XIII. Leó pápa

A Múltunk wikiből

gróf Gioacchino Pecci

Carpineto Romano, 1810. március 2. – Róma, 1903. július 20.
1878–1903 között római pápa
Wikipédia
Leo XIIIa.jpg
Leo XIIIa
1890. július 3.
XIII. Leó levele Ferenc Józsefhez az „elkeresztelési rendelet” elfogadhatatlanságáról.
1903. július 20.
XIII. Leó pápa halála.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

A Nemválasztók Pártja a sajtó hasábjain és népgyűléseken is állást foglalt az aktuális politikai kérdésekben. Elítélte Bosznia–Hercegovina okkupációját (1878 őszén), több gyűlésen cáfolta és Visszautasította XIII. Leó pápa szocialistaellenes enciklikáját (1879. január).

Hanák Péter

Egyházpolitikai előzmények

A magyar kormánynak másodszor is módjában volt meglepődni, amikor 1890 augusztusában a Szentszék döntéséről értesült. A pápai különbizottság döntése szerint katolikus lelkész nem hajthatja végre az „elkeresztelési” rendeletet. A pápa indokolása szerint az arra kényszeríti a katolikus papságot, hogy „az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van”.[1] A rendelet és szülőanyja, az 1868. évi törvény „lábbal tiporja az Egyház jogait” és a szülők szabadságát gyermekeik vallásának megválasztását illetően. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta, hogy elsődlegesen a vegyes házasságot tiltó katolikus dogma, illetve a csak reverzális ellenében megadott diszpenzáció sértette a házassági és vallási szabadságot.

A politikai katolicizmus jelentkezése

Róma politikai ideológiájában és irányvonalában XIII. Leó alatt jelentős fordulat következett be. Ő sem mondott le a pápaság világi hatalmának helyreállításáról, nem békélt meg a „sátáni művel”, az olasz nemzeti állammal, de elődénél, IX. Piusnál reálisabban számolt kora valóságos hatalmi viszonyaival. A „halálhozó ragály”, a szocializmus – és szülője, a felvilágosult racionalizmus – rohamos terjeszkedése az államhatalommal való együttműködésre késztette. „A szocializmus pestisének elhárítására” az egyháznak nagyobb hatalma van, mint bárminő világi hatóságnak – írta egyik első enciklikájában –, csak engedjék szabadon működni. XIII. Leó jól látta, hogy a világi hatalmától megfosztott pápaság, illetve a politikai befolyásából sokat vesztett egyház újra megtalálhatja helyét a polgári államok nemzetközi rendszerében és belső rendfenntartó apparátusában.

Róma és a dualista Monarchia viszonya ellentmondásosan alakult. A katolikus Habsburg-abszolutizmussal hajdan fennállott szoros kapcsolat, az 1855. évi konkordátumban rögzített együttműködés a kiegyezés után felbomlott. A pápa mélységesen elítélte a kiegyezést, elsősorban a liberalizmus győzelme, a konkordátum felmondása miatt, amit jórészt a túlságos befolyáshoz jutott liberális Magyarországnak tulajdonított. Tovább rontotta a viszonyt az egységes Olaszország elismerése, majd az 1882-ben kötött hármas szövetség, ami ellen a pápa neheztelve tiltakozott. Magában az uralkodóban s a hithű dinasztiában egyébként bízott, s e bizalom némiképpen temperálta a magyar kormányok iránti ellenszenvét. Két évtizedig tűrte, bár sérelmezte a liberális magyar egyházpolitikát; de 1886-ban külön enciklikában ítélte el Trefort elkeresztelési rendeletét, ami nem maradt hatás nélkül Magyarországon.

A római politikában 1887 hozott látható fordulatot. Ekkor tettek pontot a német „kultúrharc” végére, ebben az évben foglalta el a Szentszék államtitkári posztját Mariano Rampolla, az addigi madridi nuncius. Rampolla a francia orientációt erősítette, Franciaországban nemcsak Olaszország ellenfelét, hanem a katolikus politikai mozgalom szülőföldjét is tisztelte. Ennek megfelelően a hármas szövetséggel, s főként a Monarchiával való kapcsolatot hűvös tartózkodással kezelte. A monarchiai katolikus irányzatok az egyházon belül és kívül megértő támaszra találtak benne, olyannyira, hogy az 1890-es években a császár és a főpapság által kárhoztatott ausztriai keresztényszociális párt céljainak támogatását és bátorítását is megengedhetőnek találta.

Az irányvonal változását az 1880-as évek végén megérezték Bécsben is, Budapesten is. Magyarországon az alsópapság növekvő ellenzéki szellemét Róma szava bátorította, többek között a szabadságfogalom és a szabadságjogok katolikus értelmezéséről kiadott 1888. évi enciklika (Libertas praestantissimum). Az idők változása nemcsak abban mutatkozott, hogy a pápa szembeállította a felvilágosult racionalizmus szabadságfogalmát a liberális rendszerekben ténylegesen megvalósult szabadságjogokkal, és hogy mindkettő bírálatában a katolicizmus régi tanait az újkonzervativizmus frissebb, hatékonyabb érveivel párosította, hanem mindenekelőtt abban, hogy nem nyilvánította a polgári szabadságeszmét és -jogokat egyértelműen elvetendő tévtannak: amennyiben keresztényi mérséklettel alkalmazva az egyház és a katolicizmus szabadságát is szolgálják, elfogadhatónak tartotta őket. Megengedhető – írta – az elnyomás vagy az igazságtalan erőszak elleni szervezkedés, kiváltképp ott, ahol az egyházat megfosztják törvényes szabadságától.

Az új irányvonal legnevezetesebb, új korszakot jelző megnyilvánulása az 1891-ben kiadott „Rerum novarum” enciklika volt. Az egyház új szociálpolitikai elveit és gyakorlati ajánlásait vázoló enciklika az erősödő szocializmus hatására és ellensúlyozására született. A magántulajdont istentől szentesített természeti jognak nyilvánította, elítélte az osztályharcot, vele szembon a tőkés és a munkás keresztény hitelvek alapján való összefogását, az ellentétek méltányos kiegyenlítését ajánlotta. Ennek érdekében szükségesnek mondotta a kor nagy szociális problémáinak felkarolását, a munkások érdekeinek védelmét, megengedhetőnek tartotta a vallásos alapon álló munkásszervezkedést is. A „Rerum novarum” egyetemes politikai és eszmetörténeti szempontból bizonyára a modern ipari társadalomhoz való újkonzervatív adaptáció legjelentősebb egyházi dokumentuma volt. A magyarországi viszonyok között azonban csekély hatást váltott ki, már csak azért is, mert nálunk a mérvadó egyházi körök nem tartották időszerűnek a szervezett szociálpolitikai gondoskodást. Sokkal időszerűbb és hatásosabb volt az egy évvel korábbi „Sapientiae Christianae” kezdetű enciklika a katolikus polgárok közéleti kötelességeiről. Az egyháznak mindent el kell követnie – állapítja meg az enciklika – a „keresztény szellem felélesztésére a népek életében és gondolkodásában”, és tudatossá kell tennie a katolikusok közéleti kötelességeit. A katolikus polgár kötelessége, hogy szeresse hazáját, munkálkodjék üdvéért, és hűséggel ragaszkodjék az egyházhoz. Ha az állampolgári kötelesség ellentétbe kerül a vallással, akkor az isteni parancsot kell követni. Megesik ugyanis, hogy az állam mást parancsol, mint amit a vallás megenged, sőt az is előfordul, hogy a világi hatalom magát az egyházat és a vallást bántalmazza. Ilyen esetekben „ellenszegülni kötelesség és engedelmeskedni oly bűn, amely az állam ellen is irányul, mivel az államnak is árt, ami a vallás ellen elkövettetik”. „Ennek a kötelességnek azonban a keresztények eredménnyel és sikerrel meg nem felelhetnek, ha egyenként fognak a harchoz.” Jézus sem csupán tanítványokat szerzett magának, hanem azokat szövetségbe egyesítette, az ő egyházába, amely tökéletes, minden másnál előbbre való társaság, és ezenfelül táborokba rendezett sereg is. Az egyház a példakép, a legfőbb testület, de nem adhatja magát pártérdekek, váltakozó kormányok szolgálatára. Ha az állami törvények nem megfelelők, vagy éppen ellenségesek, akkor a katolikus polgárok kötelessége síkraszállni ellenük. A pápa szervezett közéleti harcra szólította a hívőket, ezek irányítására intette a főpapokat. Különösen figyelmükbe ajánlotta a családi nevelést: a szülők elsőrendű joga és kötelessége, hogy vallásos szellemben neveljék gyermekeiket, és minden jogtalan beavatkozást visszautasítva, sértetlenül megőrizzék e jogukat.[2]

A „Sapientiae Christianae” enciklika 1890. január 10-én, másfél hónappal Csáky Albin elkeresztelési rendelete előtt jelent meg, nemsokára magyar nyelven is kiadták. Nyilvánvaló, hogy 1890 tavaszán különösen felbátorította a hazai egyházpolitikai ellenzék vezetőit és az alsópapságot. Ez megvilágítja eseménytörténeti vázlatunk egynémely különös fordulatát: a Csáky Albin rendeletét fogadó – önmagában nehezen magyarázható – széles körű ellenállást, Róma elutasító válaszát a püspöki kar felterjesztésére, és fényt vet a pápai levelek illetéktelen közlését okozó „indiszkréció” hátterére.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

Vaszary konciliáns egyénisége és az engedékenységét tanúsító tárgyalások tapasztalatai indították Csákyt és az uralkodót arra, hogy újabb kísérletet tegyenek a Szentszékhez való közeledésre. Ferenc József a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét abban látta, ha Vaszary Rómában személyesen közvetít a pápánál.

És itt kapcsolódott be a helyzet bonyolításába az új egyházi irányvonal. A pápa április közepén fogadta Vaszaryt, és világosan feltárta előtte a Szentszék elvi és taktikai megfontolásait; miért utasítja el a magyar kormány enyhített egyházpolitikáját is. „Tűrni kell – mondotta –, ha a kormány végrehajtja tervét, minthogy Róma a magyar kormányra és törvényhozásra semmilyen befolyást nem gyakorolhat, de jóváhagyni nem szabad (sed approbare non potest).” Ez esetben minden bizonnyal bevezetik az állami anyakönyvezést, aztán a polgári házasságot is, vetette szembe a hercegprímás. „Et tunc, mi fili –felelé a pápa –, nem látod, hogy ezek a világi intézmények már majd mindenütt léteznek? Vagy talán úgy találod, hogy ezek katolikus egyházunkat korlátozták? Nem veszed észre, hogy éppen ellenkezőleg, eme intézmények ellenére egyházunk és vallásunk szilárdan fennáll, sőt sokhelyütt növekszik és erősödik? Nos tehát, e világi intézmények bevezetésének Magyarországon ellenálltok majd, amíg tudtok, mert jobb lenne, ha nem jönnének létre. Ha azonban mégis bevezetik őket, valahogy majd kijöttök velük, ahogyan másutt is történt, és Magyarországon sem fog miattuk az egyház tönkremenni.”[3]

A realitásokkal számoló, rugalmas álláspont mögött voltaképpen a politikai katolicizmus terjesztésének elgondolása állott: a világi intézmények bevezetése, utóbb működése ellen Magyarországon is fel lehet ébreszteni az ellanyhult katolikus közéleti érdeklődést és harci szellemet. Vaszary azonban angyali naivitásában félreértette a mögöttes intenciót. Úgy értelmezte a pápa szavait, hogy az egyház számára elfogadhatóbb a polgári reform, mint a vegyes házasságból származó gyermekek egy részéről való önkéntes lemondás.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

Alkalmasint ezzel is összefüggött, hogy a hazai egyházi vezetők ugyancsak tartózkodtak a háborúskodás kirobbantásától, annak ellenére, hogy a pápa Bécsbe is, Esztergomba is megüzente: a kormányprogramot elfogadhatatlannak, a harcot elkerülhetetlennek tartja.

Annál nagyobb hevességgel mozgolódott – magán érezve Róma áldását – az alsópapság. Ezen a szinten a harc módszere és hangneme a kormányprogram meghirdetésekor, különösképpen a javaslatok beterjesztésekor kiélesedett. A papság egy része a szószéket használta fel agitációra. Erre kitűnő alkalomnak kínálkozott a vasárnapi mise és az utána rögtönzött templomtéri „röpgyűlés”, amelyen a vallásüldözésnek bélyegzett reformok ellen tüzeltek a vidék népét. Ha a liberálisok a nemzeti érzést, akkor a klerikálisok a vallási előítéleteket, főként az antiszemitizmust hívták segítségül. A papok, bár betű szerint talán nem ismerték, szellemében Rampolla csatakiáltását követték: „Az egyház nem szolgáltatja ki harc nélkül Szent István apostoli királyságát a kálvinistáknak és a zsidóknak.”[4] A kormányellenes papi agitáció olykor protestánsellenes, többnyire antiszemita színt öltött; helyenként egy adag szociális demagógiával is ízesítették. Ez természetesen heves ellenzést váltott ki és reformpárti akciókra késztette a liberális protestánsokat és a zsidó polgárságot.

A kormány a vallási agitáció szociális mozgósító hatásától is tartva, 1893 áprilisában betiltotta az istentisztelettel összekapcsolt politikai gyűlésezést. A középrétegi-alsópapi és a főrendi-főpapi irányzat akkor ugyan még nem egyesült, de hallgatólagos munkamegosztás már kialakult köztük: az előbbi a nép körében, a helyi plébános körül, illetve az egyház irányítása alatt álló katolikus egyletek keretében, mozgalomszerűen építette a politikai katolicizmust; a Zichy vezette arisztokrata csoport pedig a hagyományos pártszerű keretekben próbálta összefogni, irányítani a vezető réteg konzervatív elemeit, befolyásolni az udvart, a pártokat, a kaszinókat és a katolikus köröket.

Maga az uralkodó, aki a kiegyezés óta a kormányzás részletkérdéseibe is közvetlenül belefolyt, ezúttal pártatlanságát és semlegességét nyilvánította. E szokatlan magatartás az egyet nem értés, a „királyi oppozíció” egyfajta formája volt. Wekerle Sándor egyre világosabban látta, hogy Ferenc József nem pártatlanul, hanem kelletlenül szemléli a kormányt és reformpolitikáját. 1893 nyarán felajánlotta lemondását, de az uralkodó kibújt a válaszadás alól. Bizalmát nem vonta meg, de az előszentesítést sem adta meg a javaslatok benyújtásához. A lappangó bizalmi válság keltette politikai feszültséget fokozta az újabb pápai beavatkozás, az 1893 szeptemberében küldött enciklika, a „Constanti Hungarorum”. Mint harci toborzó, hangzik az invokáció: „Itt az ideje valami nagyobbat kezdeni.” Aztán valóságos akcióprogram következik: nagygyűlést kell szervezni a katolikus szellem felébresztése érdekében, befolyást kell gyakorolni a napi politikára, a képviselő-választásokra, fel kell karolni és fejleszteni a katolikus sajtót, különösen nagy gondot kell fordítani az ifjúság vallásos nevelésére. Az enciklika felszólítja a hívőket, hogy egy szívvel-lélekkel munkálkodjanak „a vallás igazáért”. Ebben a szent harcban bizonyára nem fog hiányozni „az apostoli király jóindulata” sem.[5] A liberális sajtó. nagy megütközéssel fogadta az enciklikát, kivált a Vatikánnak mint külhatalomnak a belügyekbe való beavatkozását és a király jóindulatú támogatására célzó sorait. A klérus viszont arra hivatkozott, hogy hitelvi kérdésekben a Vatikán nem külhatalom, hanem az egyedül törvényes felsőbbség.

A pápa Ferenc Józsefnek is üzenetet küldött: elvárja tőle e nehéz helyzetben az egyház támogatását, bármennyire akadályozzák is „az úgynevezett alkotmányos szabadságjogok”. „Azt szeretném – tolmácsolta különös óhaját –, ha abszolút uralkodó lehetne, és úgy cselekedhetnék, amint a szíve diktálja.”[6] Ferenc József azonban nem tehetett eleget a pápai óhajnak. 1893 őszén nehéz napok virradtak rá. November elején kormányválság Ausztriában, lemond a 14 éve működő Taaffe-kormány. Wekerle Sándor ugyancsak lemondással fenyegetőzik: a király „semlegességével” az ellentábort segíti. Végre november 6-án a király megjelenik a minisztertanácson. A kormányzati rutinból kizökkent pillanataiban felvett bürokratikus pátosszal olvassa fel döntését. „A házassági törvényt az ország békés fejlődése szempontjából veszélyesnek tartom. Normális viszonyok között lelkiismereti kötelességemnek érezném, hogy megtagadjam a hozzájárulásomat, és vállaljam az ebből adódó következményeket.” Az adott körülmények között azonban „elismerem annak politikai szükségességét, hogy a kormányt a fennálló közjogi alap energikus megvédésében megerősítsem, ezért hozzá fogok járulni a törvény bevezetéséhez”. A nyilatkozat sajátos fenntartással zárul. „Lelkiismeretem megnyugtatása és egy majdani esetleges igazolás végett azt kívánom, hogy az általam ma elmondottak a minisztertanácsi jegyzőkönyvbe vétessenek fel.”[7] Wekerle Sándor ekkor beveti a magyar udvartartásról szóló javaslatot is: ha bukni kell, a nemzeti és a liberális vívmányért egyszerre bukjék. A király végül is enged: elfogadja a külső udvartartás magyarosítására vonatkozó részt, bár a belső udvartartásban csak formai engedményekre bírható rá. A siker így is jelentékeny. Ilyent régóta nem szerzett magyar kormány, ha nagy árat fizet is majd érte.

Szilágyi december 2-án nyújtja be a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Az alapelv – érvel – az egységes állami házasságjog és mindenki számára egyenlő bíráskodás. A kormány a magyar liberalizmus nagy hagyományát, a deáki örökséget váltja valóra: a jogegyenlőséget és a nemzet politikai egységét erősíti. A javaslatra a püspöki kar egyhangú elutasítással, közös pásztorlevéllel válaszol, amit 1894. január elején valamennyi templomi szószékről felolvasnak. Keljenek fel a hívők, az egyház szabadságának védelmére, tiltakozzanak, szervezkedjenek a törvényjavaslatok ellen. A püspökkari konferencia hozzájárul a régtől tervezett-sürgetett katolikus nagygyűléshez. A január 16-án rendezett nagygyűlés az első alkalom, amikor a főrendi-főpapi ellenzék hivatalosan is kilép a parlamenti keretek közül, és nyilvánosan összefog a középrétegi-alsópapi irányzattal.

A támadás első célpontja a polgári házasság. Ehhez – hirdetik – a világi hatalom nem nyúlhat; a házasság szentség, felbonthatatlan, és érvényessége felett az egyház ítél. A törvényjavaslat szerint pedig a házasság polgári szerződés, felbontható, érvényessége felett az állam ítél, tehát a törvényjavaslatban felállított alapelvek az egyház tanával homlokegyenest ellenkeznek. A hitelvi aggályok mögött azonban súlyosabb politikai-hatalmi megfontolások rejlettek. A polgári házasság megvalósulása erősen csökkentené az egyház befolyását – írta a pápának küldött felterjesztésében a püspöki kar. A házasságkötések révén az egyháznak addig nagy hatása volt a családokra s az egész társadalmi életre. A polgári házasság bevezetése maga után vonná a lelkek nagyobb elidegenedését, sőt elszakadását az egyháztól. Az egyház befolyását ilyen gyökeresen érintő kérdésben „sem a nemzetek intézményei, sem a század korszelleme előtt”[8] nem fognak meghajolni. A katolikus nagygyűlésen a polgári házasság intézményére a vallástalanság és az erkölcstelenség, sőt a forradalmiság bélyegét sütötték rá. Aki a polgári házasságot akarja, az forradalmat akar. „Ilyen politikát – szögezte le a határozat – nemcsak vallásunkkal, de hazaszeretetünkkel sem tudnánk összeegyeztetni.”[9]

Ha a klerikális tábor a legfőbb egyházi tekintélyre, a pápára és a világi hatalmat bíró monarchára hivatkozott, akkor a liberális reformok mellett nem kisebb személyiség: Kossuth emelt szót. Ami az ügy érdemét illeti, Kossuth a reformokat nemcsak a liberalizmus, hanem „egyszerűen a józan ész elementáris postulatumának” tartotta, és szégyen-gyalázatnak azt, hogy bevezetésük nem jóval korábban történt. A kormánypártiság vádját a baloldal számára iránymutató elvi indokolással és taktikai nagyvonalúsággal hárította el. „Én a honárulással határos merényletnek tartom azt – írta 1893 májusában –, ha a magyar katholikus klérus akármely oly kérdésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást…”

Belpolitikai válság Ausztriában

Tevékenységük kezdetben az ausztriai magas klérus, a konzervatív arisztokrácia és befolyásos udvari körök rosszallását váltotta ki, de a nagy hatalmú pápai államtitkár, Rampolla határozott támogatásával visszaszorították az ókonzervatív fékező erőket. Az 1895 májusában tartott keresztényszociális gyűlés törhetetlen hűségét nyilvánította XIII. Leó és az új egyházi irányvonal iránt, ugyanakkor örök lojalitásáról biztosította a császárt és a dinasztiát, „amellyel Ausztria léte és jóléte a legszorosabban össze van fonódva”.[10]

Pölöskei Ferenc

A jobboldali ellenzék

Prohászka Ottokár tanulmányait a kalocsai jezsuitáknál kezdte, Esztergomban a „kisszeminárium” növendékeként folytatta, majd Simor hercegprímás 1875-ben Rómába küldte, ahol megismerkedett a XIII. Leó által is támogatott modernizmus, az úgynevezett keresztény szociális reformprogram kialakulásával.

Szabó Miklós

A politikai katolicizmus. A Néppárt és az újkatolikus irányzatok.

A politikai katolicizmuson a századfordulót követő két évtizedben két ellentétes tendencia harca uralkodott egész Európában. Egyik oldalon állt a modern polgári viszonyokhoz való alkalmazkodás, a polgári liberalizmus kereteibe való beilleszkedés programját hirdető úgynevezett ralliement-politika: a konkordátumok XIII. Leó által kezdeményezett gyakorlata. Ezzel szemben állott a hangsúlyozott klerikális intranzigencia programja, az úgynevezett integralizmus.

A ralliement-politika legnagyobb formátumú hazai képviselője Prohászka Ottokár volt. A politikai pályája első lépéseit a Néppárt sorában megtevő főpap-teoretikus a századfordulón még nem helyezkedett az újkonzervativizmus eszmei alapjára. A kor uralkodó áramlatának a liberalizmust tekintette s nem hitt az újkonzervatív korszak küszöbön állásában. Kibontakozó elméleti munkássága minden lépésével a liberalizmushoz és annak ideológiájához való alkalmazkodást kereste, nem a vele való konfrontációt, a szembeállítható konzervatív alternatívát. Mottójának tekinthetjük a ”Diadalmas világnézet” című műve bevezetésének mondatát: állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb a mai kor érzéseihez s mi is föllendítettük a vallásosságot. Ez a szándék hatja át korai írásait. Keresi a közeledést a természettudományos világképhez (Föld és Ég); a modern művészetszemlélethez, amelynek lényegét éppen nem új spiritualizmusban látja, hanem új reneszánsznak, újabb természet felé fordulásnak tekinti (Diadalmas világnézet). Közeledett a liberalizmushoz, sőt a munkásmozgalomhoz is. A polgári radikalizmus kibontakozása idején agitációjával igyekezett elhódítani az értelmiséget a hangsúlyozottan antiklerikális mozgalomtól, de a vele folytatott vitái során is kerülte az éles összecsapásokat. Módszerét mai kifejezéssel úgy jellemezhetnénk, hogy a dialógus vitamódszerét igyekezett alkalmazni. Liberális hírének köszönhette 1905-ben a püspöki szék elnyerését is. Kinevezése a ”darabontkormány” politikai sakkhúzása volt.

Sorsának iróniája, hogy a magyar katolicizmus integralista szárnyának ellentámadása éppen arra a művére csapott le, amely fordulatot, méghozzá újkonzervatív fordulatot jelentett szellemi fejlődésében. Egyházi indexre tett akadémiai székfoglalója, az 1910-ben megjelent ”Az intellectualizmus túlhajtásai”, abban a tekintetben jelenti új szakasz kezdetét eszmei fejlődésében, hogy ebben már ő is az újkonzervativizmus eszmei alapját is képező új spiritualizmusban látja a beköszöntő új korszak ideológiáját. Ebben az írásban is csatlakozást keres a korszellemhez, de most már ő is James pragmatizmusát és Bergson intuicionizmusát látja az új szellemiség képviselőjének, nem az intellektualizmusként bírált racionalizmust. Az első világháború idején azután a katolikus teoretikus eszmei fordulatának politikai konzekvenciáit is levonja. 1918-ban csatlakozik az antiszemitizmushoz és megalkotja a ”hungarizmus” vészterhes jövőjű jelszavát.

A ralliement-politika reakcióját, a XIII. Leó vonalával szembeforduló X. Pius pápa modernizmusellenes kampányát, új ellenreformációs szellemét Magyarországon az 1910-es évek elejétől egy Innsbruckban tanult jezsuita gárda képviselte, élén Bangha Bélával.

Lábjegyzetek

  1. XIII. Leó pápa levele Ferenc Józsefhez, 1890. július 3. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 385.
  2. Politikai és szociális enciklikák. XIX–XX. század. Szerkesztette Zsigmond László, I. Budapest, 1970. 151–162.
  3. Moritz Csáky, Der Kulturkamp in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 77,
  4. Moritz Csáky, Der Kulturkampf in Ungarn. GrazWienKöln, 1967. 101
  5. Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 260–261.
  6. Ugyanott 268.
  7. Országos Levéltár, Pápay hagyaték. Karton 23. Közli: Salacz Gábor, A magyar kultúrharc története 1890–1895. Bécs, 1938. 392.
  8. A katolikus nagygyűlés Budapesten 1894. január 16-ikán. Budapest, 1894. 20.
  9. A katholikus nagygyűlés határozatai. Magyar Állam, 1894. január 17.
  10. Ugyanott 168.

Irodalom

Crispolto Crispolti e Guido Aureli, La politica di Leone XIII da Luigi Galimberti a Mariano Rampolla (Roma, 1912);