XIV. Lajos francia király

A Múltunk wikiből

franciául Louis XIV Roi de France et de Navarre

* Saint-Germain-en-Laye, 1638. szeptember 5. – † Versailles, 1715. szeptember 1.
1643-tól haláláig Franciaország és Navarra királya
Wikipédia
Louis xiv 1638 1715 hi
1645
január 29. I. Rákóczi György fejedelem fogadja XIV. Lajos francia király követét Zborón.
1648
október 24. XIV. Lajos francia király, Krisztina svéd királynő és III. Ferdinánd császár biztosai aaláírják a Münsterben és Osnabrückbe tárgyalt vesztfáliai béke okmányait. (A vesztfáliai béke lezárja a harmincéves háborút. Névlegessé teszi a császár hahtalmát a német birodalmi fejedelemségek felett.
1658
augusztus 14. Létrejön a rajnai szövetség XIV. Lajos francia király, a mainzi, a trieri és a kölni érsek, a pfalzi választófejedelem és a svéd király között.
1664
május 12. Zrínyi Péter e napon kelt levélben Habsburg-ellenes szövetség lehetőségéről tájékozódik XIV. Lajos francia királynál. Kitérő választ kap.
1668
január 19. Titkos szerződés I. Lipót és XIV. Lajos között a spanyol örökség felosztásáról.
1675
április 28. A francia megbízott és a bujdosók képviselői megállapodást kötnek Fogarason. (XIV. Lajos nem erősíti meg a szerződést.)
1677
május 27. Varsói szerződés XIV. Lajos francia király, Apafi Mihály erdélyi fejedelem és a magyarországi bujdosók között.
1679
február 3. Béke Nymwegenben XIV. Lajos és I. Lipót császár között.
február XIV. Lajos visszavonja a francia segélyhadakat Magyarországról.
1688. szeptember 24.
XIV. Lajos francia király – megszegve az 1684. augusztus 15-én húsz évre kötött fegyverszünetet – hadat indít I. Lipót császár ellen.
1697. május 9.
Rijswijkben béketárgyalások kezdődnek XIV. Lajos francia király és a szövetséges hatalmak (Habsburgok, Anglia, Hollandia) megbízottai között.
1697. szeptember 20.
Rijswijkben XIV. Lajos és I. Lipót biztosai aláírják a békét.
1700. november 1.
Meghal II. Károly spanyol király; utódául XIV. Lajos francia király unokáját, Anjou Fülöpöt jelölte, de a spanyol trónra I. Lipót császár fia, Károly főherceg is igényt tart.
Rákóczi Ferenc herceg levélben kér támogatást XIV. Lajostól maga és a magyar nemzet számára.
1700. november 3.
Rákóczi XIV. Lajosnak írt levelét Francois-Joseph Longueval császári kapitány bemutatja I. Lipótnak.
1701. február 11.
Rákóczi Ferenc újabb levéllel fordul XIV. Lajoshoz.
1701. május 26.
Savoyai Eugén az Alpokon keresztül benyomul Lombardiába. Megkezdődik a spanyol örökösödési háború.
1701. augusztus
Bercsényi Miklós Du Héron varsói francia ügyvivő útján emlékiratot juttat el XIV. Lajoshoz, amelyben előadja az elégedetlen magyarországi főurak elképzeléseit. XIV. Lajos elzárkózik a segítségadástól.
1702. április 8.
Du Héron varsói francia ügyvivő Rákóczi és Bercsényi újabb tervezetét terjeszti XIV. Lajos elé.
1702. május 15.
I. Lipót hadat üzen XIV. Lajosnak.
1703. november 15.
XIV. Lajos támogatásáról biztosítja Rákóczit, harcát havi 10 ezer tallérral segíti, és megbízottat küld hozzá.
1705. március 11.
XIV. Lajos megbízottja, Des Alleurs márki Egerben jelentkezik Rákóczinál.
1710. március
A hollandiai Gertruydenbergben béketárgyalások kezdődnek XIV. Lajos és a vele szemben álló szövetségesek megbízottai között.
1713. február 13.
XIV. Lajos fogadja a Párizsba érkező „Sáros grófját” (II. Rákóczi Ferencet).
1713. március 14.
VI. Károly az utrechti béketárgyalások során biztosai útján kötelezi magát Spanyolország katonai kiürítésére.
1713. április 11.
XIV. Lajos és Anglia, Hollandia, Poroszország, Savoya,valamint Portugália Utrechtben békét kötnek. A béke az európai egyensúly biztosítása érdekében megtiltja Franciaország és Spanyolország perszonálunióval való egyesítését.
1714. március 6.
VI. Károly császár, XIV. Lajos francia és V. Fülöp spanyol király Rastattban békét kötnek.
1715. szeptember 1.
Meghal XIV. Lajos francia király.

Tartalomjegyzék

Pach Zsigmond Pál

Előszó

Világosság vált az is, hogy a 17. századi Habsburg-monarchia szükségképpen közelebb állt az abszolutizmus kelet-európai válfajához, mint nyugat-európai típusához – még ha a bécsi udvar egyes kabinetpolitikusai sokban éppen a francia, XIV. Lajos-féle állami struktúrát tekintették is követendő modellnek. A francia államférfiak viszont, legalábbis Richelieu és Mazarin óta, kétségtelenül tisztában voltak azzal, hogy minden lehető eszközzel hátráltatniuk kell a honukbelihez hasonló hatalmi központosítás folyamatát a rivális birodalomban; ezért is támogatták emitt a rendi-partikuláris erőket, a magyarországi malcontents-okat.

Centralizáció és abszolutizmus

Először – mint utaltunk rá – XI. Lajos és VIII. Károly alatt, majd a vallásháborúkból győztesként kiemelkedő IV. Henrik (1589–1610), a Bourbon-dinasztia megalapítója idején és utódának, XIII. Lajosnak teljhatalmú minisztere, Richelieu kormányzata alatt (1624–1642), hogy végül is a Fronde-ok leverését követő fejlemények az abszolutisz­tikus királyi hatalom olyan szervezettségét és kultuszát érleljék meg XIV. Lajos (1663–1715) csaknem 20 milliós országában, amellyel nem vetekedhetett egyetlen más nyugat-európai monarchia sem.

Háborúk és forradalmak

  • II. Fülöp spanyol király hadserege mintegy 60 ezer főre rúgott, egy évszázaddal később XIV. Lajosé már a 300 ezret is elérte.
  • XIV. Lajos pénzügyminiszterének, Colbert-nek az a kísérlete, hogy az abszolutista Franciaország szárazföldi hódítás útján sajátítsa ki céljaikat, és hasítson részt tengeri kereskedelmükből, meghiúsult az 1670-es évek első felében, amikor uralkodója az ő tanácsára indított támadást Hollan­dia ellen. Aminthogy a Napkirály sorozatosan indított hadjáratainak eredménytelensége az 1670-1690-es évek folyamán - majd különösen a spanyol örökösödési háborúé, a 18. század elején – nyilvánvalóvá tette a történeti helyzetnek azt az ellentmondását, hogy amikorra a francia abszolút monarchia belső szervezete teljesen kiépült, akkorra külső ex­panziós képessége már megtorpant. Ez időre ugyanis kibontakozott az újabb fordulat a nemzetközi erőviszonyokban. A kapitalista „tengeri hatalmak” felemelkedése, s különösen az angol kapitalizmus forradalmi áttörése a 17. század közepén és államának – a Stuart-restauráció át­meneti időszaka (1660-1688) után a burzsoázia, az új nemesség és a régi arisztokrácia osztálykompromisszuma révén, alkotmányos monarchia formájában végrehajtott – konszolidálása a 17. század végén („dicsősé­ges forradalom”, 1688-1689) volt az, ami útját állta a francia feudális abszolutizmus nyugat-európai hegemóniájának.

Hivatalszervezet, adózás, gazdaságpolitika

  • A központosított erőszak-appa­rátus megnövelése XIV. Lajos korában, Louvois hadügyi reformjai a tar­tományi nemesség végleges lefegyverzését jelentették, s egyben teljes biztonságát a népi megmozdulásokkal szemben, háború idején is.
  • A Thomas Mun főművének megjelenését követő évben (1665) nyerte el XIV. Lajos kormányában a „pénzügyek fő ellenőrének” tisztét az a Jean Baptiste Colbert, akit a fejlett merkantilizmus leghatározottabb gyakorlati megvalósítójának szoktak tekinteni.
  • Amikor Colbert 1672-ben XIV. Lajosnak azt a tanácsot adta, hogy indítson háborút Hollandia ellen, így érvelt: „Ha Őfelsége a maga hatalmának veti alá az Egyesült Tartományokat, akkor kereskedelmük Őfelsége alattvalóinak kereskedelme lesz, s a továbbiakban már nincs kérdés.” A fejlemények, mint tudjuk, nem igazolták Colbert várakozását: Amszterdam kereskedelme nem lett Párizsé.

R. Várkonyi Ágnes

Erdély és a német-római császárválasztás

A császárválasztás súlyos feltétele: 1658. július 18-án olyan kikötéssel adják le I. Lipótra szavazataikat a fejedelmek, hogy a német-római császár háborút indít a török ellen. Ugyanakkor megalakul a Rajnai Szövetség János Fülöp elnökletével, XIV. Lajos francia király támogatásával és azzal a bevallott céllal, hogy ellensúlyozza a Habsburg császár nyugati politikáját.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

A dinasztia nemzetközi tekintélyére hivatkozva a háborús párt azzal érvelt, hogy Lipót császár a franciaországi viszonyok miatt most nyugodtan a török ellen fordulhatna. Meghalt Mazarin, Fouquet letartóztatása Párizs-szerte és a nemesség körében nagy nyugtalanságot keltett, XIV. Lajost belpolitikai bonyodalmak kötik le.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Apafival azonban ismét jó politikus és óvatos uralkodó került a fejedelmi székbe. A rendkívül művelt főúr, akit könyvei mellől kényszerítve emelt uralkodónak a török, azonnal szakított a megtorló politikával, a Kemény-pártiaknak általános amnesztiát hirdetett, megnyerte a szászokat, megcsendesítette a székelyeket, elérte, hogy a német őrség elhagyja Görgényt, majd Fogarasból is kivonuljon Szatmárra. Megalkudott Ali pasával, lecsillapította a bosszúszomjas Kücsük Mehmedet, és már 1662 tavaszán tudathatta az országgal, hogy a Porta engedett megtorló követeléseiből. Miközben a szultán feltétlen hívének mutatkozott, azonnal elküldte követeit Bécsbe. A kortársak találó jellemzésével „tapogatódzva járó fejedelem”-nek nevezett Apafi, úgy látszik, levonta közvetlen elődei példájából a tanulságot, Erdély csak úgy szakíthat a katasztrófák sorozatát okozó egyoldalú török- vagy egyoldalú Habsburg-barát politikával, csak úgy egyensúlyozhat sikeresen a két nagyhatalom között, ha messzebbre tekint. Megújította tehát a szövetséget a román fejedelemségekkel, kapcsolatot teremtett Angliával, és Turenne útján kérte XIV. Lajost, támogassa Erdély ügyét.

Magyar külpolitika és az európai törökellenes koalíció

Az Erdélyi Fejedelemség nyugat-európai diplomáciai hagyományokkal rendelkező állam, s így valószínűleg részt vállalt abban, hogy megteremtse a szervezkedés francia kapcsolatait. Erre vall, hogy a tanulmányúton levő fiatal Bethlen Miklós Londonból Párizsba megy, fogadja Turenne, Franciaország első marsallja, és 1664 tavaszán XIV. Lajos levelét viszi haza Apafinak. Gravel francia követ Regensburgban ugyanekkor messzemenően segíti a francia csapatok részvételével meginduló támadó háború előkészítését.

Amikor tehát a közvetlen veszély és még inkább az európai közvélemény követelése miatt Lipót császár 1663 késő őszén végre határozottabb lépéseket tesz, hogy az európai országoktól segítséget kérjen a török ellen, a nemzetközi szövetség körvonalaiban már készen áll. Kialakultak szervező központjai is.

Zrínyiék és János Fülöp ugyanolyan jól tudták, mint a francia király, hogy a szövetségből Lipót császár nem maradhat ki.

A téli hadjárat

Miközben Regensburgban egymást váltják a magyarországi követek, János Fülöp március 10-én értesíti Lippay érseket, hogy a francia király és a pápa között sikerült elsimítania az ellentéteket, s mindketten készséggel vesznek részt a szent háborúban. Sőt, már fegyverben állnak az indulásra kész csapatok.

A hadjárat élén János Fülöp Zrínyit szerette volna látni. Alkalmasabb fővezért aligha találnak. Gyermekkora óta a végeken élt, jól ismerte a török hadiszokásokat és a korszerű európai harcászatot. Sem előtte, sem utána hosszú ideig nem volt magyar hadvezér, akire csaknem egész Európa ilyen nagy és szinte osztatlan bizalommal tekintett volna.

1664 kora tavaszi hónapjaiban Zrínyit adományokkal, üdvözlő és magasztaló levelekkel köszöntik Európa uralkodói. Nemcsak az eszéki híd felégetését ünneplik, XIV. Lajos, VII. Sándor pápa, IV. Fülöp spanyol király, az itáliai hercegek éppen a hadjárat fővezéréről döntő tárgyalások kilátásaival számolva üdvözlik Zrínyit. Tervezik, hogy beválasztják a birodalmi hercegek közé. Német, francia, angol röpiratok sokasága hirdeti harci sikereit, s nem valószínű, hogy ez csupán szenzációhajhászó üzleti vállalkozás lenne, inkább tudatos propaganda állhat mögötte. János Fülöp Szkander béghez hasonlítja Zrínyit, de tudja, hogy a császári kormányzat „nehézségeket” támaszt hadvezéri kinevezésével szemben. XIV. Lajos, miközben Bethlen Miklóssal levelet küldött Apafinak, és Regensburgon át megüzente: kész titkos szövetséggel támogatni a magyarokat, saját hadvezérét, Turenne-t szánta a birodalom erőinek főparancsnokságára.

Zrínyi, Turenne, Montecuccoli

Furcsa hírekkel kikezdik XIV. Lajos bizalmát a Rajnai Szövetség elnökében, és gyilkos vádak röppennek világgá a „rendetlen” magyarok „megbízhatatlan”, titkos törökbarátságáról.

A szentgotthárdi csata

Augusztus 16-án Pozsonyban a Haditanács, a német fejedelmek, a Rajnai Liga és a magyar csapatok vezetői, Montecuccoli részvételével, tanácskozást tartottak, és megállapodtak, hogy a súlyos nehézségek ellenére folytatják a hadműveleteket. A brandenburgi választó újabb segítséget ígért, XIV. Lajos újabb 4 ezer főnyi serege már útban volt, és a harcias franciák kijelentették: ősz végéig folytatják a háborút, s csak Szent Katalin napján fejezik be a hadműveleteket, mert akkor már a török számára Magyarországon beáll a tél.

A vasvári béke

A még mindig erősen a spanyol kabinet befolyása alatt álló bécsi kormányzat jogos bizalmatlansággal kísérte XIV. Lajos Rajna menti politikáját s a német fejedelemségek önállósulási törekvéseit szítogató biztatásait. Érthető tehát, hogy az udvari politika mereven elzárkózott annak még a gondolatától is, hogy Franciaország tagja legyen a törökellenes európai koalíciónak.


A kétes-vészes békekötés egyik legkényesebb okát pedig a különben nagyon óvatos Porcia fedte fel, amikor a francia király követe, Gremonville, ura elégedetlenségét és számonkérését tolmácsolva sarokba szorította. A császár a magyarok miatt kényszerült rá, hogy békét kössön a törökkel – közölte Porcia. Ez az állhatatlan nemzet robbantotta ki a háborút, de azután nem akart harcolni – fejtette ki –, s a császár nem tehetett mást, mint hogy átengedte Váradot és Érsekújvárt a töröknek, mert így sakkban tarthatja a magyarokat, megakadályozhatja, hogy elszakadjanak tőle, és más királyt válasszanak.

Francia vélemény szerint Lipót császár szégyenletes békét kötött a törökkel.

Zrínyi száz napja

  • Mindaz, amit Zrínyiről az ismert források mondanak, arra vall, hogy ő valóban felismerte: a magyarországi politikát a vasvári béke után nem lehet ott folytatni, ahol az Kanizsa ostrománál, János Fülöpnek a magyar rendekhez intézett kiáltványainál vagy akár a szentgotthárdi csatánál abbamaradt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a török ellen nemzetközi segítséggel, a Rajnai Szövetség és XIV. Lajos nyílt támogatásával harcoló s önmagát megreformáló Magyarország keresztezi a Habsburg-ház érdekeit.
  • 1664. őszi tárgyalásai szerint XIV. Lajos még csak latolgatja, hogyan, milyen biztosítékok alapján szánhatja el magát a magyarok támogatására; a fegyveres felkelésre leginkább ösztönző Velence pénzbeli segítségére pedig nem számíthattak. Az országban 40 ezer főnyi császári hadsereg és nagy török haderő állomásozott, a magyar csapatokat pedig királyi paranccsal feloszlatták. Nem rendelkeztek egyetlen fegyverben álló ütőképes magyar ezreddel sem. Zrínyi szervező munkájával legfeljebb 8–10 ezer főnyi fegyverest szedhetett össze. Mindezt számba véve érthető, hogy nagy óvatosság jellemzi Zrínyit, sokszoros biztosítékokat akar. Ki kell védenie, nehogy a külföldi segítség örve alatt a magyar mozgalom csupán Franciaország Habsburg-ellenes vagy a törökkel még harcban álló, de békére készülő Velence pillanatnyi érdekeinek legyen alárendelve. Tudja azonban, hogy szükségük van a tekintélyes francia és velencei támogatásra. A velencei francia követ, de Bonsy november 15-i tájékoztatása szerint Buccari és a többi tengeri kikötő s a tengerparti Zrínyi-birtokok, vagyis Horvátország szolgálna a mozgalom katonai bázisául s egy jövendőbeli török elleni hadjárat kiindulópontjául. Memorandumukban ide kérnek a Zrínyi testvérek XIV. Lajostól csapatokat. Csakhogy a francia király immáron csupán a Habsburgokat nyugtalanító hátországi lázadásra számítana, De Bonsy szerint a memorandum arról ír, hogy a sikeres török elleni harc után XIV. Lajost választanák magyar királlyá. Lehet, hogy Zrínyiék ily módon akarták volna XIV. Lajost a török elleni támadásra megnyerni?

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

A magyar–francia érintkezés első szálai, mint láttuk, még az 1663–1664. évi török háború idején szövődtek a Zrínyi fivérek és XIV. Lajos francia király udvara között. A rokonszenv e megnyilvánulásai a vasvári béke utáni elkeseredés talaján érlelődtek konkrét politikai elképzeléssé: a szövetség tervét Vitnyédi István dolgozta ki és adta át a franciáknak 1665 júniusában. Vitnyédi tervezetét azonban, amelyben a katonai együttműködés józan elvei túlzó és irreális vonásokkal keveredtek, nem tekintették tárgyalási alapnak XIV. Lajos francia király udvarában. Amikor a „legkeresztényibb király” 1667 májusában megindította háborúját a Spanyolország kezén levő Flandria ellen, kapóra jött ugyan neki, hogy a magyarországi ellenzékiek személyében ütőkártyát tarthat a kezében I. Lipót szorongatására, de fő célja az adott helyzetben mégis a Habsburg uralkodó semlegesítése volt, s ehhez képest a magyar kapcsolatokat csupán amolyan tartalékmegoldásnak tekintette arra az esetre, ha Lipót a spanyolok oldalán mégis kísérletet tenne a beavatkozásra.

Az 1668. szeptemberi felkelés terve

De elenyésztek ekkorra már a francia remények utolsó foszlányai is: a tekintélyes francia hódításokkal járó flandriai háborúnak 1668 májusában az aacheni béke vetett véget, s ettől kezdve XIV. Lajos huzamos ideig érdektelenné vált a magyarországi mozgalom iránt. Sőt, a rendkívül mozgékony francia diplomácia kezdeményezésére 1668 januárjában egy titkos szerződést is aláírtak a bécsi és a párizsi udvar között, amelyben a spanyol király halála esetére a két hatalom előre felosztotta egymás között a spanyol örökséget. Ez a szerződés immár kifejezetten szembeállította a francia politikát minden olyan próbálkozással, amely tárgyaló partnere és szövetségese, a Habsburg császár legitim hatalmának megrendítésére irányult.

A rendi mozgalom bukása és megtorlása

A magyar ellenzékiek köré vont ellenséges gyűrű a francia politika állásfoglalásával vált teljessé: XIV. Lajos bécsi követe, Gremonville már 1670. március végén arról biztosította a császárt, hogy királya elítéli ezt az „elfajzott” vállalkozást, s készséggel ajánlja fel segítségét, ha a bécsi kormány erre igényt tartana. Egy későbbi beszélgetés alkalmával pedig, amikor a császár első minisztere, Lobkowitz arról elmélkedett, hogy Lipót elődei, II. és III. Ferdinánd soha nem voltak abban a helyzetben, hogy ilyen könnyen elbánjanak egy ellenük irányuló felkeléssel, Gremonville sietett is az első miniszter figyelmébe ajánlani a nagy tanulságot: a bécsi udvar, lám, ezt elsősorban annak köszönheti, hogy egyetértésre jutott Franciaországgal.[1] Így vált a francia politika, amely ekkor már Hollandia megtámadására készült, a magyar ellenzékiek titkos reménységéből a rendi mozgalom leverésének hatalmi hátvédjévé, a Habsburg-abszolutizmus nagy ellentámadásának egyfajta kezesévé.

Miért nem vált a rendi mozgalom leverése Magyarország „Fehérhegyévé”?

Mindazonáltal tévedés volna azt gondolni, hogy a bécsi udvar eljárásának nem volt mérsékeltebb alternatívája. Jellemző ebből a szempontból, hogy egy olyan jól tájékozott és tapasztalt diplomata, mint Gremonville, nem sokkal a felkelési kísérlet elfojtása után, még maga is meg volt győződve az ellentétek békés kiegyenlítéséről. Mint ahogy azt is tőle tudjuk, hogy a Magyarországon követendő politika tekintetében a bécsi udvar korántsem volt egységes: nem kevesen voltak olyanok (így mindenekelőtt Rottal János, de rajta kívül mások is), akik helytelenítették a szigorú módszerek alkalmazását. Jellemző ezzel kapcsolatban, amit a követ a Nádasdy letartóztatása utáni hangulatról 1670. szeptember 11-én írt királyának: „Habár ezek a sikerek elégtétellel töltik el Lobkowitz herceget, úgy tudom, hogy az udvar jobb szellemei nem helyeslik ezt a nagy szigorúságot, amely, mint mondják, végső kétségbeesésbe taszíthatja az országot.”[2]

Az abszolutizmus kiépítésének feltételei Közép-Kelet-Európában

Azokról a szubjektív törekvésekről, amelyek az abszolutizmus bevezetésének újabb kísérletében a Habsburg-államférfiakat vezették, sokat elárul az a beszélgetés, amelyet 1670. szeptember 18-i jelentésében Gremonville jegyzett fel uralkodója s ezzel közvetve az utókor számára. A bécsi francia követ ebben a levelében egy Lobkowitznál tett látogatásáról számolt be, amelyen a magyarországi mozgalmak elfojtásáért átadta a miniszternek a francia király szívélyes üdvözletét. A diplomata igen szemléletesen s amellett jó adag iróniával festette le, milyen hatással volt a Napkirály elismerése a bécsi udvar első emberére. Nos, ha hihetünk a követ beszámolójának, az éppen gyengélkedő miniszteren a jó hír hallatára akkora megindulás vett erőt, hogy betegágyában felülve, kiragadta a követ kezéből XIV. Lajos levelét, könnyekkel a szemében csókokkal borította el a király kézjegyét, s boldogságtól reszkető hangon jelentette ki: ha első miniszteri tisztségével csupán ezt az egyetlen elismerést érdemelte volna ki, amellyel a francia király most kitüntette őt, hivatalát már akkor is egész életére szóló dicsőségnek tartaná. Aztán, mint Gremonville feljegyezte, megnyitotta gondolkodása és szíve rejtekét, s kormányzása alapelveiről kezdett el beszélni, ami abban összegeződött, hogy igazi eszményképe a nagy francia államférfi, az elhunyt Richelieu bíboros, az ő programját szeretné pontról pontra megvalósítani a maga politikájában.[3] Amihez a magunk részéről csak azt fűzhetjük hozzá, hogy e törekvésével Lobkowitz a bécsi kormányférfiak között, mint már korábban is meggyőződhettünk róla, korántsem állt egyedül.

Az imént vázolt apró epizód fontos történeti összefüggéseket sűrít egyetlen szemléletes képbe: a Habsburg-politika felelős irányítói eszerint azt az utat szerették volna követni, amelyet a korabeli abszolút monarchiák „mintaállama”, Franciaország az elmúlt évtizedekben oly sikerrel járt végig. Hogy Lobkowitz maga személy szerint is bámulója volt a Napkirálynak, az itt mellékes körülmény, mint ahogy ebben a keretben most azt a kérdést is mellőzni lehet, hogy az abszolutista irányzaton kívül milyen más (például dinasztikus) érdekek és törekvések érvényesültek a korabeli Habsburg-politikában.


Vajon az osztrák Habsburgok monarchiája miért nem járhatta be ugyanolyan módon az abszolút monarchiához vezető utat, mint ahogyan azt IV. Henrik, Richelieu, Mazarin, Colbert és XIV. Lajos Franciaországa megjárta?

A rendi függetlenségi harc felívelése 1674 után

A Habsburg-politika 1673. évi rajnai háborús beavatkozása ugyanis egyik oldalon kedvezett a kurucságnak, mert hazánktól távol kötötte le a birodalom főerőit, de a másik oldalon az éveken át elhúzódó török–lengyel háború akadálya volt a magyarországi küzdelem külső megsegítésének, miközben az itteni Habsburg-ellenes irányzatot nagyfokú nemzetközi elszigeteltségben tartotta. Ezen az elszigeteltségen elsőként a török elleni háborúban oly sok nagyszerű fegyvertényt végrehajtó Sobieski János lengyel királlyá választása ütött rést 1674 májusában. Az új lengyel király ugyanis franciabarát fordulatot hajtott végre országa külpolitikájában, és – a franciák aktív kelet-európai politikájához kapcsolódva – a török háború folytatása mellett is készséget mutatott egy Habsburg-ellenes kelet-európai szövetségi rendszer létrehozására. Ennek egyik következménye volt a francia udvar Lengyelországon keresztül történt kapcsolatfelvétele Erdéllyel és a kuruc mozgalommal, amely már 1675 áprilisában meghozta első gyümölcsét a francia követ és Apafi által aláírt és a katonai együttműködés részleteit rögzítő fogarasi egyezmény formájában. Ámde ez a megállapodás ekkor még gyakorlati következmény nélkül maradt, mert XIV. Lajos megtagadta a fogarasi egyezmény jóváhagyását. A francia király ugyanis mindenekelőtt a török–lengyel háború befejezésére vetette a hangsúlyt kelet-európai politikájában, hogy ezzel előmozdítsa a Porta újabb Bécs elleni támadását, s ehhez képest magyar vonatkozásban egyelőre csupán az időnyerést tekintette politikai céljának.


A zurawnói békét ugyanis határtalan örömmel fogadták a francia udvarban, ahol a kelet-európai terveknek újabb aktualitást adott az is, hogy a nyugati háborúban kimerült felek tárgyalóasztalhoz ültek a hollandiai Nymwegenben, s a francia udvar XIV. Lajos háborújának kudarca miatt most különösen lázasan kereste azokat az eszközöket, amelyekkel diplomáciai nyomást gyakorolhat ellenfeleire. Így került ismét előtérbe XIV. Lajos számításaiban a magyarországi „elégedetlenek” ügye. Kelet-európai politikájának fellendüléséhez hozzájárult emellett egy fontos személyi motívum is: 1676 augusztusában egy különösen tevékeny diplomata, Bethune márki került a varsói francia követség élére, aki uralkodója odaadó szolgálatát nagyra törő személyi aspirációkkal kapcsolta össze: a kurucok kezéből szívesen elfogadta volna a magyar királyi koronát.

Így került sor 1677. május 27-én az újabb francia–lengyel–erdélyi–kuruc szerződés megkötésére Varsóban, amelyben a bujdosók Teleki Mihály fővezérsége alatt 15 ezer főnyi sereg kiállítására kötelezték magukat, míg ugyanakkor a sereg fizetésére XIV. Lajos évi 100 ezer tallér, előlegesen pedig 20 ezer tallér azonnali segély folyósítását vállalta magára. Emellett a francia király Lengyelországban saját költségén toborzott és francia tisztek által vezetett 6 ezer főnyi zsoldoshad küldését ígérte Magyarországra. A megállapodás ezúttal nem maradt papíron. Jóllehet az időközben kirobbant orosz háború a törökkel kapcsolatos francia terveket ismét elodázta, a magyarországi diverzió végrehajtásáról XIV. Lajos most már nem mondott le: 1677 szeptemberében Boham francia ezredes vezetése alatt 2 ezer főnyi lengyel–tatár–kozák zsoldoshad lépte át a lengyel–magyar határt, ugyanakkor egy másik francia tiszt, Forval ezredes Erdélyben állított ki, ugyancsak francia pénzen, 2 ezer főnyi segélyhadat. Az egyesült lengyel–tatár–kozák–kuruc seregek hamarosan át is estek a tűzkeresztségen: 1677. október 10-én az ugocsai Nyalábvár mellett „szép győzelmet” arattak Schmidt tábornok császári seregén.

A Habsburg-politika öneszmélése

1677 végén mutatta a bécsi kormány az első jelét annak, hogy kezd előtte a rendi-nemzeti mozgalom politikai jellege (ha még nem is a jelentősége) felderengeni. Mindenesetre, ha ekkor már szükségét látták annak, hogy néhány vezető magyar világi és egyházi úrtól véleményt gyűjtsenek be a magyarországi politika általuk helyesnek tartott irányáról, ez önkéntelen főhajtás volt a bujdosó ellenzékiek nem várt állhatatossága, kitartása s irányzatuk életereje előtt, amelynek tekintélyét XIV. Lajos támogatása, a varsói szerződés és az annak folyományaként megjelent külföldi segélyhadak tetemesen meg is növelték.

Thököly politikájának török orientációja

XIV. Lajos támogatása ugyanis csupán 1678 végéig állt Thököly rendelkezésére: a nymwegeni béke küszöbén a Napkirály megkezdte a szempontjából érdektelenné vált Magyarországról anyagi és élőerői kivonását. A külföldi segélyhadak, Bohammal az élen, faképnél hagyták Thökölyt Debrecennél, s apránként visszaszivárogtak a lengyel határon.

A török háború kiújulása

  • 1681 eleje, az orosz háború befejezése óta a kortárs Európa folyamatosan számolt a Porta újabb nagy dunai támadásával. A kérdés csupán az volt, hogy vajon a török „baromi” ereje – ahogyan azt a kortársak oly gyakran emlegették – az Al-Duna irányából ismét Lengyelország ellen fordul, vagy pedig a Duna középső folyása mentén az Ausztriai Ház ellen bontakoztatja ki offenzíváját. Hogy a serpenyő végül is az utóbbi oldalra billent, abban több tényező játszott közre. Így a Porta választására nyilván nem tévesztették el hatásukat XIV. Lajosnak a török császárhoz intézett, mesterien időzített figyelmeztetései (főként 1682 augusztusában), miszerint a török által megtámadott Habsburg császárnak Franciaország semmiképpen nem nyújtana segítséget, viszont nem habozna védelemben részesíteni Lengyelországot, amennyiben a Porta ez utóbbi ellen indítana háborút. Ehhez a francia diplomáciai akcióhoz, amely nem is titkoltan a török háborús erejének a Habsburgok ellen fordítását szolgálta, kapcsolódtak aztán Thököly 1682-ben elért átütő katonai és politikai sikerei, amelyek nem alaptalanul töltötték el a portai hatalmasokat azzal a reménnyel, hogy egy Bécs elleni hadjárat esetén a kuruc hadak által elborított Magyarország érett gyümölcsként hullana az ölükbe.
  • Tény és való: a kuruc sikerek éveiben a Habsburg-politika fő irányzatát az jellemezte, hogy mindenáron kerülni igyekeztek a háborús kenyértörést a keleti hadszíntéren, s ennek érdekében még bizonyos engedményekre is hajlandók voltak Thökölyvel szemben. Mindezt pedig azért, hogy a birodalom fő erőit XIV. Lajos nem lankadó nyugat-európai terjeszkedésével szemben tarthassák készen.

R. Várkonyi Ágnes

A három állam

A császári udvar diplomáciája jól szervezett, differenciált, hatalmas apparátus. A kor fogalmai szerint célszerű és modern. Követek, megbízottak, titkos ügynökök sorát, jól képzett és pontos hivatalnokok százait foglalkoztatják. A futárszolgálat óriási hálózata időre kiszámítottan közvetíti Bécsbe a moszkvai, madridi, konstantinápolyi, londoni politika rezdüléseit s a magyar politikusok terveit. Az európai propagandára nagy gondot fordítanak. Talán ebben rejlik a XIV. Lajos francia király epés fogalmazásával csodának mondott fordulatok magyarázata, amelyek mindig visszarántják a szakadék széléről a Habsburg-dinasztiát.

Főurak és köznemesek

Az 1663-ban Jászberényi Pál tollából megjelenő angol–latin nyelvkönyv, majd 1664-ben az a tény, hogy az egyetemi tanulmányaiból hazatérő Bethlen Miklós első feladata, hogy lefordítsa és megválaszolja XIV. Lajos király Apafinak címzett francia levelét, már jelzi az új követelményeket.

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

Linzbe menekült udvarával visszatérve, I. Lipót császár a schwechati csatatéren hűvös – egyes források szerint megbotránkoztatóan rideg – köszöntéssel adta tudtára Bécs felmentőjének, hogy a háborúnak vége, kardjára nincs többé szükség. Az udvar spanyol pártja a birodalom nyugati határait látta veszélyben, mert XIV. Lajos, bár keresztényi együttműködéséről biztosította a császárt, az ostrom heteiben is folytatta reuniós politikáját.

A Szent Liga és Magyarország

  • A legnagyobb nehézséget, a legtöbb gondot azonban Franciaország okozta a Szent Liga tagjainak. XIV. Lajos 1684 áprilisában ostrom alá fogta és elfoglalta Luxemburg várát. Lipót a spanyol követ erélyes követelésére a pápai segélypénzeken a török ellen gyülekező császári hadak egy részét a Rajnához irányította. A pápai udvar, a hollandok és az angolok kezéből kiragadható levantei kereskedelemmel s Ciprus. Szíria, Egyiptom, India meghódításával biztatva Franciaországot elérte ugyan, hogy XIV. Lajos és Lipót császár között Regensburgban 1684. augusztus 15-én húsz évre szóló fegyverszünet jött létre, de a francia király gyűlölte Ince pápát mert nem tűrte, hogy abszolút hatalmát bárki korlátozza, és országában – akár az egyházi ügyekbe is – bárki beleszóljon. XIV. Lajos mindamellett az egyetemes monarchia megteremtésén fáradozott, Franciaország európai hatalmi fölényét megvalósító elképzelések vezették, és a Habsburgok keleti terjeszkedésétől is féltette hatalmát. Lengyelországgal – amint láttuk – 1678 után viszonya egyre jobban elhidegedett, majd 1683-ban – a francia diplomaták kiutasítása miatt – megszakadt. Most viszont Franciaország felelevenítette kelet-európai politikáját. Megszakított diplomáciai kapcsolatát helyreállította Lengyelországgal, elküldte követét, Bethune márkit Varsóba, s ugyanakkor élénk kapcsolatot tartott fenn a Portával. Ez a kettős francia játék közvetve ugyan, de erőteljesen beleszól majd a nemzetközi szövetség belső ügyeibe.
  • Thököly ugyancsak felismerte a háború Magyarország helyzetében történelmi fordulatot hozó jelentőségét: 1684 tavaszán újra nagy erőfeszítéseket tett, hogy az európai törökellenes erők szövetségébe kapcsolódhassék. Nagyon kedvezőtlen közeg vette körül. Közeledését a Habsburg-udvar mereven visszautasította, viszonya Sobieskivel megromlott, a pápai diplomácia pedig az érzékeny lengyel–Habsburg viszony megóvása érdekében az udvar álláspontját tette magáévá. Így Thököly az európai egyensúlypolitika fegyverével próbált kitörni elszigeteltségéből. Azonos tartalmú levelet írt XIV. Lajosnak, János György szász választófejedelemnek és Brandenburgba, Frigyes Vilmosnak. Kifejtette, hogy mindig az ország törvényeit védelmezte, egyedül az igazságot és a rációt szolgálta. Hangsúlyozta, hogy a Habsburgok hatalma máris veszedelmesen megnövekedett, fenyegeti az európai egyensúlyt. Kiadta híres kiáltványát; az Universis Orbis Christiani Regibus, Principibus, Rebuspublicis, Sacri Romani Imperii Statibus[4] kezdetű, Európa minden számottevő hatalmához eljuttatott mű azt bizonyítja, hogy Magyarországon és Erdélyben a török orientáció politikája mindenkor a helyzet adta kényszerből következett. E kényszerpálya történelmi előzményeit felsorolva, saját politikája elődei között idézi fel Wesselényi nádor és Lippay György esztergomi érsek kísérletét. Majd az újra megnyert Sobieski közvetítésével a pápához fordult, közbenjárását kérve és leszögezve, hogy nem a kereszténység ellen, hanem a közös szabadság oltalmáért fogott fegyvert. A Szentszék a maga elutasító álláspontját emlékiratban fejtette ki, és a lengyel király útján tudatta Thökölyvel: a töröktől szabaduló szándékát csak úgy segítheti, ha felkarolja a katolikus vallást, lemond fejedelmi hatalmáról, és elfogadja Lipót császár és magyar király uralmát. Thököly még bízott a francia királyban, s bár viszonyát Erdéllyel nem rendezhette, a román vajdaságokhoz pedig nem keresett kapcsolatokat, mégis, felső-magyarországi fejedelemsége még adott némi elvi lehetőséget az egykori Lengyelország, Erdély, Moldva és Havasalföld konföderációs terveinek felelevenítésére.

A hanyatló török ereje

Konstantinápolyt a francia–Habsburg fegyverszünet arra késztette, hogy megzavarja XIV. Lajos és a hármas szövetség javuló kapcsolatát. A Porta ajánlataira XIV. Lajos követelt, mégpedig Thököly Imre javára. Szenczi István portai megbízott 1684. november 11-én tájékoztatta Thökölyt, hogy a francia követ a Magyar Királyság visszaállítását követeli, mégpedig amint –Szent István király idejében valaminemű statusban vo1t”.[5]

A háború költségei

XIV. Lajos háborúit is csak kisebb mértékben fedezték az adó- bevételek, nagyrészt Samuel Barnard és más svájci bankárok finanszírozták.

Erdély és a nemzetközi szövetség

Ha befejezik a háborút, ígérte 1685 végén az oszmán hatalom őszinte békeszándékára hivatkozva a nagyvezír, a szövetségesek minden igényét kielégítik. Bár Lipót császár udvarában hangsúlyozták, hogy szövetségeseik nélkül nem tárgyalhatnak, az esetleges békekötés igencsak foglalkoztatta a bécsi államférfiakat. A mérlegelésre a legtöbb okot XIV. Lajos aktív keleti politikája adta, ami nemcsak a dinasztia nyugati érdekeit veszélyeztette, hanem a Szent Szövetség tagjainak belső ellentéteit is kiélezte. 1685 folyamán a pamfletírók tolla már kíméletlenül felfedi a titkos diplomáciák rejtett lapjait, és a törököt kiűző háború európai méretei először a nemzetközi politikai propagandában váltak nyilvánvalóvá. A Habsburg-érdekeket szolgáló röpiratok XIV. Lajost „keresztény-török”-nek mondják. Legkíméletlenebb talán Leibniz, a német filozófus: sem a nemzetközi jogot, sem a kereszténység érdekeit nem tiszteli a francia király – szögezi le –, ellenség a török, de még inkább ellenségek a franciák s a magyar felkelők. A visszavágások sem kíméletesek; holland, francia, angol publicisták így érveltek: Lipót császárt hódító célok vezérlik, felbomlóban az európai hatalmi egyensúly, s a jövő szempontjából kívánatos, hogy Sobieski legyen Magyarország királya, Thököly pedig Erdély fejedelme.

A Habsburg-államot ezek a baljós kilátások legalább annyira ösztönözték: gyorsan és nagy energiával folytassa a háborút, mint ahogyan a mielőbbi békekötést ajánlották azok, akik Franciaország, Lengyelország és a Porta újabb diplomáciai kísérleteit figyelték.

Konstantinápoly XIV. Lajost, aki a tuniszi békében (1685. augusztus 30.) biztosította Franciaország földközi-tengeri és levantei kereskedelmi érdekeit, mindenáron a Habsburgok nyugati határainak megtámadására vagy legalábbis a nyílt török–francia szövetség megkötésére igyekezett rábírni. A francia király titokban ugyan változatlanul barátságos törökpolitikát folytatott, hiszen a Rajnáig akarta kikerekíteni országát, és családi örökség címén Pfalz elfoglalására készült. Kettős érdek vezette tehát. Egyaránt kívánta a háborút és a békét is a törökkel. XIV. Lajos diplomáciája így megállás nélkül dolgozott, hogy a Habsburg–török békét és a szövetségesek nagyobb hadi vállalkozásait egyaránt megakadályozza. 1686 tavaszán Párizsban szobrot lepleznek le a Napkirályról, aki Európát a béke alamizsnájával megvigasztalta, s ugyanakkor utasítják a francia követet, biztosítsa a nagyvezírt arról, hogy a francia királynak soha nem volt szándékában a Porta ellenségeit támogatni, mert az „európai béke”, „a kereszténység ügye”, a „kereszténység nyugalma” azt követeli, hogy az oszmán hatalom folytassa a háborút. Ígéri, hogy a következő évben a király szövetkezik a dánokkal és az angolokkal a Habsburg császár ellen, s addig is támogatja a varsói francia követ, Bethune márki útján Sobieski és a magyarok Habsburg-ellenes szándékait.

Szulejmán nagyvezír azonban másként értelmezte a pillanatnyi erőviszonyokat, és azonnali békét akart. Arról beszélt, hogy a francia király meggyőzhetné a német fejedelmeket, milyen ártalmas lenne, ha a Habsburg-dinasztia keleti győzelmeivel megnövelné hatalmát. „S milyen szép volna – mondta –, ha a jövendő nemzedékek azt olvasnák a történelemben, hogy volt egykor a Portán egy nagy francia követ és egy kitűnő nagyvezír, akik ketten kezet fogva békét adtak a világnak.”[6]

A háború folytatása ellen szólt, hogy a német fejedelemségek a töröksegélyt csak engedmények árán, sérelmeik orvoslása fejében akarták megszavazni. Az udvari békepárt érveit erősítette, hogy moreai sikerei után Velence ugyancsak hajlott a békére.

Sobieski és a pápa azonban a háború mielőbbi folytatását szorgalmazta, miközben Lengyelország Erdély, Moldva és Havasalföld miatt, a pápai állam pedig segélyeinek gondatlan kezelésén kívül politikai okokból is lazítani szándékozott a Habsburg-kormányzathoz fűződő kapcsolatain. XI. Ince 1685 végén kijelentette: nem veszteget több pénzt arra, hogy az udvar arisztokratái megtömjék a zsebüket, a katonák pedig éhezzenek. A pápai diplomácia minden erővel a lengyeleket támogatta. Ince pápa lengyelpolitikáját ifjúkori kapcsolatain kívül az a felismerés határozta meg, hogy Sobieski eredményesebben harcolhat a török ellen. Csakhogy itt is szembe találta magát XIV. Lajos terveivel.


A pápai diplomácia leszerelte XIV. Lajos pfalzi támadási szándékát.

Eszmék harca

A modern államrezont legnyíltabban Franciaország magatartása fejezte ki. XIV. Lajos, aki kiutasította országából a protestáns franciákat, a háború alatt mindvégig titkos kapcsolatot tartott Konstantinápollyal, Buda ostroma után is támadásra izgatta a Portát. Méltán illették tehát egyazon időben a „legkeresztényibb király” és a „keresztény-török” jelzőkkel.

Wellmann Imre

Külföldiek betelepítése

De az ott birtokokat nyert magyar urak és egyházfők is, nagyrészt az uralkodó lekötelezettjei, nemegyszer szívesebben láttak német telepeseket a megmaradt s ott új életet kezdő, nehezebben kezelhető magyarok helyett, s akadt köztük, aki katolikus „sváboka ” telepítve elűzte „helyesebben gondolkodni nem hajlandó református jobbágyait”.[7] Ha ilyen célzatnak nem adott is hangot, a német telepítést s főleg a katolizálást szolgálta már a Kollonich vezetésével működő udvari bizottság által 1689-ben kibocsátott császári-királyi telepítési pátens, mely ötévi adómentességet ígért a majdnem teljesen tönkretett és pusztává lett Magyarországon szabad polgárként megtelepedőknek, s csakhamar visszhangra is talált a Német Birodalomnak főképp Felső-Rajna menti részein; az ottani sűrű lakosságot ugyanis megélhetési gondokon, súlyos adóterheken túl XIV. Lajos hadjáratai is szorongatták.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

  • 1688. szeptember 25-én XIV. Lajos 80 ezer főnyi hadsereggel megtámadta Pfalzot, erre Hollandia, Anglia, Spanyolország szövetséget kötött I. Lipót császárral. Az Augsburgi Liga célja az európai egyensúly védelme volt az univerzális uralomra törő Franciaország ellenében; egyúttal a „nagy európai szövetség” révén a Balkán ipari és élelmezési nyersanyagot termő vidékei és a kereskedelmi utak miatt erősen érdekelt tengeri hatalmak ily módon közvetve beszálltak a török elleni háborúba, Franciaország viszont földközi-tengeri kereskedelmi érdekeit is féltve, most már nyíltan támogatta Konstantinápolyt. A török háború összeurópai háborúvá szélesedett.
  • A Habsburg Birodalom XIV. Lajos támadása következtében súlyos helyzetbe került. Mintegy 60 ezer főnyi hadsereget kellett a török hadszíntérről a Rajna-vidékre átirányítania, s nem tudta elérni, hogy Konstantinápoly a béke fejében lemondjon Szerbiáról, Boszniáról, Erdélyről és a magyarországi várakról.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

1697 a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie az elszigetelődés és a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Elakadtak az Augsburgi Liga országai és Franciaország között a Hága melletti Rijswijkben elkezdődött béketárgyalások. XIV. Lajos csapatai Barcelonánál, titkos diplomatái pedig Lengyelországban és a török Portán értek el váratlan sikereket. A Sobieski János király halálával megüresedett lengyel trónra a francia jelöltet, de Conti herceget választották meg, II. Musztafa török szultán pedig 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

1790 nyarán, amikor Rákóczi hazatért Felső-Magyarországra, elhatározta, hogy közli a magyar rendek felkelési szándékát a francia királlyal, és segítségét kéri. Óvatosságból nem a bécsi vagy a konstantinápolyi francia követen át kereste az összeköttetést, hanem egy liege-i vagy lotharingiai származású, a Badeni-ezredben szolgáló tiszt, Longueval százados felajánlott szolgálatát vette igénybe, aki Patak környéki állomásozása idején megnyerte bizalmát, s aki éppen szabadságra készült Franciaországba. Rákóczi 1700. november 1-jén, véletlenül éppen a spanyol király halála napján írta meg levelét XIV. Lajos királynak. Hangsúlyozta, hogy „a nemzet érdekeivel mindig végzetesen ellenkező vallási háborúságok és családi viszálykodások elsimultak vagy megszűntek, és a három rend, a három vallással együtt, semmi mást nem kíván, mint egy szívvel-lélekkel állani a közösség szolgálatára”,[8] s kérte a király jóindulatú támogatását. Longueval a levelet Bécsben bemutatta a császárnak, majd folytatta útját. Párizsban nem jutott a francia király elé, s csak Barbesieux hadügyi államtitkár üzenetével tért vissza: Rákóczi küldjön a magyar rendek nevében, a főméltóságok aláírásával meghatalmazást, hogy nem magánemberként kéri a király segítségét; ez esetben a király hajlandó a felkelés kirobbantása alkalmával egy összegben 2 millió livre-t, majd havonta 200 ezer tallér támogatást küldeni. A szervezkedők azonban az 1701 februárjában Bercsényi ungvári kastélyában tartott tanácskozásukon az írott kötelezettség kockázatát nem vállalták. A szövetséglevél kiállítását maga Bercsényi is időszerűtlennek találta. Ily módon Rákóczi csupán magánlevélben tudatta a királlyal: még korai lenne, hogy a magyar rendek és főurak szorosabban elkötelezzék neki magukat, s kérte további jóindulatát. A messzire nem jutott főúri-nemesi szervezkedés története ezzel le is zárult volna, ha a császári udvar nem tud róla. Így azonban Rákóczit 1701. április 18-ra virradóra letartóztatták, és a bécsújhelyi tömlöcbe hurcolták, hogy felségsértés vádjával külön törvényszék elé állítsák. A mozgalom számos résztvevőjét – az ellentmondó források szerint mintegy 60–70 személyt –, többek között Vay Ádámot és testvéreit, Mihályt és Lászlót, Sándor Gáspárt, Szirmay Istvánt ugyancsak elfogták. Bercsényi Szirmay Miklóssal idejében Lengyelországba menekült. A főúri-nemesi szervezkedés ügye tehát Bercsényire maradt, s 1701 feszült nemzetközi légkörében új irányt kapott.

II. Ágost lengyel király, bár a balti-tengeri kereskedelem biztosításáért az előző évben koalíciót kötött Dániával és Oroszországgal, s harcba szállt XII. Károly svéd király ellen, még folytathatónak vélte Sobieski délkeleti orientációját is, ha ehhez elnyeri Franciaország támogatását. A lengyelországi francia követ, Du Héron pedig számolt azzal, hogy Lipót császár támadására XIV. Lajos már fegyvert bontott az unokája, V. Fülöp által elfoglalt spanyol trón védelmében, de a Habsburg–angol–holland–porosz szövetségi tárgyalások még nem fejeződtek be. Így országa érdekében hasznosnak vélte, ha Lengyelország és Magyarország is bekapcsolódik az elodázhatatlanul kirobbanó háborúba.

Bercsényi két emlékiratban vázolta fel a megindítandó magyarországi háború tervét. Mindkettő eredetileg a lengyel király számára készült, másolataikat juttatta el Du Héron Franciaországba. Ezek e tervek a főúri-nemesi szervezkedés eredeti elképzeléseiből indultak ki, de a külpolitikai koncepciót két lényeges vonatkozásban módosították. Bercsényi Magyarország ügyét egészen szorosan Lengyelországgal kapcsolta össze. Javaslata szerint II. Ágost lengyel főnemesekkel, francia pénzen toborzott és felszerelt 6–8 ezreddel törne be Magyarországra, megnyerné Sziléziát, Morvaországot és a Thököly csapataival birtokba vett Erdély segítségét, a magyar főurak és a vármegyei nemesség pedig királyukká választanák őt. A Habsburg-hatalom kötelékéből ily módon kiszabadult országok szövetkeznek egymással, s ez Lengyelországra nézve előnyös kereskedelmi szerződéssel járna.

Bercsényi vészesen túlértékelte a francia politika lengyel bázisát és II. Ágost lehetőségeit. Emlékiratai bőven tartalmaztak hagyományos és a korabeli hasonló tervekre általában jellemző, téves helyzetfelismerésre valló elemeket, a magyarországi mozgalom nemesi-rendi vonásait hangsúlyozták, Magyarország ügyét a franciabarát lengyel főnemesség érdekeivel túlontúl szorosan egybeszövődöttnek vázolták. Ez a lengyelországi Viszonyok gyors változása miatt a magyar ügyre nézve is hátrányos következményekkel járt.

A magyarországi főúri-nemesi szervezkedést azonban a Habsburg-kormányzat nem tudta felgöngyölíteni. A résztvevők példásan összetartottak, Rákóczi pedig hazai és külföldi segítséggel megszökött a börtönből. 1701. november 24-én a varsói francia misszió lazarísta rendházában talált rá Bercsényire. Ekkor azonban a különben sem teherbíró lengyel nemesi konföderáció egyfelől a Habsburg, másfelől a svéd hatalmi törekvések súlya alatt már összeomlott; svéd csapatok hatoltak az országba, a lengyel nemesség pártokra szakadt, és a franciabarát főurak megfogyott tábora illegalitásba szorult. II. Ágost lengyel király Habsburg-szövetségbe kényszerült, 1702. július 19-én Kliszóvnál csatát vesztett, s a győztes svéd király, XII. Károly csapatai megszállták Varsót és Krakkót. A harcok dúlta Lengyelországban Rákóczi és Bercsényi a franciabarát főuraknál, először Mecinski minszki kastélyában, majd a magyar határhoz közelebb, Breznában, Sieniawski belzi palatinus biztonságos várában kapott menedéket. Sieniawski, a francia párt legtekintélyesebb tagja, közben a nagyhetmáni méltóságot is elnyerve átállt II. Ágost táborába, de felesége, Sieniawska Ilona Erzsébet mint titkos francia ágens változatlanul a lengyel királyi trónhoz vezető utat egyengette férje számára, a magyar főurakat nagy ügybuzgalommal, de a lengyel pártharcok érdekében segítette. Du Héron eközben elérte, hogy XIV. Lajos személyi jellegű segélyként összesen 20 ezer livre-t utalt ki a bujdosó főurak számára, és érdeklődött a rendelkezésükre álló eszközök, hazai kapcsolataik s szándékuk őszintesége felől.

Rákóczi a király kérdéseire adott válaszában és 1702. április 8-án kelt levelében már elhatárolta Magyarország ügyét a lengyel viszonyoktól. Hangsúlyozta, hogy egyedül Franciaországtól várnak segítséget, pénzt, tábornokot és egyes lengyel főuraknál lévő francia összegek átadására utasítást. Magyarországon számíthatnak az egész népre és az összes rendekre, de háborút csakis toborzott és rendesen fizetett csapatokkal kezdhetnek. A vállalkozás súlyát Rákóczi fejedelmi rangjával és családja egykori nemzetközi jelentőségével igyekezett érzékeltetni.

Közben Lipót császár 1702. május 15-i hadüzenetével nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyol örökségért Savoyai Eugén lombardiai győzelmeivel már 1701 tavaszán elkezdődött háború európai méretű küzdelem lesz, s ez a körülmény amennyire segítette, annyira nehezítette is Rákóczi szándékát. XIV. Lajos külügyi államtitkárai ugyan átlátták, hogy Magyarország helyzete független a lengyel főúri politikától, viszont Rákóczi igénye, hogy Magyarország ügyét foglalják majd bele az európai általános békébe, már diplomáciai következményekkel járó támogatást kívánt. Erre pedig Franciaország nem vállalhatott kötelezettséget.

1702 őszén II. Ágost kiutasította Du Héront Lengyelországból. Úgy tűnt, hogy Rákóczi és Bercsényi minden fáradozása kudarcba fulladt. A Franciaország elzárkózása miatt súlyos helyzetbe került két magyar főúr megkísérelte, hogy a Thököly-emigráció segítségével törjön ki a fenyegető elszigeteltségből.

A törökországi kapcsolatok hiányos adatai szerint Rákóczi és Bercsényi 1702 elejétől állt összeköttetésben Thökölyvel. Követük, Szentiványi Sándor utasításai és Ferriol márki, konstantinápolyi francia követ jelentései szerint a két főúr török közvetítéssel is a francia király segítségét akarta elnyerni. Semmi támpontunk sincs azonban feltételezni, hogy a francia diplomácia ebben az időben lépéseket tett volna Thököly érdekében.

A breznai szövetség és a tiszaháti felkelés

Ilyvóban, Józef Potocki kijevi vajdánál helyezte el a franciabarát lengyel ellenzék a magyarországi toborzásra szánt pénzt. Mivel ezt Potocki csak a francia követ engedélyével adhatta át, Ilyvóból Bercsényi Varsóba indult Bonnac francia követhez Rákóczi emlékiratával a francia király számára a felkelés megindításáról és a háború anyagi szükségleteiről.

Magyarország és az európai háborúk

Franciaország csaknem egyedül szállt harcba, szövetségesei, mint Miksa Emánuel bajor választó s a kölni érsek kevéssé számottevőek. Mégis, XIV. Lajos a családi kötelékkel hozzáfűzött Spanyolországgal hatalmas tényező, és potenciális támaszpontjai sem lebecsülendők, mint a német fejedelemségek önállósulási igényekkel áthatott csoportja, a Nördlingeni Szövetség. XIV. Lajos a magyarországi támadás sikeres kibontakozásának hatására havi 10 ezer tallér segélyt folyósított Rákóczinak, s elküldte hozzá megbízottját. Kormánya 1704 januárjában lépéseket tett, hogy a bajorok felvegyék Rákóczival a diplomáciai kapcsolatot, a francia hadak pedig a közvetlen összeköttetést.

Erdély

Erdély sokkal több volt Rákóczi számára, mint családi örökség. A fejedelemség önálló államiságát végig a 17. század folyamán egész sor nemzetközi szerződés és békeokmány szavatolta. Így joggal várhatta a megválasztásáról a francia és a porosz királyt értesítő fejedelem, hogy felelevenítheti és továbbépítheti Erdély nemzetközi szövetségeit.

Diplomácia és hadsereg

1704. augusztus 9-én, hat nappal azután, hogy az angolok elfoglalták Gibraltárt, XIV. Lajos értesült Rákóczi fejedelemmé választásáról, és felemelte a francia segély összegét. 1705 tavaszán megérkezett Rákóczi egri udvarába a király megbízottja, Des Alleurs márki. A francia király ígéretét hozta: közbenjár, hogy Erdély fejedelmének követei részt vehessenek az európai béketárgyalásokon. Mivel azonban május 5-én meghalt Lipót császár, s a Habsburg kormányváltozás a diplomáciai feltételeket is befolyásolja, XIV. Lajos a nyílt szövetségkötésről csak úgy tárgyalhat, ha rendezik az ország alkotmányát.

1705 tavaszán Rákóczi számolt az északi háború növekvő jelentőségével, felismerte, hogy romlik a Habsburg–angol–holland viszony, s tovább lazulnak a Hágai Szövetség országait összetartó szálak. A svéd–magyar–lengyel szövetséget Rákóczi az Erdélyi Fejedelemség régi svéd kapcsolatait felelevenítve vélte megvalósíthatónak, és összekapcsolta azzal az elgondolással, hogy Angliát és Hollandiát megnyeri XII. Károly számára. Elgondolásait azonban ellentmondások terhelték. Nem számolt Péter cár növekvő esélyeivel, és figyelmen kívül hagyta az angol–francia ellentét tényét. Már nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország a csatatereken hátrányos helyzetbe szorult. Mégis, Rákóczi leginkább XIV. Lajosra számíthatott annak a céljának a megvalósításában, hogy az európai békekötések elkövetkeztével az Erdélyi Fejedelemséget és a Magyar Királyság ügyét foglalják bele a nemzetközi békeművek szövegébe. Az eredetileg egymást kizáró svéd–magyar–lengyel és francia–magyar szövetség terveinek közelítésére a Habsburg uralkodóváltozás révén látott Rákóczi lehetőséget. Amint tudomására jutott, hogy I. József császár örökösödés jogcímén foglalta el a magyar királyi trónt, visszahívta Ráday Pált, aki már útban volt a lengyel és a svéd udvarokba, s utasítását kiegészítette: a szövetséget azon az alapon kössék meg, hogy Magyarország hamarosan elszakad a Habsburg-háztól, és új királyt választ.

1705 tavaszán a francia király számára adott tájékoztatás szerint a magyar konföderációnak 32 lovas- és 13 gyalogezrede van; ezekhez a fizetett ezredekhez 15 ezer főnyi mezei had, 4 ezer főnyi megyei katonaság és mintegy 20 ezer főnyi erdélyi hadsereg járul.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

1706 őszén Rákóczi ismét XIV. Lajoshoz fordult, s az angol királynőt és a holland rendeket is kérte, hogy az általános békeértekezleteken karolják majd fel Magyarország és Erdély ügyét.

A magyar diplomácia a nemzetközi elszigetelődés ellen

Rákóczi mindenekelőtt azt remélte, hogy Franciaország vállalja a nyílt szövetséget Erdély beiktatott fejedelmével és az interregnumot kikiáltó Magyarország urával. A francia udvar azonban – nagyrészt Des Alleurs rosszindulatú tájékoztatása miatt – tévesen ítélte meg a helyzetet. XIV. Lajos, bár Rákóczit tekintette az egyetlen reális jelöltnek a magyar királyi trónra, úgy látta, hogy Magyarországnak nincs törvényes uralkodója, kormányformája még mindig kétséges, és nem kötött szövetséget, mert a detronizáció biztosítja a magyarországi háború folytatását.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

1709 elején már nyilvánvaló egész Európában, hogy a többéves háborúban a szemben álló felek végleg kimerültek, a nyersanyag, élelem és hadiszer forrásai kiapadóban voltak. Anglia államadóssága 7 millió fontról 8 millióra emelkedett, a Habsburg-állam költségvetését terhelő hiány nagy részét a tengeri hatalmak hitelezték, és József császár külföldi csapatkiegészítésekre szorult. A francia király csapatai rongyosan és mezítláb harcoltak, napokig nem kaptak kenyeret. A kimerült országokra új ellenség tört rá, 1708 óta pestis kaszált végig Európán. A hadban álló felek már egymás fegyver- és élelemkészleteit és utánpótlási bázisait igyekeztek megszerezni, hogy minél kedvezőbb feltételekkel köthessenek békét.

1709 tavaszán a Hágában megkezdődő békekonferenciát egész Európa az általános béketárgyalásokat megnyitó fejleménynek tekintette. Az egy évtizede fegyverbe öltözött Európában megkezdődött a háború befejezésének időszaka. A 17–18. század elhúzódó háborúit általában hosszú, sokszor évekig eltartó béketárgyalásokkal zárták le. A szemben álló felek nem a háborút, hanem a békét akarták megnyerni, Grotius szellemében és a kor mentalitásának megfelelően oly módon, hogy kiiktassák a konfliktusok forrásait, és biztosítsák a hatalmi egyensúlyt és az ütközésmentes együttélést a különböző, kisebb-nagyobb országok között. A hágai konferencia azzal a döntéssel zárult, hogy – miként a múltban, úgy a jelenben is – az általános európai békéhez az egyes országok jó különmegegyezéseivel vezet az út, s valóban, négy év múlva, az angol-francia, majd a holland–francia különmegegyezések után az európai univerzális megegyezést az utrechti béke foglalja össze.

A hágai béketárgyalások alkalmával Rákóczi is elküldte megbízottait a tengeri hatalmak képviselőihez és Poroszország királyához. A tárgyalások megszakadása súlyos döntés elé állította. Franciaország a háború folytatását követelte. Anglia és Hollandia képviselői viszont hajlandóknak mutatkoztak, hogy mediációt és garanciát vállalnak a Habsburg–magyar megegyezésben, és Magyarországot is belefoglalják az általános békébe, ha Rákóczi béketárgyalást kezdeményez az udvarral, és nem ragaszkodik az Erdélyi Fejedelemséghez. Rákóczi elgondolásai egybevágtak e feltételekkel, és emlékiratban fejtette ki már korábban is leszögezett álláspontját: személy szerint kész lemondani fejedelmi címéről és erdélyi birtokairól megfelelő cserebirtokok ellenében. Egyedül Erdély önálló államiságának elismeréséhez ragaszkodik, s mivel a nemzetközi biztosíték ezt garantálni látszik, elfogadja a tengeri hatalmak javaslatát, hogy még az általános béke előtt, mintegy ahhoz vezető előzményként, békét köt a Habsburg-kormányzattal. Ilyen értelemben írta meg Lamberg grófnak, a minisztertanács új elnökének, békeszándékát bejelentő levelét. Majd amikor a poltavai csatavesztés után Benderbe menekült és török segítséggel új támadásra készülő svéd király követei megkeresték, Rákóczi közvetítőnek ajánlkozott Péter cár és XII. Károly között. Sőt, lépéseket tett, hogy a malplaquet-i csatában súlyos vereséget szenvedett francia királyt megnyerje: kössön szövetséget a cárral, és legyen közvetítő a svédekkel létrehozandó békében.

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

A magyar konföderáció és Erdély fejedelme hivatalos levélben fordult Anna angol királynőhöz és a holland rendekhez, megköszönvén ajánlatukat, hogy a királyi Magyarország és Erdély ügyét, mint más kisebb országokét is, készek belefoglalni az általános európai békébe, kéri mediációjukat, hogy a válságos helyzetbe jutott ország szabadságát biztosítva fejezhessék be a háborút. A porosz királytól a protestáns érdekek jegyében vártak támogatást, a cárnak pedig Kökényesdy vitte meg a hírt: a francia király kész közreműködni, Rákóczi közvetítését is igénybe véve, a svéd–orosz béke megkötésében.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

Rákóczi Franciaországba hajózott, mert mint az ország ügyében elkötelezett politikus kötelességének érezte, hogy megragadja a békekötések éveit élő Európában még adódó lehetőségeket, hogy a királyság és Erdély államiságát belefoglalják az univerzális békébe. Franciaország az utrechti béketárgyaláson javasolta is, hogy Erdély önálló államiságát vegyék fel az univerzális béke pontjai közé. XIV. Lajos kimerült és válságba jutott kormányzata azonban már nem tudott kellő súllyal fellépni, s javaslatát azonnal el is ejtette, mivel III. Károly spanyol királyságának elismerését kérték ellenében.

Ember Győző

III. Károly trónra lépte

A Habsburgok spanyol ágának örökségéért még folyt a háború Károlynak, I. Lipót fiatalabb fiának, valamint Fülöpnek, XIV. Lajos unokájának támogatói között. A spanyolok egy része által királynak elismert Károly érdekében Anglia, Hollandia, Portugália és Poroszország segítette Ausztriát; Fülöpöt Franciaország támogatta. Károly 1704 óta Spanyolországban tartózkodott, és váltakozó sikerrel harcolt.

I. József halála döntő fordulatot hozott a spanyol örökösödési háborúban. Utóda és örököse I. Lipótnak és fiainak 1703-ban kötött örökösödési megállapodása, családi szerződése értelmében Károly lett. Ha ő szerzi meg a spanyol örökséget, közös uralom alá került volna a Habsburgok spanyol és osztrák birodalma, felborult volna Európa hatalmi egyensúlya, amelynek fenntartása érdekében Anglia állást foglalt Franciaországgal szemben Ausztria mellett. Most már jobban féltette a hatalmi egyensúlyt Ausztriától, mint Franciaországtól. Lemondott arról, hogy Károlyt megtartsa a spanyol trónon, és olyan megegyezésre törekedett, amelynek értelmében Spanyolország Fülöpé lesz, azzal a feltétellel, hogy Spanyolország és Franciaország nem kerülhet közös uralkodó hatalma alá.

Károly helyzete így Spanyolországban reménytelenné vált. Nem szívesen ugyan, de hallgatott tanácsosaira, és feleségét Spanyolországban hagyva, 1711 szeptemberében hajóra szállt. Először Milánón át a Német-római Birodalomba tartott, ahol Frankfurtban még 1711 decemberében császárrá választották és koronázták. Innen ment tovább Bécsbe, ahová 1712 elején érkezett meg. Rövidesen összehívta a magyar országgyűlést Pozsonyba, ahol 1712 májusában, az uralkodói hitlevél kiadása után, a magyar rendek királyukká koronázták. Mint magyar király III., mint németrómai császár VI. Károly néven uralkodott.

A spanyol Örökösödési háború nemsokára befejeződött. Először 1713 márciusában Anglia és korábban Károlyt segítő szövetségesei kötöttek békét Franciaországgal és Spanyolországgal Utrechtben. Károly még egy évig folytatta a harcot, de 1714 márciusában ő is megkötötte a békét. Spanyolországról és gyarmatbirodalmáról lemondott, de jelentékeny területeket kapott a spanyol örökségből Itáliában és Németalföldön. Spanyolország uralkodója V. Fülöp néven XIV. Lajos unokája lett.

III. Károly első török háborúja

A bécsi udvart megnyugtatta XIV. Lajos francia király 1715 szeptemberében bekövetkezett halála. Nem volt valószínű, hogy Franciaország háború esetén segíteni fogja a törököt.

H. Balázs Éva

1765 a mérlegen

Katalin lesz XIV. Lajos után az első uralkodó, aki az önreklámot és országa nagyságának szuggesztív hirdetését úgy kapcsolja össze, hogy kontinens méretű tekintélyt formál ki szinte a semmiből.

A francia felvilágosodás középeurópai jelentkezése

Egyébként is túl élesnek tűnik az a kép, amely Mária Terézia mélységes Voltaire-ellenességéről a fiával folytatott ingerült levélváltások nyomán kialakult. A felvilágosult „despoták” nagy propagátora korszakalkotó történeti művében, a XIV. Lajos évszázadában szép emléket állított Lotharingiai Ferenc apjának.

A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

A franciákat a régi, előnyös szerződések, a levantei kereskedelemben oly sokáig élvezett prioritás, az erők játékában, különösen XIV. Lajos korában, jól felhasznált török ellensúly arra kötelezte, hogy védjék a szultán érdekeit, és tiltakozzanak az orosz balkáni tervek ellen.

Lábjegyzetek

  1. A hivatkozott francia álláspontra: Gremonville levele XIV. Lajosnak, 1670. április 13., szeptember 11. V. Bogišić, Acta coniurationem Petri a Zrinio et Francisci de Frankopan, nec non Francisci Nádasdy illustrantia (1663–1671). Monumenta spectantia historiam slavorum meridionalium. XIX. Zágráb, 1888. 138–143, 171–174.
  2. V. Bogišić, Acta coniurationem Petri a Zrinio et Franciscí de Frankopan, nec non Francisci Nádasdy illustrantia (1663–1671). Monumenta spectantia historiam slavorum meridionalium. XIX. Zágráb, 1888. 173.
  3. V. Bogišić, Acta coniurationem Petri a Zrinio et Fnancisci de Frankopan, nec non Francisci Nádasdy illustrantia (1663–1671). Monumenta, spectantia historiarm slavorum meridionalium. XIX. Zágráb. 1888. 175–176.
  4. Emericus Imre, Princeps ac Partium Regni Hungariae Dominus et. Universis Orbis Christiani Regibus … Hely nélkül. Újra kiadta Prónay Dezső, Evangélikus Egyháztörténeti Emlékek. Budapest, 1905. 153.
  5. Szenczi István Thököly Imrenek, Bécs, 1684. november 11. Staatarchiv Hungarica Specialia, fasc. 181. fol. 85–89.
  6. Girardin XIV. Lajoshoz, 1689. április 18. Idézi: Károlyi ÁrpádWellmann Imre, Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Budapest, 1936. 22.
  7. Az eredeti latin szöveg: „emotis, qui sapere detrectabant rectius, Helvetiae confessionis subditis, devoti ecclesiae romano-catholicae cultores Mossonio cumprimis collectio ex agro substituuntur.” Idézi: O.-A. Isbert, Das südwestliche ungarische mittelgebirge, Bauernsiedlung und Deutschtum (Deutsche Hefte für Volks- und Kulturbodenforschung Abh. 1.) LangensalzaBerlinLeipzig, 1931. 146.
  8. II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1958. 41

Irodalom

XIV. Lajos politikájára: K. Köhler, Die orientalisehe Politik Ludwigs XIV. und ihr Verhältnis zu dem Türkenkriege von 1683.(Lipcse, 1907); J. Bérenger, Ludwig XIV. und Frankreichs Sterben nach der Vormachtstellung in Europa.

Az európai közvéleményre, a francia és a bajor seregekkel való egyesülésre, XIV. Lajos politikájára Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 50–53, 281. skk.); Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc haditervei és azok kapcsolata a spanyol örökösödési háború eseményeivel (Századok 1936)].

XIV. Lajos közreműködéséről az orosz–svéd békében és a franciák kimerüléséről Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966); Köpeczi Béla, Az orosz segítség reménye és a szatmári béke (A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései.