tartományban érdemes fejleszteni, s e javaslatok megtételénél kitűnően hasznosítja 1673. évi utazása során szerzett helyismeretét.

Az osztrák kameralisták működését a magyar történeti irodalom eddig eléggé negatívan értékelte. Nem vettük figyelembe jelentőségüket a közgazdasági elmélet fejlesztésében; terveikben az olnagyoltságot, gyakorlati kezdeményezéseikben a kudarcokat hangsúlyoztuk, pedig az újkori iparfejlődés kezdetén máshol is többnyire elnagyolt terveket, kudarcba fulladt kezdeményezéseket találunk. Szemükre szokás vetni ”magyarellenességüket” is, alaptalanul, hiszen ők saját koruk gazdasági valóságából indultak ki, a magyar rendiségre nem voltak, a magyar nemzetállam 19. századi eszméjére nem is lehettek tekintettel. Szinte minden, e korral foglalkozó magyar történeti munka idézi Hörnigk szavait arról, hogy „Magyarország valóságos kenyér-, zsír- és húsbánya”,[2] de nem szokás idézni Magyarország bányakincseinek, az aranynak, ezüstnek, sónak a számbavételét. Hörnigk valóban nem ír arról, hogy Magyarországon manufaktúrákat kellene létesíteni, csupán a dohány- és selyemtermesztés fejlesztését, az északi országokba irányuló magyar borkivitel előmozdítását ajánlja, de egyrészt ő a Habsburg-monarchia gazdasági egységéből indul ki, másrészt Magyarországról nem voltak személyes benyomásokon alapuló helyi ismeretei. Mivel az iparfejlesztést lehetőleg mindenütt a meglévő kézművességhez kívánta kapcsolni, munkájából értelemszerűen a magyarországi bányászat és kohászat fejlesztése következett, s ezt a Hörnigken nevelkedett későbbi osztrák gazdaságpolitikusok nem is hanyagolták el. A kameralisták érdeme, hogy felismerték az egész Habsburg Birodalom gazdasági fejlesztésének szükségességét, és ehhez koruk elméleti színvonalán álló javaslatokat tettek; Becher és Schröder pedig javaslataik gyakorlati megvalósításával is megpróbálkoztak.

Becher és Schröder ausztriai tevékenységének kudarca csupán egyéni bukás volt. Elméleti munkásságuk, de gyakorlati vállalkozásaik is a társadalmi haladást mozdították elő, s a Habsburg-államérdeknek is megfeleltek. A francia áruk behozatalát tiltó, időnként megismételt császári rendeletek, bár elsődleges céljuk csak az volt, hogy akadályozzák a pénz kiáramlását az ellenséges Franciaországba, ösztönzően kellett hogy hassanak az osztrák manufaktúraalapításokra. A 17. század utolsó évtizedeiben egy sor textilmanufaktúra létesült állami támogatással az udvarhoz közel álló arisztokraták és az egyház birtokain, elsősorban az osztrák és cseh tartományokban. Úgy látszik, ebbe a korai sorozatba tartozott az első magyarországi textilmanufaktúra is, Szelepcsényi György esztergomi érsek (1666–1685) alapítása a Pozsony megyei Gombán, amelyben az érsek juhainak gyapjából készített posztót az érseki kertben termelt amaránt-virággal festették bíborszínűre. Egyes létesítmények életképesnek is bizonyultak, mint a holland és angol áruk vámjának 20–30%-os felemelését követően 1672-ben polgári tőkével kezdeményezett felső-ausztriai (Linz) vagy az 1697-ben alapított csehországi kolostori posztómanufaktúra (Osek). A textiliparon kívül manufaktúraalapításokra került sor a fényűzési cikkeket előállító iparágakban, az üveg-, papír- és dohánygyártásban.

A manufaktúraalapításokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy bár legtöbbjük császári-királyi manufaktúraként szerepel a forrásokban, valójában nem vagy csak részben tekinthetők állami vállalkozásoknak. Az Udvari Kamara – állandó pénzhiánnyal küzdve – nem szívesen invesztált kétes jövőjű ipari vállalkozásokba, legfeljebb néhány ezer forint támogatást nyújtott. Az állami protekcionizmus a szóban forgó vállalkozás privilegizálásában nyilvánult meg: bizonyos áruk előállítására húsz-harminc esztendőre szóló monopóliumot biztosított, eltiltotta a konkurens külföldi áru behozatalát, vámkedvezményt, esetleg adókedvezményt is engedélyezett. A privilégiummal ellátott manufaktúra császári-királyi vállalkozásnak nevezhette magát, bejárata fölé kitehette a császári sast, s ezzel mentesült a katonai beszállásolás, munkásai pedig a hadkötelezettség alól. A 17. század vége és a századforduló császári-királyi manufaktúrái mind ilyen privilegizált magánvállalkozások voltak. A privilágiumokban biztosított kedvezmények ellenére általában súlyos termelégi és értékesítési nehézségekkel, szakmunkáshiánnyal és főleg idült tőkeelégtelenséggel küzdöttek, aminek szembetűnő jele a tulajdonosok és a mögöttük álló tőkések gyakori változása volt.

A Habsburg Birodalom elmaradott ipari potenciáljának kifejlesztésében nagy szerep várt – ahogy ezt Hörnigk felismerte – az egyes országok hagyományosan fejlett kézműiparára, a sziléziai vászon- és a csehországi üveggyártásra, az észak-itáliai tartományokban meghonosított selyemtermesztés pedig lehetővé tette a 18. század elejétől kezdve a bécsi selyemipar kibontakozását. Az olasz vállalkozók kezdeményezésével 1697-ben létesült első bécsi selyemmanufaktúra számára a munkaerőt a bécsi szegényház lakói biztosították.

A manufaktúraípar megjelenése szükségessé tette a manufaktúra és a céhek viszonyának rendezését. A kameralisták a céhekben a termelés fokozásának és modernizálásának akadályozóit látták, ezért elvileg ellenük foglaltak állást; Schröder egyenesen eltörlésüket követelte. Az állami gazdaságpolitika beérte a céhek lassú korlátozásával: a különböző városi céhszabályzatokat igyekeztek tartományi szinten egységesíteni, a céhprivilégiumok kibocsátása pedig 1708-tól kezdve uralkodói előjog lett. A céhek fokozódó elzárkózásán azonban a még gyenge központi hatalom nem tudott úrrá lenni; Becher becslése szerint az osztrák tartományokban minden két céhes iparosra egy kontár esett, akit a céh nem volt hajlandó befogadni. A manufaktúrák vállalkozóira és munkásaira nem vonatkozott a céhkényszer, s mentesek voltak ez alól az udvar számára dolgozó, többnyíre külföldi származású és protestáns vallású kereskedők és kézművesek (Hofbefreite, Niederlagsverwandte) is. A céhes ipar mellett kezdett tehát kialakulni a céhen kívüli iparosok egyre erősödő, a céhmestereket szakmai tudásban és tőkeerőben egyaránt felülmúló rétege.

Lábjegyzetek

  1. Ph. W. von Hörnigk, Oesterreich über alles, wann es nur will… I. fejezet
  2. Ugyanott X. fejezet

Műve

A gombai manufaktúráról W. Schröder, Fürstliche Schatz- und Rentkammer (1686), Cap. 70. § 8., Cap. 91. § 1.

Irodalom

A Habsburg Birodalom gazdaságpolitikájára még a 18. század első felében is erősen hatottak az előző század kameralista íróinak a tanai. Becher, Schröder és Hörnigk könyvei újabb és újabb kiadásokban jelentek meg. III. Károly is hatásuk alatt állott: P. Radics, Kaiser Karl VI. als Staats- und Volkswirth (Innsbruck, 1886). L. Sommer, Die österreichischen Kameralisten in dogmengeschichtlicher Darstellung. I–II. (Wien, 1920–1925).