Zágráb

A Múltunk wikiből

horvátul Zagreb, régen Gréc, németül Agram, latinul Zagrabia vagy Zagabria

Horvátország fővárosa 
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1091 előtt
A zágrábi püspökség alapítása a Magyarországhoz tartozó drávántúli részen. Jelen van Acha esztergomi érsek és Gyula nádor.
1706. február 20.
A zágrábi horvát rendi gyűlés 15 ezer fegyverest ajánl meg I. Józsefnek a kurucok ellen.
1712. március 15.
A Zágrábban ülésező horvát tartományi gyűlés kimondja, hogy az ország koronáját mindenkor az a Habsburg örökölje, aki Ausztria, Stájerország és Karintia fölött uralkodik.
1740
A Haditanács Országos Főhadparancsnokságokat szervez Buda, Temesvár, Pétervárad, Zágráb, Nagyszeben székhellyel.
1783. november 1.
II. József állami papnevelő szeminárium felállítását rendeli el Pesten, Pozsonyban és Zágrábban.
1843. december 9.
Zágrábban a horvát–magyar pártot támogató nemeseket fegyverrel kiüldözik a városból.
1843. december 11.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
1843. december 28.
V. Ferdinánd megparancsolja Zágráb vármegye közönségének, hogy engedelmeskedjen tisztikarának.
1845. július 28.
A zágrábi tisztújításon a horvát–magyar párt győz.
1845. július 29.
17 halottal járó véres összeütközés a katonaság és a zágrábi tisztújításon megjelenő illírpárti nemesek között.
1845. augusztus 21.
Apponyi György magyar másodkancellár emlékirata új horvát politika alapelveit vázolja fel.
1845. szeptember 14.
V. Ferdinánd megparancsolja, hogy a horvát tartománygyűlésen csak báni meghívóval rendelkezők szavazhatnak.
1845. szeptember 23.
Megnyílik a horvát tartománygyűlés.
1845. szeptember 26.
A horvát tartománygyűlés megsemmisíti a turopoljei nemesség fejenkénti szavazatjogát.
1845. szeptember 27.
Antun Josipović turopoljei gróf vezetésével a horvát–magyar párt tiltakozik a tartománygyűlésről való kizárásuk ellen.
1845. október 9.
A horvát tartománygyűlés elfogadja a tartománygyűlés reformjáról kidolgozott tervezetet. Zágráb megyében a turopoljei nemesek kollektíve kapnak egy szavazatot.
1845. október 14.
Befejeződik a horvát tartománygyűlés.
1845. november 12.
Pest vármegye feliratban ítéli el a kormány horvát politikáját. A feliratot küldöttség viszi Bécsbe.
1845. december 10.
József nádor figyelmezteti Pest megyét, hogy küldöttsége engedély nélkül ne induljon Bécsbe.
V. Ferdinánd nem fogadja Pest vármegye küldöttségét.
1845. december 19.
Pest vármegye küldöttsége memorandumot nyújt át Mailáth Antal magyar kancellárnak, melyben a kormány horvátországi politikája ellen tiltakozik.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1860. december 10.
A Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia megalapítása Zágrábban (működését csak 1867-ben kezdte meg).
1861. április 13.
A horvát szábor megnyitása Zágrábban.
1866. március 4.
A zágrábi Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia alapszabályainak megerősítése.
1870. január 4.
A ZákányZágráb vasútvonal megnyitása.
1874. október 19.
A zágrábi egyetem megnyitása.
1880. június 1.
Zágrábban megnyílik a pénzügyi tisztviselők magyar nyelvtanfolyama.
1883. augusztus 14–15.
Zágrábban tüntetnek a pénzügyi épületeken elhelyezett magyar feliratú címertáblák ellen.
1883. augusztus–szeptember
Antiszemita zavargások országszerte.
1883. augusztus 26-tól
Magyarellenes zavargások Varasd és Zágráb megyében.
1895. október 10–16.
Az uralkodó zágrábi látogatása alkalmával a horvát főiskolások magyarellenes tüntetése.
1908. január 8.
Pavao Rauch az új horvát bán.
1908. január 15.
Rauch horvát bán elleni tüntetések Zágrábban.
1909. március 3.—október 5.
A zágrábi „felségárulási” per.
1914. január
Tisza István zágrábi látogatása.
1918. március 1.
Horvát képviselők zágrábi értekezlete.
1918. október 5–6.
Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsának megalakulása Zágrábban.

Tartalomjegyzék

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Az egykori ártéri vizes világ elterjedését a 9. térkép szemlélteti. Látjuk róla, hogy nagy részben állandóan víz alá került a Duna nagy hordalékkúpja Pozsony alatt is (a Csallóköz és a Szigetköz), a Vág két oldala Szered alatt, a Fertőtől keletre a Rábáig terjedő Hanság-medence egésze, de még a Rábaköz is (Kapuvártól és Csornától délre). A Balaton és az Alsó-Zala-völgy berkei is nagyrészt víz alatt állottak. A Kapos–Sárvíz–Sió bozótját (lápos-mocsaras völgyét) is csak a XVIII. században rendezték. 20–30 km széles ártéri síkság keretezte a Duna bal oldalát is Pest alatt, egészen a Dráva torkolatáig, melyen át mindenkor használható átkelő út — a pesti réven kívül — csak Bezdán és Kiskőszeg között létezett. A Duna lápvilágához csatlakoztak a Dél-Bácska lápjai keletről és a Dráva-mellék széles mocsarai Dél-Somogyban és Baranyában. Voltak mocsarak a Dráva déli, szlavóniai oldalán is. Zágrábtól lefelé a Száva-völgyet is végig mocsáröv kísérte a dunai torkolatig.

Gábori Miklós

Közép- és Kelet-Európa benépesedése

Anélkül, hogy ezeknek a kultúráknak a további fejlődését érintenénk, a levallois-technikát alkalmazó moustérien és a keleti charentien további útját érdemes követnünk. Ez a két kultúra ugyanis – ha nem is közvetlen vándorlással, hanem lassú szivárgással és több módosulással – átjutott a jugoszláv terület északnyugati részére. Települései a Karavankák, az Alpok délkeleti előterén és attól keletre fordulnak elő.

Az utóbbi kultúrát most már helyi módosulásai és földrajzi helyzete miatt délkelet-európai charentiennek kell neveznünk. Ennek embere időnként feljutott az Alpok délkelet felé nyíló völgyeibe – ezek inkább csak alkalmi vadásztanyák –, ugyanakkor a Zágrábtól északra eső hegyvidék barlangjaiba (Krapina, Veternica–Vindija-barlang) – és végül a délnyugat felől áramló charentien-kultúra felhatolását ismerjük a Dunántúl északkeleti részén is.

Bóna István

Avar lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
JUGOSZLÁVIA
Zagreb / Zágráb X

IX. századi régészeti leletek

A IX. századi Kárpát-medence a régészeti lelőhelyek alapján
név megjegyzés
Zagreb / Zágráb lelőhely Karoling lelettel, IX. századi szláv temető avar hagyománnyal

Györffy György

Pannonia és Morvaország elfoglalása

Az 5000 főre becsült sereg Pannonián, nyilván a Braszlavtól kapott vezetőkkel, szabadon kelt át, és valószínűleg azon a római úton haladt Aquileia felé, amelyet a X–XI. századi források "strata Ungarorum"-nak, a magyarok útjának neveztek. Ez az út nem érintette a pannoniai központokat, Sziszeket és Zalavárt, hanem a kettő között húzódva, Zágrábtól kezdve a Száva déli oldalán haladt.


A másik végvidék, amely felé a magyar fejedelmek biztosítani akarták új hazájukat, a Dráva és Száva vidéke volt. E két nagy folyó Karantániából folyt a meghódított Pannonia felé. A magyarok már 901-ben egy tavaszi hadjáratot indítottak Dél-Karantánia, a mai Észak-Szlovénia és Karintia területére. Bár a tartományt feldúlták, amikor nyílt csatára került sor, vereséget szenvedve megfutamodtak. Ugyanezzel az akcióval lehet kapcsolatos, hogy 901-ben újból magyar sereg tűnt fel Lombardiában, s mivel sok kárt nem tettek, feltehető, hogy Karintiából kiszorítva ezen az úton kerültek haza.

Ez a vállalkozás világossá tette a magyar vezérek számára, hogy a hegyes-völgyes "Korontál"-földön nincs keresnivalójuk, viszont dél-pannoniai uralmukat és a Zágrábon át Itáliába vezető hadiutat nem veszélyeztetik sem a korontálok, sem a tengermelléki horvátok.

A fejedelemseg erősítése és a bizánci misszió

A Fajsz nevet viselő udvarhelyek mellett épült Somogyvár, Veszprém, Gréc (Zágráb), Küküllővár és talán Hédervár előzménye, de a Duna menti Fajsz tőszomszédságában is ott feküdt Várad és Belvár (1061, ma Bóvár), melyek közül az egyik bizonyára visszavihető e korai időbe.

István trónjának biztosítása

Somogy területe az Árpád-korban sokkal nagyobb volt, mint manapság; nemcsak a Balaton és a Dráva közt húzódott, hanem Dráván túli része a Száva vidékéig, illetve Zágrábig elnyúlt, és mindenkori ura nyesttel adóztatta az itt lakó szlavónokat.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

A harmadik és legnagyobb jelentőségű tett a zágrábi püspökség alapítása volt az ott lakó szlavón lakosság részére. A Száva-vidék a Dinári Alpokig úgy az ókorban, mint a frank birodalomban Pannonia része volt, a Dunántúllal alkotott közös politikai és művelődési egységet, szemben a tengermelléken elterülő Dalmáciával, illetve Horvátországgal. Amikor 960-ban Pannonia úgyszólván harc nélkül a magyarok kezére esett, a szlavón nemzetségeket meghagyták viszonylag független állapotukban: helyi főnökeik útján évente összeadták a nyestbőradót, egyéb kötelezettség nem terhelte őket. A nyestbőradót a fejedelmek vagy hercegek udvaraiba kellett beszállítani; ilyen volt például Zágráb felett a Fajsz nagyfejedelem nevét őrző Fajsz-Kraljevec. Ennek közelében vezetett át a nagy hadiút a Száván, amelyen a kalandozó magyarok 899-től 954-ig Itáliába felvonultak. 955 után a Száva vidékének útja a magyar fejedelemség számára jelentőségét vesztette, mert a Strata Ungarorum krajnai és aquileiai szakasza német kézre került, csupán a terület nyestadóját élvezte egy-egy Somogyban székelő „úr”, utolsóként Koppány. Amikor István király Koppány somogyi dukátusát elkobozta, a Dráván inneni és túli Somogyország dézsmáját előbb a veszprémi püspöknek, 1002-ben pedig a pannonhalmi apátságnak adta. Bár a nyolcvanas évek végén, akikor a zágrábi püspökség alapítására sor került, Pannonhalma elvesztette püspöki jogait e területre, melyet a Dráván innen Veszprém, a Dráván túl Zágráb kapott meg, az apátság 1232-ig perlekedett elvesztett dézsmáiért. 1215 és 1227 között, amikor Pannonhalma és a zágrábi püspökség perét a Dráván túli dézsmák felett a pápai szék tárgyalta, mindkét fél hamisításhoz folyamodott. Az apátság amúgy is interpolált alapítólevelébe vakarással írta be Somogy comitatus nevét, a zágrábi püspökség pedig II. Endre nevében 1217-es évszámmal egy nagy oklevelet hamisított, mely szerint a Dráván túli terület minden joga a zágrábi püspököt illeti azóta, hogy Szent László átkelve a Dráván, elfoglalta Szlavóniát, és megalapította a püspökséget. Az ezt követő perek kapcsán a zágrábi püspök álláspontja több hamis oklevélbe belekerült, majd miután a spalatói klérus 1238-ban megnyerte Kálmán szlavón herceg támogatását arra, hogy a zágrábi püspökséget elszakítsák a kalocsai érsekségtől, és a spalatói érsekséghez csatolják, Tamás spalatói főesperes Historiájában történetileg „megalapozta” a követelést: a spalatói érsekség hajdan a Dráváig terjedt, és területét Szent László foglalta el. Ennek a történetírásban elterjedt nézetnek azonban 1235 előtti hiteles forrásokban semmi nyoma. Konstantin császár 952-ben Horvátország és „Turkia” határát a Karsztok, illetve a Kapella hegyláncban jelöli meg. Ez a Gozdnak nevezett határhegy maradt Horvát- és Magyarország, valamint a horvát (spalatói) és magyar (esztergom–kalocsai) egyháztartomány határa az egész középkoron át. A XII. században fel sem merült valamilyen igény a Száva vidékét illetően a spalatói érsek részéről, holott egy ilyen provincia-módosítás a római kúriát is érintő és foglalkoztató intézkedés lett volna. De amint a zágrábi káptalan kartuláriumában vezetett királytörténet Árpád vezérrel kezdi a múltat, ugyanúgy a helyi birtokosság, például a Vojk-nemzetség 1240-ben Szent Istvántól és I. Bélától nyert privilégiumaira hivatkozik Dráván túli birtokpöreiben.

A zágrábi püspökség alapítását egy hiteles 1134. évi oklevél beszéli el. Ebben szó sem esik arról, hogy az alapítás elfoglalt területen történt volna, csupán annyit tartalmaz, hogy László azért alapította a püspökséget, hogy a „bálványimádásba” süllyedt népet az egyházba vezesse, s ezért egy Duch nevű csehet állított oda püspöknek. A püspökség alapításának idejét a XIII–XIV. századi hamisítványokat követve többnyire László horvátországi hadjárata (1091) utánra tették, az oklevél tanúnévsora azonban nem hagy kétséget afelől, hogy előtte történt. Így például az alapításnál jelenlevő nádort, Gyulát és a veszprémi püspököt, Kozmát legkésőbb 1091-ben Péter nádor és Almár püspök váltotta fel.

A püspökség alapítása mindamellett nem volt helyi jelentőségű ügy. A Száva-vidék szorosan kapcsolódott a Balkán területéhez, ahol a manicheus tanokat hirdető bogumil eretnekség a X. század óta terjedt, és éppen korszakunkban mind több hívet szerzett még a görögség körében is. A reformpápák kifejezetten ellenzői voltak a szláv rítusnak. László az ő irányvonaluk szellemében cselekedett, amikor egy szláv nyelven beszélő, de latin rítust követő cseh papot állított élükre. Lászlónak jó barátja volt unokaöccse, Jaromir–Gebhard prágai püspök († 1090), tőle kaphatott szlovén nyelven értő cseh klerikust. Latin rituális könyvekkel a különböző magyar püspökségekről látták el Zágrábot: Esztergomból kapott Benedictionalét, Győrből, Hartvik püspöktől Agenda Pontificalist és alighanem a veszprémi egyházmegyében fekvő Hahótmonostorból Sacramentariumot, amelyeket Zágrábban máig őriznek. A püspökség anyagi ellátásáról gondoskodó szolgáló népeket (officinarii) a király Somogy és Zala megye Dráván túli területéről adományozott, így Csázmán és Gorán, és ezt kiegészítette a Csázma melletti Dombró-erdővel, melyet a somogyi várjobbágyoktól vett el.

A püspökség alapítása olyan időben történt, amikor a pápai szék válságban volt. VII. Gergely utóda, a tehetetlen III. Viktor 1087 végén halt meg, és II. Orbán 1088-ban még nem tudott Rómába behatolni, ahonnan ez év folyamán vonult ki III. Kelemen ellenpápa. László tartotta a kapcsolatot a „legális” pápákkal, és az adott helyzetben könnyen szerezhetett írásbeli beleegyezést püspökség alapítására, de annak nincs nyoma, hogy pápai legátus jelen lett volna az alapításnál. Lehet, hogy a Szent István tiszteletére emelt zágrábi püspökség alapításánál László – úgy is mint az „apostoli király” utóda – szélesebb jogkört formált magának, mint ami ez időben Rómához hű uralkodókat megilletett.

A püspökség általában a szlávok lakta területre terjedt ki, s ezért a Murán inneni vend vidéket is alája rendelték, viszont nem kapta meg a pozsegai esperesség területét, melyet a Szerémségben megrövidített pécsi püspök megtarthatott magának. Területén tíz esperességet állítottak fel, melyekből szétsugározva megindult a plébániák építése.


Az 1083-ban szentté avatott István király tiszteletére nem csak a zágrábi püspökséget emelték, hanem a XII. század közepén az esztergomi és fehérvári keresztes házat is.

Külpolitika. Horvátország megszállása

  • Ami viszont a tengermelléki Horvátország régi nevét illeti, ezt a nyugatiak a ritkább Croatia megnevezés mellett a XII. század végéig többnyire Sclavonia néven nevezték, s az utóbbi elnevezést csak a XIII. század folyamán vitték át a Száva-vidéken Zágráb központtal territoriális önállóságot nyert Szlavóniára, magyarul Tótországra.
  • László ekkor nem avatkozott be, három okból: egyrészt a következetes békepolitika híve volt, és katonai akciókat mindeddig csak támadók ellen vezetett, másrészt mint a jognak és igazságnak a maga korában ritka védelmezője, aki hazai ellenfelét, Salamont is kímélte, és sorsa miatt haláláig lelkiismeret-furdalást érzett, nem óhajtotta a jogos Tirpimirida-utódot trónjáról letaszítani, végül és nem utolsósorban a horvát királyság a pápa hűbérese volt, és nem akart szembekerülni Rómával. A Rómába vezető út sorsa azonban méltán nyugtalanította, és amikor II. Orbán, a pápaság politikájában eddig is vezető szerepet játszó ostiai püspök lépett trónra, két olyan alapítást hozott lére a székesfehérvárrómai útvonalon, ami alkalmas volt a pápa jóindulatának megnyerésére egy esetleges horvátországi beavatkozás esetén: megalapította a zágrábi püspökséget, ahol a horvátok szláv liturgiájával szemben a latin liturgiát biztosította a szlavónok részére, és Somogyvárt a „Szent Péter” tulajdonát képező Saint Gilles-i apátságnak adta monostoralapítás céljából.

Ühegy, vendég és izbég

Szent László két törvényében a hospes szó még elő sem fordul, csupán a szabolcsi zsinat foglalkozik egyházi okból velük: a circumcisiót gyakorló böszörmények más faluba való telepítését, a böjtöt megszegő vallon-olaszoknak pedig kiűzését rendelte el, ugyanakkor a zsidóktól keresztény feleségük és szolgáik elvételét írta elő. Szegény hospes-telepesekről egy helyen esik szó: kötelesek a hazai falubeliekkel együtt a templom köré temetkezni, ami egyben jelzi, hogy az 1000-től 1092-ig kiépített templomhálózat területe és a faluhálózat területe nagyjából fedte egymást, nem tekintve a zágrábi püspökség területét, ahová László cseh püspököt rendelt a pogányságban élő szlávság egyházainak szervezésére.

Kristó Gyula

Kereskedelem

A zágrábi egyház elnyerte II. Endrétől a vásárvám tizedéhez való jogot.

Egyházi társadalom

  • IV. István király visszaadta a zágrábi püspökségnek mindazokat az ingatlanokat, amelyeket II. Géza korában Pál fia Miklós comes és a somogyi várjobbágyok erőszakkal elfoglaltak. III. Béla király szintén a zágrábi egyháznak visszajuttatta azt a birtokot, amelyet II. Béla idejében a varasdi comes és annak örököse elvett. Imre király 1201-ben a zágrábi egyházhoz tartozó 16 birtok határait írta le, s egy szávai szigettel is megadományozta a püspökséget.
  • Ugyancsak III. Béla király erősítette meg azt az adományt, amelyet Prodanus egykori zágrábi püspök tett a zágrábi kanonokok javára. A zágrábi főpap ugyanis két vásárolt praediumát adta a kanonokok hasznára örök birtokul. A kanonokok pedig, félvén, hogy a javakat a későbbi püspökök vagy mások tőlük elidegenítik, az adományt – a királyt megelőzően – már a Szentszékkel is megerősíttették.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

Szilárd szövetségesekre lelt III. Béla – egyes magyarországi egyházi vezetőkkel szemben az 1170-es években alkalmazott keménykezű politikája után – a magyarországi egyházakban. Így érthető, hogy a király maga sietett a sérelmet szenvedett egyházak megsegítésére, illetve kitüntette magát új alapításokkal. 1181-ben a zágrábi kanonokok Fehérvárott előadott panaszára visszajuttatta a zágrábi egyháznak azt a birtokot, amelyet a világi hatalom, a varasdi megyésispán tőle elfoglalt.

Imre és III. László

  • Endre szuverén fejedelemként kormányozta a Tengermelléket. Pénzt veretett Horvátország hercege felirattal. Igazi feudális uralkodóként bejárta Dalmáciát, s főleg egyházi ügyekben intézkedett különös gondossággal. Megerősítette egyebek mellett a tengerfehérvári Szent János-monostort birtokaiban, bíráskodási kiváltsággal ruházta fel a zágrábi püspökséget, intézkedett a farói püspökség fennhatósága ügyében.
  • Különösen sokat nyom a latban, hogy Endre mellett Imre is lépéseket tet a zágrábi egyház megnyerésére, s 1198-ban megerősítette az előző királyoktól nyert kiváltságait.
  • Imre rádi győzelmében szerepet játszott a zágrábi püspökség állásfoglalása, amely az 1199. évi viszály idején hű maradt Imréhez, s emiatt sok kárt szenvedett. A zágrábi egyháznak magatartásáért az uralkodó azt a jogot adta, hogy az eddig a bánt megillető adókat az egyház népeitől ezentúl a püspök szedhesse be.
  • 1201-ben Endre herceg kifejezetten Imre király intésére és jogos kérésére adományozott egy szávai szigetet a zágrábi egyháznak.

Az új berendezkedés hívei

A Szentgyörgyiek családjából való Tamás a nyitrai ispánságig vitte, két fia, Sebes és Sándor pohárnokmester volt, Csák nembeli Ugrin a zágrábi és győri püspöki szék után 1204-ben, hamarosan bekövetkező haláláig az esztergomi érseki tisztet töltötte be.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

  • A király 1221-ben tovább folytatta a várföldek eladományozását. Visszaadta az aragóniai származású Tota asszonynak mindazokat a birtokokat, amelyeket férje, Korlát fia Benedek herceg kapott még Imre királytól, de II. Endre Benedeket korábban száműzetésbe küldve összes birtokától megfosztotta. A szentföldi hadjárathoz Atyusz bántól kapott pénz fejében visszajuttatta neki azt a földet, amelyet még III. Béla vett el Atyusz apjától, s adott a zágrábi egyháznak; II. Endre a zágrábi egyházat a vártól kivett földekkel kárpótolta.
  • Bélát a varasdi hospeseket érintő döntések meghozatalakor hű jobbágyai, István zágrábi püspök, Salamon bán és mások vették körül, az oklevél méltóságnévsorában pedig a drávántúli terület vezető egyházi és világi előkelőivel találkozunk méltóságjelölőként: a spalatói érsekkel, a zágrábi, a korbáviai püspökkel, a bánnal, a varasdi ispánnal és más comesekkel.
  • Béla 1222. évi oklevele István zágrábi püspököt jutalmazta meg, mert a főpap közreműködött a közte és II. Endre között egykor keletkezett viszály elsimításában. Ez az viszály nem vonatkozhatott az 1214. évi koronázás kapcsán támadt feszültségre, mivel 1214-ben még Gotthard ült a zágrábi püspöki székben, Istvánnal mint választott zágrábi püspökkel legkorábban 1215-ben találkozunk. A Béla oklevelében említett viszály így csakis az 1220. évi eseményekre utalhat. Meglepő, hogy Béla, akit II. Endre ellenzéke helyezett a szlavón hercegi méltóságba, zágrábi várfölddel jutalmazta szeretett híve, István püspök szolgálatait. Úgy tűnik tehát, hogy Béla is apja politikáját, a várföldek eladományozásának gyakorlatát követte. Az oklevélben foglalt tényen túlmenően ezt annak sablonos megfogalmazású arengája is megerősíti: „A királyi felségnek olyan előrelátó körültekintéssel kell bírni, hogy minél inkább siet valaki szolgálatkészen a királyi feladatok ellátására, és a dolgok vitelében minél készségesebbnek mutatkozik, annál inkább jóindulatúan kell megajándékozni az érdemek méltó jutalmával azt.”[1] Noha Béla mögött részint az új berendezkedés ellenfelei sorakoztak fel, az ifjú király gyengének érezte magát és táborát elkötelezni a birtokvisszavételi politika gyakorlata mellett.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

Ezek az oklevelek azt is tükrözik, hogy Bélát Szlavóniában újra királyi udvar vette körül, ahol a szlavóniai egyházi és világi előkelőkön, a spalatói érseken, a korbáviai, a tinnini, a zágrábi püspökön, a topuszkói apáton, a bánon, a goricai, a zágrábi ispánon kívül magyarországi méltóságok viselői is főemberei közé tartoztak: Csák bodrogi és Márton vasvári ispán.

Béla politikájában 1225-ben sem figyelhető meg változás. A topuszkói apátságnak juttatott adománylevélben politikájára éles fényt vető arengát olvashatunk: újra a javak adományozásáról elmélkedett. 1225. évi oklevélben egy rokonságot felmentett a kőrösi vár fennhatósága alól, és a királyi szerviensek közé emelt. Folytatódott az adományozás is. A topuszkói apátságot a nyestadóból részeltette, a zágrábi egyháznak, az udvarában szolgáló szervienseknek, a pernai hospeseknek földet adott.

Béla birtokvisszavételi politikája

Bizonyára a birtok-visszavételi politika országos kiterjedése és ennek kapcsán Béla megnövekedett befolyása adja magyarázatát annak, hogy a zágrábi káptalan 1230. évi oklevelének méltóságnévsorában Endre nagykirályként szerepel (magno rege existente), s Bélát tüntetik fel Magyarország kormányzójaként (regnum Hungarie gubernante).

Stílusirányzatok

Budai és zágrábi töre­dékek vallanak az esztergomiak itteni nyomairól.

A tatárok Magyarországon

  • Az osztrák herceg "ven­dégségéből" szabaduló Béla kisszámú kíséretével Segesd vidékére ment, ahol fele­sége és Kálmán öccse tartózkodott, majd súlyosan sebesült öccsével együtt tovább­indult Zágrábba.
  • IV. Béla súlyosan sebesült Kálmán öccsével együtt Zágrábban tartózkodott. Fele­sé­gét, gyermekeit, köztük a kétéves Ist­vánt a Tengermellékre, Spalatóba küldte, hogy mindenképpen biztonságban legyenek. A királyi család Clissa várában lelt mene­déket. Ugyancsak a tengerpartra vitette Szent István tetemét és számos egyház kin­cseit. IV. Béla Zágrábból írta segély­kérő levelét 1241. május 18-án IX. Gergely pápához, s küldte a levéllel együtt követségbe István váci püspököt. Leve­let küldött Béla IX. Lajos francia királyhoz, és felvette a kapcsolatot a tatár közeledés folytán a terü­leti közelség miatt leg­inkább fenyegetett Német-Római Császárság uraival, II. Frigyes császárral és fiával, IV. Konrád német királlyal. A magyar király végső elke­se­redésében felajánlotta országát hűbérként a császárnak, ha segítséget kapna Fri­gyes­től. Kon­rád­hoz írott levelében támogatást kért Magyarország, illetve az egész keresz­tény emberiség megmentésére. Úgy akarta érde­keltté tenni a német királyt a segít­ségnyújtásban, hogy tudomására hozta: információja szerint a tatárok a tél ele­jén Német­ország megrohanására készülnek, azt remélve, hogy innen minden orszá­got és tartományt elfoglalhatnak. Bélával együtt még Kálmán herceg is írt a pápá­nak, de Muhinál szerzett sebeibe hamarosan belehalt, testét Szlavóniában, az ivanicsi domonkos apácák (beginák) templomában helyezték örök nyugalomra.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

  • A vesztett csata után két magyar seregrész maradt meg érintetlenül. A vajda — egyik forrás szerint 20, másik szerint 5 ezres — serege, és a kitűnő katona hírében álló Frangepán Kristóf szlavóniai és horvátországi csapata, amely a csata idején még csak Zágrábhoz közeledett.
  • Amikor Zágrábba érkezett, mindössze 450 lovasa volt, s csalódnia kellett abban a reményében, hogy Szlavóniá­ban majd komoly erőket állíthat fegyverbe, meglepheti a visszavonuló ellenséget.

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

A délnyugatra, főleg Itáliába irányuló forgalom adatai a Szlavóniai Főharmincad (Nedelice) vámbevételeiben tükröződnek. Az 1566 és 1576 között hét évből ismert vámjövedelmek átlaga 14 722 forint volt: ez az összeg a Kőszegtől – az 1578-ban alapított – Károlyvárosig terjedő területen átmenő külkereskedelmi forgalom nagyságára vetett fényt.

E délnyugat felé irányuló forgalomban igen nagy jelentőségre tett szert a zágrábi út; Pettau polgárai az e kereskedelemben ját­szott közvetítő tevékenységük révén vagyonosodtak meg. De mindvégig alapvető szerepük volt az itáliai kereskedőknek, akik leg­többször a Grazi Kamarának fizetett bérlet (apaldo) révén szereztek jogot meghatározott számú (több ezer darab) állat kihaj­tá­sára.

Sinkovics István

Szlavónia, Horvátország és Dalmácia

A báni tisztséget gyakran a zágrábi püspökre ruházták, aki vagy egyedül, vagy társsal gyakorolta a hatalmat. Egy-egy bán ritkán látta el tisztségét tíz évnél hosszabb ideig, többnyire maguktól mondtak le a nehéz megbízatásról. Voltak családok, amelyekből több bán is kikerült: így a Frangepánok, Draskovichok, Erdődyek. A többi tisztviselő is erről a területről való volt.

A megmaradt szlavóniai vármegyékben főispán és alispán működött. Közgyűlést a vármegyék együttesen tartottak, és ebből fej­lő­dött ki a szlavóniai tartományi gyűlés. Eleinte a horvátok külön gyűléseztek, de utóbb az Unától nyugatra eső, megmaradt Hor­vátország együtt tartotta ülését a szlavóniai vármegyékkel. Ez a mindkét tartományra kiterjedő gyűlés egykamarás volt, és rend­szeresen minden évben összehívták, évente olykor többször is, előfordult, hogy négyszer. A gyűlést rendszerint Hor­vát­or­szág legnagyobb városában, Zágrábban tartották, és ha ott nem lehettek biztonságban, csak akkor hívták össze máshol. A gyű­lésen részt vettek az egyházi és világi nagyok, a vármegyék, a káptalanok és a városok képviselői is. A király képviseltette magát, és az összegyűlt rendekhez a tartományi gyűlés tárgyalási témáira előterjesztést tett. A gyűléseken történt az újonnan kine­vezett bán beiktatása, ott választották meg a vármegyék tisztikarát, az ítélőmestert, a bírósági ülnököket, továbbá a kül­döt­te­ket a magyar országgyűlésre, akiket a tartományi gyűlés utasítással látott el. Rendszerint két-három követet választottak, közü­lük az egyik csaknem következetesen a zágrábi káptalan tagja volt, a másik pedig valamelyik tisztségviselő (ítélőmester, alis­pán). A követeket arra is utasították, hogy működjenek együtt az országgyűlésen jelenlevő horvátországi főurakkal, első­sor­ban a bánnal. A követek a nemesek táblájának ülésein vettek részt. A tartományi gyűlésen meghallgatták a Pozsonyból vissza­térő követeket, és kihirdették az ott alkotott törvényeket. A tartományi gyűlés elsősorban az ország védelméről, új várak épí­té­sé­ről, nemesi felkelésről, közmunkákról, adókról, a Kulpa-vonal védelméről hozott végzéseket, mert folytonosan harcban kellett állani a törökkel, és új vár építéséhez is gyakran katonaságot kellett kirendelni, hogy védelmezze az építkezésen dolgozó jobbá­gyo­kat. A lakosság a szüntelen harcok miatt erősen megfogyott; a megmaradtak a magyar országgyűlésen megszavazott adó­nak, közmunkának – régi szokás alapján – a felével tartoztak. Szlavóniában – írták 1582 elején – az adózó porták száma 15 ezer­ről 3 ezerre esett vissza, és Horvátországban egyetlen végvár állt még. A Kulpa-vonal védelmére évről évre néhány száz zsol­dost tartottak. A magyarországi törvények érvényesek voltak Horvátországra és Szlavóniára is, de a tartományi gyűlésen saját sta­tútumokat alkothattak, és a magyarországiaktól eltérő szokásokat, szabályokat tartottak fenn (az emberdíj bírságokra stb.). A tartományi gyűlések végzéseit nem terjesztették jóváhagyásra a királyhoz, csak tájékoztatásként küldték meg; az uralkodó rit­kán fűzött hozzájuk megjegyzést.

Az 1572–1573. évi horvát-szlavón parasztfelkelés

A legjelentősebb horvát főurakkal rokonságot tartó Tahy már 1556-ban megszerezte az egyik legnagyobb alsó-stájerországi ura­dalmat, Stattenberget, 1564-től pedig megvásárolta a Zágrábtól nyugatra fekvő susjedi és stubicai birtokokat. Szívós szer­zé­sei miatt hamarosan ellentétbe került a helybeli birtokosok egy részével, a Keglevichekkel, a Zrínyiekkel meg a köznemesség több­ségével is, de mindenekelőtt a Hening családdal folyt nagy versengése Susjed és Stubica teljes birtoklásáért. A Heningek szíve­sen szították a jobbágyparaszti elégedetlenséget Tahy ellen, az udvar újabb és újabb vizsgálatokba bonyolódott, a vég­rehajtást kézben tartó zágrábi tartományi gyűlésen (sabor) pedig a Tahyt pártolók és ellenfeleik hovatovább csak abban tudtak egyet­érteni, hogy a „természetes uraik” ellen fellázadt parasztok példás büntetést érdemelnek. A felkelők 1572. április végén megalakították a Felkelők Szövetségét, és Tahy távollétét kihasználva hamarosan elfoglalták Susjedot és Stubicát. Panaszaikat eljuttatták Bécsbe; ezekben megerősítették, hogy szívesen fogadják a Kamara vagy bármely bir­to­kos földesuraságát, csak Tahyét nem. A kiküldött vizsgáló bizottság számos visszaélést állapított meg, de végül úgy hatá­ro­zott, hogy a felkelés leszerelésének módjáról a zágrábi tartományi gyűlés döntsön, mely 1573. január 18-án szabad kezet adott a nemeseknek a lázadás leverésére.

A háború nyitánya

Haszán boszniai pasa 1591-ben ostrom alá fogta Sziszek várát, s mivel célját nem érte el, 1592-ben ismét a fontos vár elfog­la­lá­sára indult. Petrinja közelében, már királyi területen, palánkvárat építtetett, és hidat veretett a Kulpán. Erdődy Tamás horvát bánt, aki a vár­megyék csapataival és német lovasokkal meg akarta zavarni, megfutamította, serege nagy részét levágta. A Magyar Tanács köz­benjárására Rudolf császár Nádasdy Ferenc dunántúli főkapitányt ezer lovassal és ezer gyalogossal Zágrábhoz küldte azzal, hogy nagyobb német csapatok fogják követni.

Makkai László

Pázmány Péter és a klérus politikája

Az arisztokrácia soraiban a Pálffyak, Zrínyiek, Bánffyak, Nádasdyak, Forgáchok, Homonnaiak, Batthyányiak, Thurzók stb. áttérésével már úgy megritkult a protestánsok száma, s a megmaradtak (Illésházyak, Thökölyek, Perényiek) politikailag annyira háttérbe szorultak, hogy Esterházy korai katolizálása a többi nagyúr szemében már árulásnak sem, de különösebb érdemnek sem számított. Az ő nádorságával kezdődőleg az tíz országos és udvari főméltóság viselőiből meg a hét tényleges megyéspüspökből (az esztergomi érsek, valamint az egri, zágrábi, veszprémi, győri, nyitrai és váci püspök – ez utóbbiak közül az egyik egyben kalocsai érsek is) álló Magyar Tanács világi tagjai is csupa katolikusból kerültek ki.

Örökös főrendiség

Az ellenreformáció sikerei az udvari hivatalnokságba szorult klérus előtt megnyitották az utat, hogy visszaszerezze jogilag soha el sem veszített középkori rendi állását. A püspököknek immár nemcsak címük volt, hanem híveik és papjaik is, mármint a királyi területre eső esztergomi, győri, nyitrai, veszprémi, egri, zágrábi, váci, zenggi és modrusi püspököknek, míg a török, illetve erdélyi fennhatóság alatti kalocsai, csanádi, szerémi, boszniai, knini, pécsi, illetőleg váradi és erdélyi püspöki címek viselői különböző prépostságok javadalmait élvezték.

R. Várkonyi Ágnes

A vezekényi csata és nemzetközi visszhangja

1651 pedig már mintha országos háború nyitánya lenne. Zrínyi Miklós mintegy 4 ezer főnyi hadsereg élén Kostajnica alatt összecsap a törökkel – Ráttkay György, zágrábi kanonok fegyveresei és az Olaszországból hazatérő fiatal Rákóczi László részvételével –, s nyolcórás küzdelemben végül győzedelmeskedik. A jelentések különösen egy horvát közvitéz, Ivanich György lélekjelenlétét dicsérik.

Katonamozgalmak, parasztfelkelések Horvátországban

1653 júniusában Erdődy Imre Varasd vármegyei főispán Száva menti birtokán a jobbágyok megtagadták a robotot és mindennemű szolgáltatást. Bábics Miklós vezetésével megszállták Erdődy várát, a falvakba őrséget szerveztek, s aki vonakodott, azt fegyverrel kényszerítették maguk közé. December közepén sikeresen megvívtak Erdődy magánkatonaságával, és felkelésre szólították más földesurak jobbágyait is. Erejüket hamarosan a zágrábi káptalan sziszeki jobbágyai és a Sziszek várában, az alsókulpai védék katonai központjában szolgáló mintegy ezer fegyverviselő növelte. Majd 1654-ben az ivanicai határőrök és a káptalan stibrencei fegyveresei csatlakoztak hozzájuk.

A felkelés kiterjedt területek nagyszámú népességét mozgatta meg. A jobbágyok, katonaparasztok és határőrök csoportjait eltérő célkitűzések vezették. A jobbágyok egységes urbáríumot követeltek, amely a régi privilégiumuk szerint vagy teljes mentességet biztosít, vagy heti egy-két napra csökkenti a robotot, s tiltakoztak a várkarbantartási munkák és a katonaélelmezés terhe ellen. A katonák jogaik csorbítatlan biztosítását, rendet, zsoldot s jó, a vármegyével szemben is védelmet nyújtó parancsnokot akartak. Vagyis a rendi fórum helyett a központi hatalom helyi képviselőjének főségét kívánták. Csak lassan csiszolódnak egybe a két csoport céljai. A jobbágyok katonaszabadsággal szeretnének élni, esetleg zsoldos, fegyveres szolgálatba akarnak állni, hogy így szabaduljanak az úrbéri kötelezettségek terhe alól. A katonaparasztok pedig a bán, Zrínyi Miklós hatalmát kívánják maguk fölé a földesurakkal és a vármegyével szemben. Zrínyi politikai horderejében mérte fel a felkelést. Államférfiúi pillantással fogta egybe a felkelők és a török támadásoknak kitett ország ügyét. A járható utat egyedül abban látta, hogy a parasztokkal tárgyalva és megegyezve, az országos érdek érvényesüljön a provinciális érdekekkel szemben. Erdődy ellenben fegyveres megtorlást követelt, és mivel az sértette földesúri jogkörét, tiltakozott a bán beavatkozása ellen.

Zrínyi kezdetben meg tudta nyerni a Habsburg-kormányzat támogatását elgondolásához. Ám Erdődy az udvarnál Zrínyit a „rebellisek” pártfogásával, sőt egyenesen a felkelés szításával vádolta. Zrínyi a közvetlen földesúri érdeken felülemelkedő, sőt, ha az ország ügye úgy kívánja, azzal még szembefordulni is kész álláspontot foglalt el. Erdődy-párti forrás szerint a jobbágyok érdekében szándékozott szót emelni, a zágrábi püspöknek pedig megírta: „rebelliseknek azokat nem tarthatni, az kik igazságok mellett támadtak föl, s urok kegyetlensége ellen oltalmazzák magokat”[2] Majd Horvátország gyűlésén is elérte, hogy az ne a jobbágyok megbüntetéséről, hanem a megegyezés módozatairól hozzon döntést, mégpedig oly módon, hogy ha Erdődy valakit elfogna vagy meggyilkolna közülük, akkor a földesúr mint közönséges gyilkos kerüljön törvény elé.

Benczédi László

A rendi mozgalom bukása és megtorlása

Első lépésként a bécsi udvar Horvátországban kívánt rendet teremteni, ami nem is okozott különösebb gondot a hirtelenében Zágráb körül összevont Habsburg-katonaságnak.

R. Várkonyi Ágnes

A földesúri officinák és kereskedelem

  • Petrechich Péter zágrábi püspök kezdeményezésére 1655–1664 között az Ingolstadtból származó Wolfgang Jakob Stoll vezetésével működő szövő-officina több férfi munkással és segéddel dolgozott, ismert termékeit az európai szövészet kimagasló teljesítményeként tartja számon a szakirodalom.
  • Nagyszámú kereskedelmi faktorral dolgoztak, Zágrábban „Officina-Mercatoriá”-t tartottak a Zrínyi testvérek és a Frangepán család. Kereskedelmi cikkeik a marha, bor, gyarmatáru, textília, üveg, majolika, hal, só, olaj, fa, konfekció és vasáru. Mézet, rezet, textíliát eladásra vásároltak fel.

Főurak és köznemesek

Bornemisza Anna társuralkodó, Széchy Mária – amint láttuk – tényező az országos politikai mozgalomban, Zrínyi Péter leánya, Petronella, a zágrábi apácakolostor főnökasszonya széles körű hitelügyleteket bonyolít le.

Makkai László

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

A nagyszombati egyetem első tanárnemzedékének ilyen, sok helyen (Bécs, Győr, Sopron, Zágráb) megfordult tagja volt Dobronoky György, a század harmadik harmadában pedig Berzeviczy Henrik, egy 1682-ben megjelent latin aritmetikai tankönyv szerzője, Hevenesi Gábor, az itt tárgyalt korszakban még kezdő tanár, később a magyar történeti források neves gyűjtője, valamint a sokoldalú Szentiványi Márton.

R. Várkonyi Ágnes

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

Kollonich minden készségét, pénzügyi tehetségét, az abszolutista államelméletek kívánalmain iskolázott szociális érzékét a Habsburg-dinasztia szolgálatába állította. A nevével fémjelzett berendezkedési terv, az Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn sok részlete egybevág a nádor tervezetével, a rendi szervezet számos elemét átmentené. Javaslata szerint a nádor, az országbíró és a horvát bán kerülnének az ország igazgatására felállított, Budán, Kassán, illetve Zágrábban székelő kerületi guberniumok élére.

Ember Győző

Az 1712–1715. évi országgyűlés

Az igazságszolgáltatás megjavítása céljából kiküldött reformbizottságnak volt még egy további jellemző vonása is. Az tudniillik, hogy Horvátországot külön megnevezett négy személy képviselte benne, köztük a zágrábi püspök, az albán és a báni ítélőmester. Ez nemcsak arról tanúskodik, hogy a magyarországi rendek a horvátországi igazságszolgáltatás sajátosságát tiszteletben kívánták tartani, hanem arról is, hogy azt a magyarországi igazságszolgáltatás szerves részének tartották a háromegy királyság képviselői is.

A reformok kidolgozásával megbízott bizottságoktól meg kell különböztetnünk az 1712–1715. évi országgyűlés által kijelölt azon bizottságokat, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az országgyűlésen felmerült valamilyen ügyet elintézzenek, valamilyen sérelmet orvosoljanak.

A rendi országgyűléseknek az volt az egyik sajátosságuk, hogy nemcsak törvényt alkottak, hanem a törvények végrehajtása során felmerült akadályokkal, visszaélésekkel is foglalkoztak. Bizonyos vonatkozásban tehát nemcsak szabályalkotó, hanem igazgatási és jogszolgáltató tevékenységet is folytattak.

Napjaink országgyűlésem sem tisztán törvényhozással foglalkoznak a képviselők, hanem interpelláció formájában vagy más módon felelősségre is vonják a törvényeket végrehajtani hivatott kormányt, a parlamentnek felelős minisztériumot. A feudális rendiség idején az uralkodó kormányszervei jelentették a kormányt. A rendek, amikor az országgyűléseken a gravámeneket az uralkodó elé terjesztették, tulajdonképpen a kormányt interpelláltak meg. S amikor a sérelmekre kapott uralkodói válasszal nem voltak megelégedve, olykor bizottságot küldtek ki, vagy azért, hogy a sérelem orvoslását ellenőrizze, vagy pedig azért, hogy az országgyűlés, vagyis az uralkodó és a rendek közös végzése alapján maga végezze el az orvoslást.

A rendi országgyűléseket jellemezte a sok gravámen. Nem volt kivétel ez alól az 1712–1715. évi, tulajdonképpen már 1708-ban megkezdődött országgyűlés sem. Részben uralkodói, részben rendi kezdeményezésre – ideszámíthatjuk a gravámeneket is – az országgyűlésen sok jelentős határozat, törvény született. Közülük csak néhányat emelünk ki.

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett. A felső-magyarországi megyék bizottságának székhelye Kassa, elnöke gróf Csáky Zsigmond tárnokmester lett. Végül a Horvátország és Szlavónia részére szervezett bizottság székhelyéül Zágrábot, elnökéül gróf Pálffy János bánt jelölte ki az országgyűlés (10. tc.).

A rendszeres bizottság

A bizottság 1722. április 13-án tartotta első ülését. Az előkészítésben fontos szerepet játszott gróf Esterházy Imre zágrábi püspök, későbbi esztergomi érsek, akit elsősorban tekinthetünk az uralkodói abszolutizmus magyar hívének; ő maga azonban nem volt tagja a bizottságnak.

A cassa parochorum (lelkészpénztár)

A katolikus vallás támogatására, templomok építésére és helyreállítására, papok alkalmazására III. Károly azt az intézményt használta fel, amelyet még III. Ferdinánd hívott életre a 17. század közepén: a cassa parochorumot, a lelkészpénztárt 1733-ban újjászervezte, és igazgatásával egy helytartótanácsi bizottságot bízott meg, az esztergomi érsek (1726 óta Esterházy Imre gróf, korábbi zágrábi, majd veszprémi püspök, a fejedelmi abszolutizmus meggyőződéses híve) vezetésével.

A horvát-szlavón-dalmát tartományi gyűlések

A tartományi gyűléseket nem az uralkodó hívta össze, nem jelent meg rajtuk személyesen, de még csak nem is képviseltette magát biztosai révén. Az összehívás joga a bánt illette meg, ő elnökölt, ha jelen volt, gyakran azonban az albán, a báni ítélőmester vagy a zágrábi püspök helyettesítette. Időszakunkban általában Zágrábban, olykor azonban Varasdon tartották a tartományi congregatiókat.

A horvát-szlavón-dalmát bán

A bánnak időszakunkban csak az igazgatás katonai ágazatában volt szerepe, a politikaiban és a kamaraiban nem. A katonai igazgatásban betöltött szerepe több részből tevődött össze. Valamikor a teljes katonai igazgatás az ő hatáskörébe tartozott országos szinten. Erre a helyzetre utalt főkapitányi címe, amit időszakunkban már nem az uralkodótól kapott, hanem a tartományi gyűléstől, választás révén. A címmel azonban tényleges hatalom a Határőrvidéken, kivéve a báni ezredeket, nem járt együtt, és amikor Mária Terézia uralkodása elején a főhadparancsnokságot a háromegy királyságban, Zágrábban is megszervezték, a báni hatalom megszűnt az országban állomásozó, a határőri szervezeten kívül álló zsoldos katonaság fölött is. Egyedül a nemesi felkelés fölötti parancsnokság maradt meg a bán katonai igazgatási hatáskörében, a báni határőrezredek fölötti rendelkezésen kívül, amely ezredeknek ő volt a tulajdonosa.

A kormányzat három ága közül az igazságszolgáltatásban volt a bán szerepe a legjelentősebb. Az uralkodó nevében régtől fogva ítélkező bán bírói hatóságából alakult ki az 1723. évi 27. törvénycikk által létesített báni tábla, a háromegy királyság legfelsőbb törvényszéke, amely a magyarországi királyi táblának felelt meg. Részben fellebbviteli, részben elsőfokú bíróság volt, amelynek ítéletei ellen a királyi táblához, később egyenesen a királyi kúriához lehetett fellebbezni. Elnöke a bán volt, akinek oldalán a báni ítélőmester és öt ülnök ítélkezett a bíróság székhelyén, Zágrábban.

A horvát-szlavón-dalmát ítélőtábla

1726-ban kezdte meg működését Zágrábban, ahol a báni tábla is működött, amelyhez ítéletei ellen fellebbezni lehetett.

A kerületi táblák

A szűkebb Magyarország négy kerületének megfelelően 1724-ben négy kerületi tábla kezdte meg működését. A dunáninneni kerületi tábla székhelye Nagyszombat lett, a dunántúlié Kőszeg, a tiszáninnenié Eperjes, a tiszántúlié Nagyvárad, ahonnan azonban már 1725-ben Debrecenbe helyezték át. Az ötödik kerületi táblát, a horvát-szlavónt, mint láttuk, nem sokkal a felsorolt magyarországiak után, 1726-ban Zágrábban állították fel. A magyarországi kerületi táblákról a királyi táblán, a horvát-szlavónról a báni táblán át vezetett a fellebbezés útja a hétszemélyes táblához.

Wellmann Imre

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Mialatt Pesten és Budán elkezdődnek a munkák, VarasdZágráb táján csoportosulnak azok a katonatisztek, hivatalnokok, velük dolgozó értelmiségiek, akik a működést országosan akarják szabályozni.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

Kosáry Domokos

Más hazai népek és a felvilágosodás

A horvát nemesség fejlett saját rendi önkormányzattal és a magyarhoz hasonló előjogokkal rendelkezett. Sorai ugyancsak megoszlottak a felvilágosult rendiség hívei és a régi rendiséghez ragaszkodó többség között. A jozefin kormányzattal szemben itt is egy frontra került a két tendencia. Sőt átmenetileg közös frontra került a horvát és a magyar nemesi mozgalom is. Ezt az együttműködést főleg Skerlecz Miklós zágrábi főispán, a horvát felvilágosult rendiség vezető államférfia képviselte.

A jozefinizmus és a katolikus egyház

II. József tehát úgy rendelkezett, hogy 1783-tól kezdve minden növendékpapot az újonnan szervezendő állami szemináriumokban kell hivatására előkészíteni. Magyarországon először Budán és Egerben kezdtek ilyen állami papneveldék szervezéséhez. A budait rövidesen Pozsonyba, a királyi várba költöztették át, az egrit pedig a zágrábival egyesítve Pestre, az egyetem mellé helyezték.

Népiskolák

A tankerületek népiskolai felügyelőinek legelőször is e központi mintaiskolákat kellett létrehozniok mindenütt. Ezek Budától Zágrábig a főbb városokban már 1777/78-ban létrejöttek. A következő lépés a nemzeti iskolák szervezetének kiépítése volt, újak alapítása, régiek szintemelése útján. A kormányzat állandóan biztatta erre a városokat, a földesuraknak pedig a kincstári, kamarai uradalmak és a bányavárosok iskolái fejlesztésével akart jó példát mutatni. Épületről, telekről, az iskola alapszükségleteiről ugyanis mindenütt a városi magisztrátusnak, illetve a földesúrnak kellett gondoskodnia. De sok függött a helységek lakosainak tehervállalásától is.

Az alsófokú oktatás hagyományos, régi segédeszközei elsősorban a vallás szolgálatában álltak. A kisiskolákban nemegyszer a katekizmus volt az egyetlen könyv, amelyet a gyermek kézbe kaphatott. A régi ábécéskönyvek is vallási jellegűek voltak. Az új ábécéskönyvet, Felbiger porosz mintájú osztrák változata nyomán maga Révai Miklós készítette (1777), aki egyébként is több kötet szerzője volt az első olyan igenyesebb tankönyvsorozatból, amely népiskolák számára most magyar nyelven megjelent.

A népoktatás továbbfejlesztésére, a Mária Terézia-féle reform alapjain, a kormányzat II. József idején fordította a legtöbb figyelmet. A felvilágosult abszolutista állam érdekei úgy kívánták, hogy az írás, olvasás, számolás elemeit mint a jobb termelőmunkához szükséges műveltség minimumát a nép minél szélesebb rétegei felekezeti vagy nemzetiségi különbség nélkül elsajátítsák. A reformévtizedben a népiskolák száma aránylag gyorsan és jelentős mértékben növekedett. Összesítő adataink még nincsenek, de tudjuk, hogy csak az 1788/89. tanév folyamán, már elég nehéz viszonyok között, 25 nagyobb „nemzeti” iskolát és 464 egyszerűbb népiskolát állítottak fel Magyarországon, valamint, hogy elvben az 1189 új katolikus plébániának is mind új iskolát kellett kapnia, márpedig a reformévtized második felében olyan felekezetek, így a görögkeletiek, és olyan vidékek iskoláinak száma nőtt leginkább, ahol a legnagyobb volt a lemaradás.

II. József 1785 nyarán elfogadta Gottfried van Swieten valóban újszerű népiskolai reformtervét, amely a vegyes vallású helységekben, a meglévő katolikus és protestáns szektorokból függetlenül, „közös” vagyis felekezetközi népiskolák felállítását javasolta. Ezekben ugyanazok a részint katolikus, részint protestáns tanítók oktatják az államilag előírt tananyagra a katolikus és protestáns gyermekeket együtt. A különböző felekezetű növendékek ezentúl csak a hittant tanulták külön. Ez a gondolat persze mindegyik oldalon nagy egyházi ellenállásba ütközött. A katolikus klérus részéről főként azért, mivel lehetővé tette, hogy katolikus gyermekek protestáns tanítók keze alá kerüljenek, amit a hagyományos felfogás teljesen elfogadhatatlannak tekintett. A protestáns felekezetek, elsősorban a reformátusok részéről pedig, a nyilvánvaló előnyök ellenére, főként azért, amiért már eleve elutasították maguktól az egyházi iskolák iskolák állami ellenőrzés alá helyezésének gondolatát. Kazincy azonban, aki 1786 őszétől a kassai kerület ifjú tanfelügyelője volt, büszkén írta, hogy szolgálata első három esztendejében összesen 124 iskolát hozott létre, illetve emelt megfelelő színvonalra, s ezek között 19 közös iskolát.

A felvilágosult abszolutizmus népiskolai reformjával szemben a protestánsok tanúsították a legnagyobb ellenállást. De a reform önálló továbbfejlesztését is protestáns részről kezdeményezte Tessedik Sámuel, a a felvilágosult, jozefin szellemű szarvasi evangélikus lelkész, aki német tanulmányútjának és a német filantropista pedagógiának tanulságait is érvényesítve hozta létre 1780-ban a parasztnép felemelése érdekében a szarvasi gyakorlati gazdasági iskolát. Tessedik elfogadta az állami „norma” új előírásait, de azokat továbbfejlesztette olyan gyakorlati gazdasági és természettudományos ismeretekkel, amelyekre a parasztifjúnak a jövőben valóban szüksége lehetett. A hangsúlyt először éppen a kiegészítő momentumokra, egy 6 holdas kis gazdaság kiépítésére helyezte. Ezt fejlesztette azután tovább szabályos oktatást is nyújtó nyolcosztályos mintaiskolává. Ebben a gyermekek az olvasás, írás, számolás mellett mezőgazdasági, kertészeti tudnivalókat, gyümölcsfaápolást, méhészetet, selyemtermesztést stb. tanultak, munka közben. Tessedik, aki 1787-ben II. Józseftől elismerő oklevelet és aranyérmet kapott, 1789-ben már iskolájának kibővítéséhez fogott, s arra gondolt, hogy az országban több ilyen iskolát kellene felállítani. Utóbb azonban, a felvilágosodás hátráló időszakában, reményeiben csalódnia kellett.

A görögkeleti népoktatás elmaradt a katolikus és a protestáns mellett. A kormányzat az újjászervezést 1776-ban a Bánságban kezdte el. Itt 1772-ben 62 görögkeleti iskola működött, vagyis az ortodox helységek háromnegyed részének nem volt még iskolája. Az új temesvári gyakorló mintaiskola, tanítóképző s egyben a többi ortodox népiskola igazgatója, majd tankerületi tanfelügyelője Teodor Janković-Mirijevski, az egykorú szerb művelődés egyik legjelentősebb alakja lett, aki előzőleg Felbigernél, Bécsben ismerkedett meg az új módszerekkel. 1782-től kezdve II. Katalin cárnő óhajára Oroszországban folytatta a norma szerinti iskolarendszer kiépítését. Ekkorra már kerülete 293 átképzett ortodox tanítóval rendelkezett. A pécsi és zágrábi tankerület ugyancsak Bécsben átképzett ortodox szerb népiskolai felügyelőket kapott.

Felsőoktatás

Hamarosan jobbnak látszott azonban már szakosítottabb és világi vezetés alatt álló olyan képzést biztosítani, amely különválasztja a pénzügyi s igazgatási ismereteket és a mérnöki, műszaki tudományokat. A mérnökök képzését nemsokára átvette az egyetem bölcsészeti kara. A tisztviselőkét pedig az 1777-ben felállított négy királyi akadémia, amelyhez ötödiknek a varasdi, horvátországi kamerális iskolából kifejlesztett zágrábi akadémia csatlakozott.

A sajtó kibontakozása

A magyar nyelvű sajtó mellett, amelynek további ágaira alább még kitérünk, a hazai német sajtó is tovább bontakozott: új lapjai születtek Pest-Budán, sőt rövidesen Erdélyben, Nagyszebenben (1783), majd Zágrábban (1789) is.

Benda Kálmán

Az elégedetlenek egymásra találása

1794. január elején egyszerre jelentették Pozsonyból, Pestről és Zágrábból, hogy az elégedetlenség már minden néposztályra átterjedt: a megyék zúgolódnak, nem hajlandók sem pénzt, sem katonát adni a franciák elleni háborúra, a parasztok országgyűlési képviseletet akarnak, mindenütt lázító röpiratok járnak kézről kézre, s a jakobinusok csak az alkalmas pillanatot várják a forradalom kirobbantására.

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Az egész monarchiát átfogó szervezet, összefogott mozgalom nem volt, s a jakobinus megmozdulások Triesztben, Zágrábban, Bécsben, Pesten, Budán vagy Krakkóban mindenütt a nemzeti adottságok hatása alatt formálódtak.

A szervezkedés

Alig néhány hét múlva már Nagyváradon, Debrecenben és Egerben fogták el a „forradalmi versek” másolatait. Zágrábban szabadságfát állítottak, az arra kifüggesztett horvát verset ugyancsak Verseghy fordításában körözték, amely az intervenciós háború ellen izgatott. Névtelen röpiratokat fogtak el mindenfelé. A Nagyváradon terjesztett azt hirdette: „szükség egy kis francia világnak lenni nálunk is”.[3] Egy másikat Miskolcon köröztek, ez már egészen radikális volt: „Öljük meg az urakat. A királybúl semmi sincsen többé, egy csöpp vére sem. Ezeren vagyunk és fegyverünk vagyon. Kereszt és akasztófa elég van.”[4] Sokak kezébe eljutottak ezek a röpiratok, olyanokéba is, akikhez a szervezkedés talán el sem ért.

Nyár derekára a szervezkedés már a vidéki értelmiségi központokban is komoly előrehaladást tett. Főleg Szentmarjay meg Laczkovics unokaöccse, a fiatal jurátus, Szlávy János tevékenykedtek ebben. Kassa, Várad után sor került a kisebb helyekre: adataink szerint az ország tizenhat városában és mezővárosában. Így kerültek az összeesküvésbe Kazinczy és Batsányi, a kassai akadémia több professzora, orvosok, ügyvédek, sőt talán még kereskedők is. Váradon Balugyánszky professzor, Szlávy György főszolgabíró, Kazinczy két öccse, sőt egy lakatosmester is. Ugyanígy Sárospatakon, Szabadkán, Halason, Székesfehérvárott, Szatmárnémetiben, Kőszegen, Körmenden, Rohoncon vagy Ócsán megyei és városi tisztviselők, szabad foglalkozású értelmiségiek, papok, ritkábban polgárok, kereskedők, iparosok. Közülük mintegy hetvenet név szerint is ismerünk.

Nyár végén már a megyei nemesek beszervezése is megkezdődött, különösen Abaúj, Zemplén, Bihar és Szatmár vidékén folyt erőteljesen a szervezkedés. Fontos állomása volt ennek a nagykárolyi főispáni beiktatás júliusban, amire messze vidékek nemessége összejött, és ahol az ünnepségek leple alatt a „jakobinusok” nyugodtan tanácskozhattak. Elsősorban Szentmarjay, mellette Kazinczy tevékenykedett itt, s bár azok közül, akiket megnyertek, név szerint csak néhányat ismerünk, számuk elég nagy lehetett. A beszervezettek között több alispán, főjegyző és szolgabíró található, akik azután saját környezetükben továbbadták a kátét. A keleti megyék után így került sor az északiakra, Sárosra, Borsodra és Gömörre, majd a Dunántúlra.

A megyék után gyökeret vert a szervezkedés ez országos hivatalokban is. A helytartótanács tisztviselői közül bizonyíthatóan többen beléptek, s úgy látszik, a kancellárián is egyesek. Egyébként se szeri, se száma az olyan följelentéseknek, amelyek lehetnek igazak, de bizonyítani nem tudjuk.

A szervezkedés nem állt meg sem a Királyhágónál, sem a Drávánál. Horvátországban Martinovics rokona, Szén Antal indította meg, s aztán főleg Josip Kralj, a kuttyevói uradalom prefektusa tevékenykedett erősen a káték terjesztésében. Szervezetük elég erős lehetett, bizonyítja ezt, hogy Varasd, Zágráb környékén többeket komolyan gyanúba is vettek, de Kraly öngyilkossága miatt nem tudták a szálakat fölfejteni.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Javított a helyzeten a Ludovika út, amely 1801 óta épült, és 1812-ben készült el, s ZágrábKárolyvárosFiume útvonalon juttatta el a tengerig a Dunán, a Dráván és a Száván érkezett gabonaszállítmányokat. Az utat a Privilegizált Magyar Csatorna és Hajózási Társaság (Privilegierte ungarische Kanal- und Schiffahrtsgesellschaft) építtette. Fő részvényesei osztrák és magyar főurak voltak.

1834 és 1840 között az állam a József utat 300 ezer forint költséggel megjavíttatta, s ezzel a kereskedelem számára hasznosíthatóvá tette a legrövidebb utat a tengerig, amely Károlyvárostól Ogulinon át vezetett oda.

A Fiumébe irányított áruk magas szállítási költségei a közutakon olyan mértékben veszélyeztették a magyarországi gabona versenyképességét a Habsburg-birodalmon kívüli piacokon, hogy az 1820-as évek közepére a bánáti gabona már ki is szorult az itáliai piacról. A magas szállítási költségek miatt a Bánságból érdemesebb volt a gabonát Laibachon át Triesztbe fuvarozni, mint Fiumébe.

A magyarországi gabona fő piaca azonban Bécs és a nyugat—magyarországi megyékkel határos örökös tartományok voltak. Az ide irányuló gabonaszállítmányok a BécsBécsújhelySopronKőszeg (VarasdZágrábTrieszt felé leágazással rendelkező) állami főúton jutottak el tengelyen Bécsbe, Alsó-Ausztria más városaiba, illetve Horvátországon át Triesztbe.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémségi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

Horvátországban a krapinai birtok bérlője, akinek Zágrábban már volt fehér kőedénykészítő üzeme, ugyanilyent építtetett a birtokon.

Benda Kálmán

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

Horvátországban a nemesség központja Zágráb volt (12 %), de Fiuméban is 4,7 % volt a nemes.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Magyarországon hét titkos központot állítottak fel: Pozsonyban, Nagyszombaton, Debrecenben, Sopronban, Pesten, Temesvárott és Zágrábban. Ide futottak be mindenfelől a titkos jelentések, s innen küldték őket Bécsbe, a központba, majd az uralkodóhoz.

Gergely András

Az utolsó rendi országgyűlések működési mechanizmusa

A törvények érvénye az önálló országgyűléssel bíró Erdélyi Nagyfejedelemségre nem terjedt ki, Horvátországra is csak azoké, amelyekre nézve a horvát tartománygyűlés, a zágrábi szábor, nem rendelkezett autonóm jogkörökkel. (A nyelvi törvények hatálya például Horvátországra nem terjedt ki.)

Arató Endre

A személyes érintkezés

Pest-budai munkássága alapozta meg Matija Petar Katančić intenzív magyar kapcsolatait. Horvát nemzeti és hungarus gondolatairól másutt szólunk. A ferencesek budai rendházában tanult, s eközben látogatta az egyetemet is. A kor ízlésének megfelelő esztétikai elveket pesti tanáraitól sajátította el. Az egyetem elvégzése után Eszéken, majd Zágrábban volt tanár, de ekkor is ápolta korábbi kapcsolatait.

A politikai kapcsolatok

A jakobinusok 1794 áprilisában Zágrábban egy szabadságfára horvát nyelvű verset függesztették ki, amely felszólította a horvátokat, hogy ne harcoljanak a franciák ellen, „hiszen a franciák az egész világért küzdenek és védik a parasztokat meg a polgárokat”.[5] Ez és ehhez hasonló versek kézről kézre jártak a magyar és a horvát jakobinusok között.

A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus

Az illírizmus céljainak ellentmondásait, korlátozottságát fejletlen társadalmi bázisa magyarázza. A Gaj vezette mozgalom mögött a horvát kereskedő polgárság, a polgári értelmiség, elsősorban a zágrábi akadémia hallgatói és tanárai, nem utolsósorban pedig a papság sorakozott fel.

A magyar sajtó élesen ellenezte – s ez már politikai harc volt a javából – mind az illír nemzet, mind pedig a délszláv népek összefogásának koncepcióját, és az illír, illetőleg a horvát nyelvvel szemben a magyar nyelv terjesztését és elsajátítását tartotta fontosnak Horvátországban is. A magyar nyelv megtanulását a magyar sajtó úgy igyekezett feltüntetni, hogy az létszükséglete a horvátoknak.

Különös élességgel fordultak szembe a magyar lapok az illírizmusnak a délszlávok egységére, a délszláv népek összefogására irányuló törekvésével. 1839-ben a Századunk hasábjain olvashatjuk, hogy „a horvatismus és Horvatisirung elnyomta a magyarismust és Magyarisirungot, de csak azért, hogy majd az illirismus és Illirisirungnak adjon helyet…” A cikk szerzője sorra vette a „nyelvbeli láz”, „a lázas ábrándozás” jeleit: a politikai lapot, a nyomdát, az illír tudós társaságot és az olvasóegyesületet, s ezek sok vonatkozásban pozitív tevékenységét nem egy esetben durva és rosszindulatú megjegyzésekkel kísérte, majd felhívta a horvátokat, hogy „illirisatiói viszketegség” helyett csatlakozzanak „magyar polgártestvéreikhez, kikkel szent jogok s törvények és szinte dicső históriai emlékezetek századok óta oly szorosan fűzik össze őket, előre láthatván azt, hogy az eszméített Nagy Illíriában hazájok és nemzetiségük neve sokkal inkább el fog enyészni, mint nem enyészne el a kis Magyarhon mellett!”[6]

A Danica visszautasította e magyar felfogást, válasza, megnyilatkozásai azonban nemegyszer a horvát nemzeti elfogultság sugallta álláspontot fejezték ki. Így a horvát mozgalom ugyanakkor, amikor helyesen fordult szembe a magyarosítással, lebecsülte, nevetségessé tette a magyar nyelvet. Mindez nagymértékben kiélezte a magyar–horvát viszonyt.

Sokkal inkább elmélyült ez a magyar–horvát ellentét a politikai élet fórumain, az ország- és a tartománygyűléseken, ahol igen éles viták folytak. Mindennek következtében felbomlott az évszázados, s 1790 óta is több évtizeden keresztül fennállt magyar–horvát rendi szövetség. A horvát nemesség azért is szövetkezett az osztrák abszolutizmussal, mert a magyar haladó reformkövetelések lényegesen túlhaladták a feudális kiváltságaikhoz görcsösen ragaszkodó horvát nemesség programját. A liberális elvek felé hajló horvát polgári értelmiség pedig azért kötött szövetséget az udvarral, mert a horvát nemzeti célok legnagyobb akadályát látta a magyar nyelvi, illetve nemzeti mozgalom számos, a horvát mozgalmat akadályozó követelésében és törekvésében. Ezek a nézetek alkották azt a közös alapot, amelyre a horvát nemesség és a horvát polgári értelmiség szövetsége épült. Az e szövetségen nyugvó horvát nemzeti mozgalomban a nemességnek volt döntő befolyása.

Az 1830. évi országgyűlésre adott horvát követi utasítások, a korábbi időszak magyar–horvát rendi szövetségének szellemében, nem zárkóztak el a magyar nyelv tanulásától. Ugyanakkor mégis ebben az esztendőben Josip Kušević ítélőmester, később udvari tanácsos röpiratában (De municipalibus juribus et statutis regnorum Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae) felhívta a horvát megyék figyelmét arra, milyen veszélyt jelent a horvát autonómia számára a magyar nyelv terjesztése. A horvát nemes a horvát közjog évszázados érveihez az illír ideológiához hasonló etnikai érvelést kapcsolt, s hangsúlyozta a délszlávok ősi, dicső múltját, azt, hogy az illírek leszármazottai és nyelvük a „croatico-slavico-illyricum”. Ez a magyarázata annak, hogy Kušević röpirata nagy visszhangot váltott ki az illír szellemű polgári értelmiség körében. Pavao Štoos költeményt szentelt a „nagy hazafinak”, aki a „horvát királyság” kialakításán tevékenykedik, s segítséget nyújt az anyanyelv műveléséhez.

Az 1830. évi országgyűlésen ismét a nyelvkérdésben lobbantak fel az ellentétek, amelyek az 1832–1836. évi országgyűlésen tovább éleződtek. A magyar nyelvnek a törvényhozásban és a közigazgatásban való érvényesítésével szemben a horvátok makacsul ragaszkodtak a latin nyelvhez; érvelésük azonban – jelezve a polgári elemek részvételét a mozgalomban – modern indokolással gazdagodott: a horvát képviselők azt fejtegették, hogy a latin nyelv kevésbé veszélyezteti nemzetiségüket, mint a magyar nyelv. A horvát követek a protestánsok Horvátországba való befogadása ellen is tiltakoztak, mert szerintük ez is lehetőséget nyújt a magyar elem Horvátországban való térhódítására.

Az országgyűlés megnyitásával egy időben a zágrábi akadémia horvát diákjai az illír mozgalom hatása alatt olyan agitációba kezdtek, amely a nemzeti mozgalom polgári vonásait tükrözte, és sokkal előbbre mutatott, mint a horvát nemesség országgyűlésen folytatott küzdelme. A diákok kifejtették, hogy a horvátok szabad nemzetként akarnak élni. „Minden ember szabadnak születik, s minden nemzetmek joga van arra, hogyha egy nemzet törvénytelenül elnyomja; felszabadítsa magát. Észak-Amerika felszabadult az angol, Dél-Amerika pedig a spanyol elnyomás alól; nekünk sem megváltoztathatatlan sorsunk, hogy örökké Magyarországhoz legyünk láncolva…”[7] A horvát diákok e tevékenysége azonban nem volt jellemző a horvát mozgalom egészére; ezek a gondolatok csak 1848 tavaszán váltak általánossá, s akkor is a horvát balszárny körében. Sokkal inkább jellemző volt azonban a horvát politikára a bécsi udvarral való szövetség.

Az országgyűlésen a fentieken kívül más kérdésekben is volt vita. Így Horvátország adózását és a horvát territóriumot illetően komoly nézeteltéréseket figyelhetünk meg. Különösen Szlavónia és Fiume hovatartozása körül lángoltak fel az ellentétek.

A következő országgyűlésig két horvát tartománygyűlés ült össze. Az 1836. évi tartománygyűlésen megint a horvát területek egyesítésének ügyét, Szlavónia és Fiume problémáját vitatták. Az udvari politika pedig igyekezett elsimítani az ellentéteket. Az 1839. évi tartománygyűlésen a protestánsok befogadásának ügyében ismét konzervatív, elutasító határozat született.

Az 1839–1840. évi országgyűlésen is a magyar államnyelv állt a viták középpontjában. A horvát követek ismét szembefordultak a magyar nemzeti mozgalom nyelvi követeléseivel;

Az 1840-ben megtartott horvát tartománygyűlés jelentős lépés volt a horvát nemzeti mozgalom fejlődésében. E tartománygyűlés követelte a károlyvárosi váltótörvényszéknél horvát tisztviselők alkalmazását, továbbá számos művelődési kívánságot fogalmazott meg, így: a zágrábi akadémián horvát tanszék felállítását, a horvát irodalmi nyelv oktatását a gimnáziumokban. E követelések az egyre erősödő polgári elemek érdekeit és hatását tükrözték.

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

A horvátországi tartománygyűlésnek az országgyűlés horvát követeit választó üléséről ugyanis az illír párt (mely Zágráb megyében az előző évben egész Zágráb városára kiterjedő zavargások között megszerezte a megyei igazgatás vezető pozícióit) ügyes manipulációval eltávolította a magyar ellenzékkel rokonszenvező Zágráb megyei nagyszámú, turopoljei kisnemességet, s így, kétségtelenül csalárd eszközökkel, saját embereit küldte be a magyar országgyűlésbe.

Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

Az új szervezés ellen a horvát megyék közül egyedül Zágráb megye emelt szót (ahol az 1845. végi tisztújítás az egész Zágráb városra kiterjedő, halálos áldozatokkal is járó tumultus után végül a magyarbarát ellenzék győzelmét hozta meg); s hevesen tiltakoztak az ellenzéki magyarországi megyék is, köztük kivált Kossuth Pest megyéje.

A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

Sokkal radikálisabb nemzeti álláspontot képviselt a Horvát Nemzeti Párt illír szárnyának Belgrádban illegálisan kiadott röpirata, a Branislav (a szlávok védelmezője, 1844–1845). A Branislav azokat a tartomány- és megyegyűléseken elhangzott beszédeket közölte, amelyeket a zágrábi cenzúra nem engedett át, s nemcsak szélesen tájékoztatta a horvát közvéleményt e gyűlések eseményeiről, hanem bátor, határozott polgári, nemzeti céljai jelentős hatással is voltak e gyűlésekre, erősítették azokon az illírizmus befolyását.

A nép nemzetbe emelése

A magyarországi nemzetiségek tudományos és szépirodalmában néhány kivételtől eltekintve a nép iránti rokonszenv liberális indítású típusa kapott hangot. A horvát Vraz és Mažuranić, a szerb Sterija-Popović, a szlovák Bajza, Fándly, Palkovič, Hamuljak, Sládkovič, a román Budai-Deleanu és Țichindeal munkásságában különösképpen egybefonódtak a liberális népi nemzetbe fogadás, illetve érdekegyesítés, valamint a nemzeti emancipáció kívánságai. Ez az összefonódás volt jellemző a politikusok és a diákok (Štúr, az Ifjú Szlovákia, a zágrábi akadémia horvát diákjai, Karadžić nyelvharca, Bariț Gazetája, az 1842. évi szászföldi román kérvény és Murgu eszméire.

Vörös Károly

Az oktatásügy intézményei

A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár).

Arató Endre

A horvát kulturális élet fejlődése az illírizmus jegyében

Ebben az időben a horvát írástudók, a magyar nyelvújítókhoz hasonlóan, anyanyelvükre fordítottak az európai irodalom több jelentős alkotását, ami előrelendítette a horvát nyelv fejlődését. Megalapítottak az első nyomdát, nemzeti könyvtár megszervezésére is tettek lépéseket. E kulturális tevékenység során vált Zágráb a horvát nemzeti kultúra középpontjáva.

Amikor 1809 és 1813 között Zágráb megye nyugati része – Illíria néven – francia uralom alá jutott, ennek az úgynevezett Francia Illíriának horvát lakossága az elmaradott feudális viszonyokból polgári viszonyok közé került. E területen megszűnt a robot, az úrbéri szolgáltatás, felszámolták a feudális belső vámokat, fellendült a kereskedelem. A francia rendszer az ipart is támogatta, megszűnt a céhrendszer, sőt védővámok biztosították e területen az ipar fejlődését. A franciák eltörölték a rendi előjogokat, bevezették a polgári jogegyenlőséget. A gazdasági fellendülés és a polgári szabadságjogok biztosítása jótékonyan hatott a horvát kultúra felvirágzására. A közép- és alsófokú közigazgatást horvátok irányították, megindult a nemzeti nyelvű oktatás, horvát hírlapot is adtak ki Királyi Dalmata (Kraljski dalmatin) címmel.

A nyelvi mozgalom a francia megszállás után helyreállított feudális rendszerben sem esett vissza. A tízes és a húszas években egyre nőtt az a polgárságból, parasztságból és szegényebb nemesi rétegekből származó értelmiség, amely később a polgári és politikai jellegű horvát törekvések élére állt.

A horvát nemzeti öntudat felébresztéséhez jelentősen hozzájárult Tomo Mikloušić tevékenysége. 1821-ben megjelent, sokféle hasznos és szórakoztató dolgokat tartalmazó munkájában (Izbor dugovanj vsakovrstneh za hasen i razveselenje služečeh) horvát történelemmel, irodalommal és gazdasági kérdésekkel foglalkozott, mindazzal, ami érdekelte a fejlődő horvát polgári elemeket, értelmiségieket. Többen tevékenykedtek nyelvi problémák megoldásán; így készültek arra, hogy az egységes horvát irodalmi nyelv majd elfoglalhassa méltó helyét a horvát közéletben.

Ez a nyelvművelés azonban még nem járt az egységes norma megteremtésével. E kérdésben ugyanis két álláspont harcolt egymással. Az egyik mesterséges úton, valamennyi horvát nyelvjárás elemeinek felhasználásával, azok összeolvasztásával akarta az irodalmi nyelvet létrehozni, a másik a három közül az egyik nyelvjárást óhajtotta normává emelni. A horvátok esetében az utóbbi volt a helyes álláspont. E felfogás ugyanis felismerte – nem lévén tradíciója a kiegyenlítésnek –, hogy az összeolvasztás mesterkélt és eltávolítja a normát a nép nyelvétől.

A horvát mozgalomnak a harmincas években kibontakozó irányzata, az illírizmus, amely a délszláv népek egységének megteremtését tűzte ki horvát vezetés alatt, a štokav nyelvjárás, tehát az egyik dialektus irodalmi szintre emelése mellett tört lándzsát. Az illírizmus, e politikai vonásokkal is rendelkező, de főként nyelvi-kulturális mozgalom alapgondolata az volt, hogy a délszlávok egy nemzetet alkotnak, az illír nemzetet, s valamennyien az ókori illírek leszármazottai. Az illír nemzethez – e nézet szerint – a Fekete- és az Adriai-tenger között élő népek tartoznak. Ez a nagy Illíria földrajzi, történelmi és kulturális fogalommá vált, s e fogalom politikai tartalma: a délszláv népek egy államba való egyesítésének távolabbi gondolata, nyilvánvaló volt.

Ez az integráció vitathatatlanul előre mutatott; ezt tükrözte az illír ideológiának a szerb pravoszlávok és a délszláv mohamedánok iránti türelme is. Herder hatására a nemzet döntő ismérvének az etnikumot, illetve a nyelvet tekintették. Azért is esett a választás a štokav nyelvjárásra, mert a szerbek – s erről még alább lesz szó – időközben a hercegovinai délszerb dialektust művelték ki normájukká, amely azonos volt a štokav nyelvjárással. Az illír mozgalom vezetője, Ljudevit Gaj a délszláv egység érdekében is előnyben részesítette a štokavštinát, nem beszélve arról, hogy ehhez a dialektushoz fűződtek a délszláv népek gazdag irodalmi hagyományai is. Gaj törekvései sikert hoztak, ma is ez a horvát irodalom nyelve. Ez a magyarázata annak, hogy napjainkban a szerb-horvát nyelv lényegében azonos, s a különbség igen csekély hangtani és jelentéktelen lexikális eltérésen kívül csupán formai: a szerbek cirill, a horvátok pedig latin betűkkel írnak.

Gaj és az illírizmus első, tipikusan művelődési megnyilvanulásai is tükrözték a tudatos politikai célt. Gaj 1830-ban Pavel Jozef Šafarikhoz, a nagy szlovák származású szlavistához írt levelében elmondta, hogy az „áldatlan magyarizmus”[8] behatolásának az általa tervbe vett helyesírási reform, a szláv–horvát helyesírás bizonyos fokig gátat fog emelni. Gaj egyébként egy tudományos munkában (Kratka osnova horvatsko-slavenskoga pravopisanja, 1830) kifejtette a horvát helyesírás alapelveit, Pavao Štoos horvat költő, a mozgalom lelkes résztvevője pedig a délszláv egység felé vezető út első állomásaként fogta fel az új helyesírást, majd további lépésként az irodalmi nyelvet. Az új helyesírás jelentőségének fejtegetésével összekapcsolva buzdította a délszláv népeket az egység megvalósítására.

Gaj mellett az illír mozgalom masik vezető alakja Janko Drasković gróf volt. 1832-ben, štokav dialektusban írt disszertációjaban (Disertatia iliti Razgovor darovan gospodi poklisarom sakonotvorcen Kraljavinah naših za buduću Dietu ungarsku odaslanem), melyet a magyar országgyűlésre küldött horvát követek instruálására írt, a horvát politikai és gazdasági programot fogalmazta meg. Követelte a kereskedelem és a mezőgazdaság támogatását, a hitelviszonyok rendezését, bank alapítását, jelzálogkölcsönt az eladósodott földbirtokosok részére. Az agrárkérdésben azonban konzervatív nézeteket vallott. Ugyanakkor, amikor Drašković felvetette a horvát (štokav) nyelv hivatalossá tételének szükségességét, a latin nyelvet is védelembe vette. Ez a kettősség egyébként is jellemezte a horvát nemesség álláspontját.

Az illírizmus céljainak valóra váltása érdekében a mozgalom vezetői jelentős feladatnak tartották a horvát nemzeti sajtó megindítását. Néhány éves előkészület után a horvát nemesség és a bécsi udvar támogatásával 1835-ben Ljudevit Gaj szerkesztésében napvilágot is látott a Horvát Újság, illetve később az Illir Nemzeti Újság (Novine Hrvatske, illetve Ilirske Narodne Novine) és melléklapja, a Hajnal (Danica). E horvát sajtó nemcsak propagálta a nemzeti feladatokat és az illírizmus ideológiáját, hanem a mozgalom szervezője is volt.

Gaj lapjai egyengették a horvát helyesírás, az egységes horvát irodalmi nyelv és a nemzeti irodalom megteremtését is. Az új helyesírás a cseh példát vette mintául, kiküszöbölte a magyar írásmód hatását, s ez egyik formája volt a magyar nyelvi törekvések elleni harcnak. Gaj lapjai körül csoportosultak a legkiválóbb horvát írók és költők. Az illír irodalmat készítette elő Štoos. „A hon anyja, ki egykoron fényes koronát viselt, sötét éjjel gyászruhában jön a Száva partjára; hívja fiait, de hívó szavára nem hangzik válasz; elmegy dicső csaták színhelyére, de itt sem találja fiait; szemének hulló könnyei áztatják a vérmosta mezőket; keserves a panasza: más nemzeteknek felderült a dicsőség napja, büszkék hazájukra, de az ő földjére homály borul, őt kerülik gyermekei, akik elfelejtették anyanyelvüket és idegent tanulnak. De végre jön egyik fia Zágráb felől s vigasztalja, hogy ott lelkesedik az ifjúság, mely meg fogja védeni anyanyelvét és nemzetiségét”[9] – olvasható 1831 nyarán írt A hon képe (Kip domovine) című allegóriájában. Az esztétikai szempontból sem éppen nívós, még kajkav nyelvjárásban itt költemény igen nagy hatást tett, s költője egy csapásra híressé vált. Štoos as illírizmus kibontakozása idején áttért az új normára, és nemzeti szellemű költészete később is egybekapcsolódott az igazságtalanságok és erőszakosságok, tehát a feudális elnyomás elleni nyílt és határozott fellépéssel. A költészetben a politikai-hazafias líra a horvát nemzeti öntudat felébresztésére, erősítésére törekedett. Nagy hatásuk volt a szláv harci daloknak, az úgynevezett davorijáknak, amelyek a magyar elnyomás ellen hívtak harcba a horvátokat. E jobbára igen éles hangvételű és alacsony művészi színvonalat képviselő politikai lírában a horvát mozgalom résztvevőinek a nemzeti elnyomás megszüntetésére irányuló patriotizmusa, de egyben a nemzeti gyűlöletet hirdető nacionalizmusa szorosan egybefonódva, együttesen jelentkezett.

Nemcsak ez a művészileg silány politikai líra jellemezte az illírizmus irodalmat. Színvonalas írók is tevékenykedtek. A szlovén Stanko Vraz, az illír mozgalom lelkes híve, aki kaj-szlovén anyanyelve ellenére szívvel-lélekkel tette magáévá az új irodalmi normát, hírnevét szerelmi lírájával szerezte. Azt a célt is valóra váltotta, hogy a horvát irodalmat minél szervesebben bekapcsolja az európai literatúrák véráramába. Ő fordította le először horvátra Dantét, Byront, Puskint, s honosította meg a horvát költészetben a szonettet. Mindez szoros kapcsolatban állott nemzeti és demokratikus nézőpontjával. Jelentős volt igényes kritikusi munkássága, amelyet a maga indította Kör (Kola) című lapban fejtett ki. Alapvető törekvése a dilettantizmus felszámolása volt. Arra ösztönözte a horvát írókat, hogy ne csak a hazafias elkötelezettséget és a nemzeti nyelvet tekintsék döntő mércének, hanem a művészi-esztétikai színvonalat is.

Az illír korszak legnagyobb költője Ivan Mažuranić volt, aki nevét azzal tette ismertté, hogy megírta Ivan Gundulić, a raguzai irodalom legnagyobb költője (1589–1638) Osman című eposzának két hiányzó énekét. Nem volt tehát véletlen, hogy az illír mozgalom ehhez az eposzhoz nyúlt vissza. Mažuranić olyan kiváló munkát végzett (1842), hogy két éneke alig különböztethető meg az eredetitől.

Ez mar fő műve előmunkálata volt, csakúgy, mint verseinek legnagyobb része; mindezek az illírizmus eszméit erősítették. Lelkesedéssel énekelt a dicső múltról és üdvözölte a jelentős új korszak beköszöntését. Hősi múlt és nemzeti ébredés periódusa költészetében elválaszthatatlan egységbe olvadt.

Ilyen előzmények után fogott hozzá nagy költői művéhez, a Csengics Szmail aga halála (Smrt Smail-age Sengjića, 1846) című eposzhoz, amely egyben utolsó alkotása is volt. Ebben megrázó képet rajzolt a török alatt sínylődő délszláv népek elnyomásáról, amely egyaránt akadályozta társadalmi és nemzeti felemelkedésüket. A tengernyi szenvedés, nyomorúság azonban nem törte meg bátorságukat:

Fölreccsen a karó, újra s újra,
suhint a kar, s lesújt jó néhányszor,
megremeg a bitó vékony húrja,
de a hegyek ifjú népe néma,
föl se szisszen, foga sem csikordul.
 (Csuka Zoltán fordítása)

A korai hazai ösztönzésre s nem utolsósorban szerb hatásra nagy lendülettel folyt a horvát népköltészet kincseinek feltárása a különböző horvátlakta területeken: Horvátországban, Szlavóniában, a dunántúli horvátok között, továbbá Boszniában. E gyűjtőmunka is egyengette az oly fontos nemzeti egység kialakítását.

A nemzeti mozgalom művelődési és politikai céljainak jelentős fóruma volt a nemzeti színház. Az illírizmus képviselői elsőkként vetették fel a nemzeti színház megalapításának fontosságát, s az írók eredeti horvát drámák írásával jelentős lépéseket is tettek e felé. A horvát nemzeti színház megalapításának e jelentős tartalmi előkészítése ellenére az önálló horvát színház létrehozása nem sikerült, csupán a zágrábi városi színház tartott időnként horvát nyelvű előadásokat. Nem hozott eredményt az sem, hogy a horvát tartománygyűlés 1840-ben az illír mozgalom hatására bizottságot küldött ki a színház ügyében. A horvát mozgalom lapja, a Novine Hrvatske napirenden tartotta a színjátszás kérdését.

A horvát színház fejlődése mellett a negyvenes évek derekára esett a nemzeti öntudat elmélyítése szempontjából oly fontos eredeti horvát opera megszületése. 1846-ban adták elő először Vatroslav Lisinski Szerelem és ármány (Ljubav i zloba) című operáját. Fejlődött a dalköltészet. E műfaj képviselői a horvát költők politikai verseit zenésítették meg, s e fiainkat a különböző horvát városokban alakult dalárdák népszerűsítették. A művészet a többi között így szolgálta a nemgeti célokat. A nemzeti küzdelem a kultúra, a művészet területén is folyt. A magyar lapok ellenségesen szemlélték a nagy akadályok leküzdése árán fejlődő horvát kultúrát, művészetet.

A horvát tudományos társaság megszervezéséért folyó harc élén is az illírizmus képviselői állottak. A társaság feladataként a tudományok horvát nyelven való művelését, könyvek kiadását, nyilvános könyvtár szervezését, múzeum felállítását jelölték meg. A társaságra vonatkozó tervezet 1836-ban a horvát tartománygyűlés elé került. A tervezetet a horvát nemesség is támogatta. A tudományok közül a nyelvészeten kívül a történelemnek volt jelentős szerepe, amely nem is annyira tudományos, mint inkább az illírizmust támogató politikai célt tűzött maga elé.

A zágrábi főiskola, az akadémia a harmincas és a negyvenes években a horvát–magyar ellentétek egyik ütközőpontja volt. Az illír mozgalom állhatatosan követelte az akadémia horvát jellegűvé való átalakítását, s e felé az első lépésnek a nyelvi tanszék felállítását tekintette.

Az illírizmus eszméi elterjesztésének, a horvát nemzeti közvélemény kialakításának és irányításának fontos eszközei voltak a čitaonicák, az olvasókörök. 1842-ben alakult meg a Matica hrvatska, amelynek fő feladata a horvát klasszikus irodalom, elsősorban a raguzai írók munkáinak felkutatása, gyűjtése és kiadása volt. Társadalmi gyűjtés útján a horvátok megvásárolták Drašković gróf zágrábi palotáját. Ez a palota volt az úgynevezett horvát Nemzeti Ház, ahol otthont kapott a Maticán kívül a Horvát Nemzeti Múzeum, a könyvtár, az illír kaszinó és a gazdasági egyesület. Tovább fejlődtek a harmincas évek végén alapított olvasókörök; központi szerepet töltött be a zágrábi čitaonica, amelynek Drašković volt az elnöke.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

Hiszen a Horvát Nemzeti Párt vezetői, értesülvén a bécsi és a pesti forradalom kitöréséről, a párt fejének, a liberálisként indult, de utóbb az udvar járószalagjára került Ljudevit Gajnak a kezdeményezésére azonnal létrehoztak egy „ideiglenes nemzeti választmány”-t, majd március 25-én már népes gyűlést is rendeztek Zágrábban, s itt elfogadtattak egy petíciót, amely részint polgári, részint nemzeti követeléseknek adott hangot.

A petíciónak a belső polgári átalakulás biztosítását célzó pontjai szinte semmiben sem tértek el a Pesten és Pozsonyban felmerült azonos tárgyú követelésektől: a petíció sürgette a jobbágyviszonyok felszámolását, a közteherviselés életbe léptetését, a törvény előtti egyenlőség kimondását, a horvát szábor népképviseletre alapozását, a gyülekezési, a sajtó- és a szólásszabadság megteremtését, valamint nemzetőrség felállítását, s ezekhez társult azután az a követelés, hogy az úrbéres jobbágyok mintájára a határőröket is mentesítsék feudális kötelezettségeiktől. Ezeknek a vívmányoknak a bevezetését azonban a petíció kidolgozói nem a pozsonyi országgyűléstől, hanem az uralkodótól kérték. És ez nem is lehetett másként, mivel a horvát nemzeti mozgalom vezetői nemcsak ugyanolyan belső átalakulást tűztek célul maguk elé, amilyent a magyar liberálisok, hanem Horvátországot a Magyarországnak való alárendeltség állapotából is ugyanúgy ki akarták emelni, ahogyan a magyar liberálisok Magyarország Ausztriával szembeni alávetettségét igyekeztek ekkor megszüntetni.

Ennek megfelelően a petíció leszögezte ugyan, hogy kidolgozói hívek az uralkodóházhoz s tiszteletben tartják a birodalom és Magyarország egységét, de azt is világossá tette, hogy a horvátok a birodalmon belül korlátlan kormányzati önállóságot igényelnek maguknak. A petíció elsőrendű követelménynek nyilvánította, hogy Horvátországgal egyesítsék (a közjogilag egyelőre a szűkebb értelemben vett Magyarországhoz tartozó) Szlavóniát és (az Ausztriához tartozó) Dalmáciát (valamint a Zágrábban Horvátország részeként elkönyvelt Magyar Tengermelléket), s az így létrejövő Háromegy Királyság szerves alkotóelemének ismerjék el a (pillanatnyilag katonai kormányzat alatt álló) horvátországi és szlavóniai határőrvidéket is. Követelte azután a petíció, hogy a végrehajtó hatalmat e Háromegy Királyságban egy külső tényezők beavatkozásától (így a magyar kormányétól is) teljesen ment s tevékenységéért egyedül a horvát szábornak felelős nemzeti kormány gyakorolja. S végül a petíció sürgette „a nemzeti nyelv behozatalát ezen országok bel- s küligazgatásában”,[10] ezzel kifejezésre juttatván, hogy megfogalmazói ezentúl a nyelvhasználat síkján is a teljes viszonosság alapjára kívánják helyezni a horvát és a magyar hatóságok érintkezését (amely eddig ebben a vonatkozásban is fölöttébb egyenlőtlen volt, hiszen az 1844:II. törvénycikk a horvát hatóságoknak mindössze arra adott jogot, hogy ha nem magyarul óhajtanak válaszolni a magyar hatóságok magyar nyelvű átirataira, akkor latinul válaszolhassanak rájuk).

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

Április 4-én pedig, jóllehet közben Pozsonyban is ismeretesekké lettek a március 25-i zágrábi követelések, ugyanő megint csak „a legkímélőbb modorban nyilatkozott Horvátország nemzeti nyelve iránt”[11] azaz továbbra sem lépett vissza arról a pontról, amelyre két héttel korábban eljutott, de erről a pontról még mindig nem lépett előbbre sem, holott ekkor már maga is világosan láthatta, hogy a horvátok pusztán nyelvi engedményekkel többé nem lesznek kielégíthetőek.

A horvát nemzeti mozgalom iránt azonban Kossuth még így is jóval nagyobb engedékenységgel volt, mint bármely más magyarországi nemzetiségi mozgalom iránt, s ezt már az országgyűlés végnapjaiban történtek is felszínre hozták. Április 8-án ugyanis megjelent Pozsonyban a délvidéki szerbek küldöttsége, hogy a diéta elé terjessze a március 27-én, Újvidéken elfogadott petíciót, s egyszersmind biztosítsa a törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek a magyar forradalom iránti lelkesedéséről és bizalmáról. Ennek megfelelően a küldöttség szónoka, Aleksandar Kostić, Újvidék városának egyik aljegyzője díszmagyarban járult az alsótábla színe elé, s feltétlen együttműködési készségről tanúskodó rövid beszédét azzal fejezte be: „…Szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.”[12] Kossuth pedig erre hasonlóan barátságos hangon válaszolt: kifejtette, hogy „a magyar nemzet… a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti” s ”tiszteli a külön nyelveknek tökéletes szabad kifejlődését és maga körébeni használatát”, leszögezte továbbá, hogy az államegység semmi egyebet nem követel meg, mint hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen”, s végül megígérte, hogy a szerbeknek azokat a sérelmeit, amelyeket a legújabb törvények még nem orvosoltak, a kormány és az összeülendő népképviseleti országgyűlés mind orvosolni fogja; az újvidéki petíciónak azt a pontját pedig, amely a szerb nemzetnek önálló nemzetként való elismerését kérte, s amely az ő számára teljességgel elfogadhatatlan volt, egyszerűen hallgatással mellőzte, illetve csak burkoltan utasította el annyiban, amennyiben felszólalása során nemzetként mindig csak a magyar nemzetet említette, amikor viszont az ország nem magyar lakóira utalt, gondosan ügyelt arra, hogy ezeket csupán nem magyar „ajkúaknak”, nem magyar „népségnek” nevezze.[13]

Csakhogy a szóból természetesen a szerb küldöttség tagjai is értettek, s abba, hogy legfőbb követelésük ilyen módon csöndesen süllyesztőbe kerüljön, semmiképpen sem nyugodhattak bele. Amikor tehát másnap búcsúlátogatást tettek Kossuth szállásán, a küldöttségben helyet foglaló Stratimirović még egyszer szóba hozta, hogy a szerbek igényt tartanak nemzetként való elismertetésükre. S ezek után immár a házigazda sem térhetett ki többé a nyílt színvallás elől. Jobb megoldást pedig Kossuth nem talált, mint hogy most egyszerűen megismételje, amit már egy korábbi országgyűlési felszólalásában is kinyilatkoztatott: „ … Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”[14]

S szavaihoz Kossuth a maga igazának nagyobb bizonyságául ez alkalommal még azt is hozzáfűzte ugyan, hogy ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor ők külön kormányt is követelhetnének maguknak, erre pedig látogatóinak egyike sietett megjegyezni, hogy a magyarországi szerbek ilyesmire a valóságban nem gondolnak, sőt éppen abból indulnak ki, hogy amiképpen például a német nemzetnek lehet több kormánya, azonképpen több, azonos országban élő nemzet fölött is állhat egyetlen közös kormány, Kossuthot azonban ez sem bírta álláspontjának megmásítására, ezért a vitát Stratimirović végül is azzal a kijelentéssel kényszerült lezárni, hogy ha Pozsonyban nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor elismertetésüket a szerbek „másutt fogják keresni”. Amire Kossuth okosabbat nem tudott felelni, mint hogy: „Ez esetben a kard fog dönteni.”[15]

És így a délvidéki szerbek küldöttei, akik fegyvertársi felkínálkozásuk méltánylásában bízva érkeztek Pozsonyba, abban a meggyőződésben távozhattak onnan, hogy nemzeti törekvéseiknek a magyar forradalom táborán belül nem, csak a magyar forradalom ellenében szerezhetnek érvényt. Aminek jeleként a magyarországi ortodox egyház székhelyének, Karlócának a lakói április 14-i gyűlésükön immár annak a követelésnek adtak hangot, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló szerb vajdaságot, s ezt a vajdaságot egyesítsék, a március 25-i zágrábi petíciónak megfelelően, Magyarországtól kormányzati tekintetben teljesen elkülönítendő Háromegy Királysággal.

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

Jellačić pedig, aki április 18-a óta már zágrábi hivatalhelyén tevékenykedett, még ennél is messzebb ment. Ő ugyanis – bármennyire kötötte is magát ahhoz az állásponthoz, hogy a pozsonyi törvények hatálya Horvátországra nem terjed ki – igen gyorsan megértette, hogy a horvátországi jobbágyfelszabadítást mégsem halogathatja addig, amíg a szábor maga is törvénybe nem iktatja újólag, mert törekvései ebben az esetben a paraszti tömegek elégedetlenségén könnyen zátonyra futhatnának. Egy április 25-én kibocsátott báni nyilatkozatában tehát váratlanul és mintegy a maga nevében bejelentette, hogy többé a horvátországi és a szlavóniai jobbágyok sem tartoznak úrbéres szolgáltatásokat teljesíteni vagy papi tizedet adni, s tette ezt abban a nyilvánvaló – és jogos – reményben, hogy ezek után viszont a helyzet éppen ellenkezőképpen fog alakulni, hogy ezek után a horvátországi parasztok várva várt felszabadítójukat éppen benne fogják látni.

Ha pedig a paraszti tömegek megnyeréséért folyó versenyben a magyar kormány esélyeire most eszerint még a nemzetiségi mozgalmak soraiban tevékenykedő ellenforradalmárok is súlyos csapásokat mérhettek, még inkább megtehették ezt az olyan nemzetiségi politikusok, akik nem kényszerültek megbirkózni a Jellačićok belső fenntartásaival, minthogy – a magyar liberálisokhoz hasonlóan – maguk is meggyőződéses hívei voltak a polgári átalakulásnak, de nem ütköztek bele a magyar liberálisok belső fenntartásaiba sem, minthogy – emezektől eltérően – egyáltalán nem kötődtek földesúri érdekekhez. És az elégedetlenkedő nem magyar parasztok hamarosan tapasztalhatták is, hogy – ellentétben a magyar hatóságokkal – a nemzetiségi politikusok jobbjai megértéssel és együttérzéssel fordulnak feléjük.

Tapasztalhatták ezt kivált az erdélyi román parasztok, hiszen sem a marosvásárhelyi román jurátusok, sem a Buteanu körül csoportosuló kolozsvári román értelmiségiek nem érték be azzal, hogy pusztán a maguk nevében követeljék az erdélyi jobbágyok haladéktalan felszabadítását, hanem – a balázsfalvi papnövelde radikális hallgatóival egyetértésben – már március végén tervbe vették, hogy követeléseik nagyobb nyomatékául április 30-án, Tamás vasárnapján minél több paraszt mozgósításával tömeggyűlést is fognak tartani Balázsfalván, ennek előkészítése céljából pedig április elején már egy sor kisebb gyűlést is szerveztek – elsősorban Iancu szülőföldjén, az Erdélyi Érchegység falvaiban –, s ezeken a törvényes jobbágyfelszabadító intézkedések türelmes bevárására intették ugyan hallgatóikat, azt azonban így is Világosan kifejezésre juttatták, hogy a jobbágyfelszabadítást mindennél fontosabb és mindennél sürgetőbb tennivalónak tekintik.

De a radikális nemzetiségi politikusok jóindulatáról megbizonyosodhattak az alsópribeli szlovák parasztok is – akik a Hont megyei hatóságok megdöbbenésére már március második felében legelő- és erdőfoglalásokat követtek el, s ezzel egyidejűleg a majorsági jobbágyok felszabadítását, valamint a szőlődézsma eltörlését is követelni kezdték –, hiszen vezetésüket habozás nélkül magára vállalta a megyeházán már 1848 előtt is parasztlázítóként nyilvántartott helybeli néptanító, Ján Rotarides, s megmozdulásukról értesülvén, támogatásuk céljából azonnal a helyszínre sietett a kiváló fiatal szlovák költő, Janko Kráľ is. Amint a határőrsorban élő sok-sok horvát és szerb paraszt szintén könnyen meggyőződhetett a nemzetiségi politikusok jóakaratáról, hiszen az udvar a márciusi vívmányok kodifikálásakor már abba is csak elkeseredett viták után egyezett bele, hogy az eljövendő népképviseleti országgyűlésre a határőr-ezredek is elküldhessék majd egy-egy képviselőjüket, s ezért a magyar kormány jó ideig semmi jelét nem adta annak, hogy bolygatni szándékozik a határőrvidék belső rendjét, a horvát nemzeti mozgalom hangadói viszont – tudjuk – már március 25-i zágrábi összejövetelükön követelték, hogy a határőrök feudális kötelmeit is mielőbb számolják fel, két nappal később pedig – ez sem újság már számunkra – ugyanezzel a követeléssel léptek fel a szerb nemzeti mozgalom Újvidéken egybegyűlt hívei is.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Mert az igaz ugyan, hogy az udvari körök a március 25-i zágrábi petíciónak a belső polgári átalakulást sürgető pontjaival éppoly kevéssé tudtak rokonszenvezni, mint a magyar forradalom hasonló törekvéseivel, a magyar forradalommal való nyílt szembefordulást pedig egyelőre elodázni igyekeztek, s ezért a petícióval Bécsbe siető horvát küldöttség az uralkodótól március 30-án kitérő választ kapott előterjesztéseire, csakhogy az elutasítás legfeljebb az udvarral szemben kelthetett elégedetlenséget – s azt is csupán a horvát nemzeti mozgalom liberális kisebbségében –, a magyar forradalomhoz való közeledésre viszont a horvát nemzeti mozgalom hívei közül ez még senkit sem ösztönzött. Gyakorlati következményekkel pedig a horvát liberálisoknak az udvarral szembeni mostani elégedetlensége sem járt, mert Jellačić jól tudta, mit tegyen, hogy őmögötte e liberálisok is éppoly lelkesen sorakozzanak fel, akár udvarhű társaik, s így azután – ha közvetlenül nem is – közvetve, mint az ő támogatóit, ezeket is csak be lehessen majd fogni az udvar ellenforradalmi törekvéseinek a szekerébe.

Kezdte pedig Jellačić azzal, hogy Zágrábba érkezte után egy ünnepélyes szózatban kinyilatkoztatta: „Az én vágyam és az én fő célom a nemzet és a haza boldogulása.” Majd ehhez mindjárt hozzáfűzte azt is, hogy amíg Horvátország és Magyarország viszonyát merőben új, az önállóság és az egyenlőség szellemének tökéletesen megfelelő alapokra nem helyezik, addig ő a magyar kormánnyal semmiféle érintkezésbe nem fog lépni. S minthogy a szózatban nemcsak azt hangsúlyozta, hogy maga is rendkívül fontosnak tartja a horvát szábor mielőbbi összehívását, hanem azt is, hogy a szábornak „rendi különbség nélkül” létrehozandó testületnek kell lennie:[16] a horvát liberálisokat már ezzel a bemutatkozó nyilatkozattal is nagymértékben a maga javára hangolhatta.

Tovább öregbíthette azután a horvát liberálisok Jellačić iránti rokonszenvét a jobbágyfelszabadításról intézkedő április 25-i báni nyilatkozat, meg a szábor előkészítése céljából május 8-ával kezdődően megrendezett báni értekezlet is. Mert Jellačić ügyelt arra, hogy a Horvát Nemzeti Párttal szemben álló, magyarbarát politikusok közül senki se lehessen jelen az értekezleten, a Horvát Nemzeti Párt liberális kisebbségének a hangadói viszont kellő számban részt vehessenek rajta. S mert ugyanő az értekezlettel olyan választójogi szabályzatot fogadtatott el azután, amely lehetővé tette ugyan, hogy a horvát főrendek és közjogi méltóságok továbbra is helyet foglaljanak a száborban, a törvényhatóságok képviselőinek a megválasztásába azonban (igaz, csak közvetve, elektorok révén) végre valóban beleszólást biztosított a nem nemeseknek is.

Mire tehát ismeretessé lett Zágrábban, hogy a május elején Bécsben járt Batthyány követelésére az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat a magyar kormány iránti engedelmességre utasította, s ilyen értelmű utasítást küldött Jellačićnak is: a talaj már kellőképpen elő volt készítve ahhoz, hogy a horvát nemzeti mozgalomnak a báni értekezleten éppen együtt ülő vezetői – a liberálisok is – mind kötelességüknek érezzék azonnali óvást emelni ez ellen a lépés ellen. S május 11-re meg is született a báni értekezletnek az uralkodóhoz intézett felirata, amely egyfelől hosszan méltatta Jellačić érdemeit, másfelől meg immár az értekezlet résztvevőinek a nevében is kinyilvánította, hogy a horvátok nem vethetik alá magukat a magyar kormánynak, s nem pusztán azért nem, mert ez sértené a horvát nemzeti érdekeket, de azért sem, mert a magyarok Ausztriától teljesen független magyar állam létrehozásán fáradoznak, és így súlyosan veszélyeztetik az uralkodóház nagyságát és „az osztrák államkötelék épségé”-t. A báni értekezlet liberális résztvevői pedig nemcsak ennek a szempontnak a kiemelésébe egyeztek bele, hanem abba is, hogy a felirat végezetül még a horvát nemzet „rendíthetlen jobbágyi hűség”-ből fakadó segítségét is felajánlja „a trón megszilárdításá”-ra és a birodalmi egység megvédelmezésére.

S ha a horvát liberálisok még ebbe is belementek, azt – meglehet – csupán azért tették, mert a felirat nem egyszerűen a régi rend helyreállításában való közreműködésre, hanem egy új berendezkedésű, „szabad” és „szervesen tagolt” (értsd: az egyes tartományoknak – így Horvátországnak is – nagyfokú autonómiát biztosító) birodalomért vívandó harcra kötelezte el aláíróit,[17] s mert Jellačić liberális színezetű intézkedései meg az április 25-én nyilvánosságra hozott ideiglenes osztrák alkotmány szép szavai ekkorra már valóban, szívük mélyén is elültették bennük azt a – ténylegesen persze hiú – reményt, hogy a Habsburgok az ő szövetségesi szolgálataikat készek is lesznek a birodalom ilyesféle újjászervezésével viszonozni. Bármennyire kétségtelennek látszik is azonban, hogy a horvát liberálisokat májusban sem holmi ellenforradalmi törekvések diadalra segítésének, hanem egyedül a horvát nemzeti érdekek érvényesítésének a vágya vezérelte: ez sem változtat azon, hogy ha az udvarnak most ők is felkínálták a maguk segítségét, akkor ezzel ténylegesen most ők is az ellenforradalom szolgálatába szegődtek.

A kenyértörés

Amilyen kifogástalanul megértették azonban a magyar kormány tagjai, hogy egy Zágrábból vagy Karlócáról kiinduló esetleges fegyveres támadás csak visszavethetné Magyarország polgári átalakulásának a folyamatát, s ezért olyan fogadtatásban részesítendő, aminőben bármely forradalomnak bármely ellenforradalmi támadást részesítenie kell: olyan kevéssé értették meg (vagy akarták megérteni) ugyanők még ekkor is, hogy az ellenforradalom oldalára sokakat még a most már csakugyan fegyveres fellépésre készülő nemzetiségi politikusok közül is csupán az a szűkkeblűség taszított, amelyet a magyar forradalom eddig a nemzetiségi törekvések iránt tanúsított. S mivel a kormány tagjai ezzel a felismeréssel önmaguk adósai maradtak, önmaguk adósai maradtak az ebből meríthető tanulságok leszűrésével is. Amire különösen jó példa a kormánynak a szlovák nemzeti mozgalommal szemben alkalmazott bánásmódja, az tudniillik, hegy bár a szlovák vezetők a magyar forradalommal kötendő megegyezés gondolatát Liptószentmiklóson sem ejtették el végképp, Batthyányék nékik még a kormányhoz címzett petíciójuk benyújtására sem engedtek időt, hanem a Liptószentmiklóson történtek hírének vétele után, mindenféle komolytalan vádat használva ürügyül, egyszerűen elfogató parancsokat adtak ki ellenük, s ezzel arra kényszerítették őket, hogy – most már csakugyan letévén a hamari megegyezés reményéről: más kiút híján Csehországba meneküljenek.

És ez még nem is minden, hiszen a kormány tagjai azoknak a nemzetiségi oldalról felhangzó javaslatoknak a meghallgatására sem éreztek indíttatást, amelyek olyan emberektől eredtek, akik a magyar forradalommal szakítani semmiképpen sem szándékoztak (mert világosan látták, hogy a magyar forradalom sikeréhez saját népüknek is mindenek fölött való érdeke fűződik). Amikor tehát a liptószentmiklósi gyűlés hírével egyidejűleg Pestre érkezett a breznóbányai szlovákok petíciója, amely – Hodža március Végi kívánságait ismételve – ekkor is csak annyit kért, hogy a szlovák lakosságú megyékben a közigazgatás s a szlovák lakosságú városok és falvak iskoláiban az oktatás nyelve a szlovák legyen: ezt a beadványt egyszerűen elsüllyesztették a belügyminisztérium irattárában. S hasonlóképpen válasz nélkül hagyták azt a petíciót is, amelyet az ortodox hiten levő magyarországi románok képviselői intéztek a kormányhoz május 21-én, – annak ellenére (vagy talán éppen annak következtében), hogy kidolgozói benne nemcsak nemzeti követeléseiket adták elő, hanem hűségükről és odaadásukról is biztosították a magyar forradalmat és kormányát. Amikor pedig Murgu június 27-én – épp a kormány megbízásából – nagy népgyűlést tartott Lugoson, hogy a Temesköz román lakóit a szerb szeparatisták ellenében fegyverfogásra hívja fel, s a gyűlésen tömegével megjelent románok lelkesen fel is ajánlották életüket és vérüket, azzal a kikötéssel azonban, hogy kapitányuk tulajdon soraikból származó ember – személy szerint éppen Murgu – legyen, a Temesközből pedig szervezzenek román hivatalos nyelvű autonóm tartományt: a kormány ezeket a kívánságokat habozás nélkül holmi magyarellenes szeparatizmus megnyilvánulásainak bélyegezte, s engedni nékik még részben sem óhajtván, inkább azonnal lemondott a temesközi románok mozgósításáról.

De a nemzetiségi kérdéssel változatlanul nem tudott megbirkózni a magyar forradalom baloldala sem. Mert hogy a nemzetiségi mozgalmak hívei közül korántsem mondható mindenki a forradalom megátalkodott ellenségének, azt a magyar radikálisok a liberálisoknál egy fokkal világosabban látták – legalábbis a horvát, s kivált a román nemzeti mozgalom vonatkozásában. Ám hogy tárgyaljanak is a nemzetiségi mozgalmak baloldali irányzatainak a képviselőivel, arra ez idő tájt már radikális részről is mindössze egy kísérlet történt: amikor a márciusi fiataloknak egy június első felében Erdélybe látogató kisebb csoportja Vasvárival az élén felkereste az ekkor újból szülőföldjén időző Iancut. Eredményre pedig ez a megbeszélés sem vezetett; egyébbel ugyanis Vasvári sem tudta kecsegtetni Iancut, mint hogy a románok sérelmeit az unió megvalósulása után egészen bizonyosan orvosolni fogja a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés, Iancu viszont most már maga is hajthatatlanul kitartott amellett, hogy a román kérdés rendezése nem lehet az unió előzetes életbelépésének a függvénye. Ennek az imígyen a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre – s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs, illetve Innsbruck.

Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh nemzeti mozgalom liberális irányzatának a vezetői – Kukuljević és Štúr kezdeményezésére – annak előmozdítása végett hívták egybe, hogy a továbbiakban a Habsburg-birodalom valamennyi szláv nemzeti mozgalma szorosan összetartva járjon majd el. A kongresszuson azonban éppen az bizonyosodott be, hogy az együttműködés megteremtésének legfőbb feltétele: a nézetek és törekvések rokonsága még nagymértékben hiányzik. Hiszen a cseh liberálisok azt vallották, hogy a birodalmat – merőben békés eszközök igénybevételével és a Habsburg-ház felségjogainak a csorbítása nélkül, mi több: épp az uralkodóház körül tömörülve – át kellene alakítani egy olyan föderációvá, amely négy egyenjogú tartományból tevődnek össze, s e tartományok közül az egyiket a német, a másikat a magyar, a harmadikat az északi szláv (azaz a cseh. a szlovák. a lengyel és az ukrán), a negyediket pedig a déli szláv (azaz a szerb, a horvát és a szlovén) lakosságú területekből kellene megszervezni. A kongresszus horvát és szerb küldöttei viszont ebből a programból csupán a birodalom föderalizálásának és a Habsburgokra való támaszkodásnak a gondolatát helyeselték, azt ellenben, hogy még a magyarokkal szemben is pusztán békés eszközökhöz folyamodjanak, ekkor már teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A cseh nemzeti mozgalom radikális szárnyának a képviselői pedig a föderáció kivívásához nem is csak a magyarok elleni fegyverfogást ítélték elengedhetetlennek, hanem az ausztriai németek, sőt az uralkodóház ellenit is.

Ezzel szemben a kongresszusra (részint Galíciából, részint – hívatlanul – Porosz-Lengyelországból) érkezett lengyelek – mivel legfőbb céljukat Lengyelország helyreállításában, ennek legfőbb akadályát pedig az európai hatalmi rendszerben látták – mindenkitől elhatárolták magukat, aki a Habsburg-birodalomnak csupán belső újjászervezését irányozta elő, a birodalom kereteit viszont érintetlenül hagyta volna. Azt tehát a lengyelek is szükségesnek nyilvánították, hogy a magyarok tegyenek eleget a magyarországi szlávok jogos kívánságainak, de nyomatékosan hangoztatták, hogy erre a magyarokat erőszak helyett továbbra is tárgyalások útján kell rábírni, mert a szlávoknak elszámolnivalójuk elsősorban nem a magyarokkal, hanem a Habsburgokkal és a többi reakciós hatalmassággal van, ezek elleni harcukat pedig épp a magyarokkal összefogva kellene megvívniok. S ezt az álláspontot határozottan támogatta a kongresszus egyetlen orosz résztvevője, az ugyancsak hívatlanul betoppant Mihail Alekszandrovics Bakunyin is, aki – vérbeli forradalmár lévén – szintén azon a véleményen volt, hogy a cárizmus és szövetségesei elleni harchoz Európa forradalmi népeinek mindennél nagyobb közös érdekük fűződik.

De a cseh liberálisok föderációs elképzeléseit nem helyeselték a kongresszusra eljött szlovének sem, akik nyilvánvalóan attól féltek, hogy ezek megvalósulása esetén az ő népük horvát–szerb alávetettségbe kerülne. A Habsburg-uralom lerázására azonban a szlovének gyengeségüknél fogva gondolni sem mertek, s ezért amellett kardoskodtak, hogy a birodalom szlovénlakta területeiből létesítsenek különálló, de változatlanul a Habsburgok jogara alatt maradó koronatartományt. Annál határozottabbak voltak viszont a kongresszuson megjelent szlovák vezetők, s ebben nem csekély része lehetett annak, hogy ők a csehekkel szemben ugyanolyan aggodalmakat tápláltak, amilyeneket a szlovének a horvátokkal meg a szerbekkel szemben. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Štúr és Hurban mereven szembehelyezkedett, s mindketten leszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani.

Arra azonban Štúrék nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem hajolnak meg követeléseik előtt, akkor – a horvátokkal és szerbekkel együttműködve – ők is fegyverre fognak kelni, de azután azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniök, úgy hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnának ellenünk” szlovákok is[18]). Ha tehát az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor – ahogyan a leginkább magyarellenes Hurban is hangsúlyozta – nem… ránthatunk ellenük kardot”, amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit ők kívánnak”.[19]

A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

Amikor tehát Kossuth már az április 16-i minisztertanácson annak a véleményének adott hangot, hogy Jellačićot minden további nélkül el kellene távolítani báni tisztségéből, ez a vélemény elhangzott ugyan, annyit azonban a jelen voltak többsége is elismert, hogy törekedni kellene legalább Jellačić tevékenységének ellensúlyozására, s ennek megfelelően a kormány úgy határozott, hogy a legfontosabb horvátországi vármegyében, Zágrábban a főispáni széket a magyarbarátságáról ismert túrmezei gróf, Antun Josipović foglalja el. Amikor pedig kiderült, hogy Jellačić nemcsak semmibe veszi Josipović kinevezését, hanem éppenséggel saját embereit állítja a horvátországi megyék élére s ráadásul olyan paranccsal, hogy a magyar kormánytól semmiféle utasítást nem fogadhatnak el, a május 1-i minisztertanács azt is kimondotta, hogy Batthyány azonnal utazzék Bécsbe, s eszközöljön ki egy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot, arra az esetre pedig, ha ez is foganatlan maradna, hatalmaztassa fel a nádort külön királyi biztos Horvátországba küldésére.

S Batthyány bécsi útja hozott is eredményeket, mivel az udvari körök a nyílt színvallás idejét ekkor – mint tudjuk – még nem látták elérkezettnek. A bécsi tárgyalások folyományaként tehát az uralkodó ez alkalommal nemcsak Jellačićot és a Magyarország területén működő többi főhadparancsnokot szólította fel a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem a nádornak is megadta a királyi biztos esetleges kirendeléséhez szükséges felhatalmazást. István főherceg pedig ezek után egy sor (Kossuth által kidolgozott) rendeletben érvényteleneknek nyilvánította Jellačić önkényes intézkedéseit, majd a Horvátországba küldendő királyi biztost is kinevezte a magyar kormány iránt mind ez ideig lojálisnak mutatkozó szlavóniai főhadparancsnok, Hrabovszky János báró altábornagy személyében, őt egyszersmind arra is feljogosítva, hogy szükség esetén hűtlenségi perbe fogathassa Jellačićot. S Hrabovszky zágrábi kirándulása hatástalan maradt ugyan, a június elején Innsbruckba utazó Batthyánynak viszont sikerült elérnie, hogy az uralkodó június 8-án – öt nappal korábbi döntését megmásítva – a határőrvidéket mégiscsak a magyar hadügyminiszter parancsai alá helyezze, június 10-én pedig egy újabb (s ismét Kossuth által szövegezett) királyi kéziratot tegyen közzé, ebben Jellačićot formálisan immár fel is függesztve báni tisztségéből mindaddig, amíg be nem bizonyítja a kormány részéről ellene emelt vádak alaptalanságát.

Ámbár az is igaz, hogy tényleges változásokat a június 10-i kézirat kibocsátása sem eredményezett. Jellačić ugyanis titkos utasításainak megfelelően mit sem törődött a kéziratban foglaltakkal, hanem továbbra is helyén maradt, s továbbra is teljes erővel dolgozott az ellenforradalom horvátországi támaszpontjának kiépítésén, kivált arra törekedve, hogy a vezénylete alatt álló csapatokat minden tekintetben előkészítse egy kellő időben Magyarország ellen indítandó támadásra. Amikor pedig Kossuth emiatt úgy intézkedett, hogy a zágrábi hadipénztár többé semmiféle pénzellátmányt ne kapjon Magyarországról, Jellačić ennek a húzásnak a következményeit is hamar ki tudta heverni, mert az osztrák kormány nyomban átvállalta az ő pénzelését.

A horvát szábor

Ámbár az ellenforradalmat Erdélyben elszenvedett mostani veszteségeiért nagymértékben kárpótolhatta, hogy horvátországi állásai ezzel egyidejűleg tovább terebélyesedtek. S ebben előkelő része volt a Zágrábban június 5-én megnyílt horvát szábornak. Merthogy az uralkodó a látszat kedvéért szót emelt a szábor megtartása ellen, az legfeljebb a magyarbarát horvát politikusokat meg a Horvátországhoz csatlakozásra felszólított dalmatákat ösztönözhette a szábortól való távolmaradásra, Jellačićot azonban legkevésbé sem tántorította el a szábor egybehívásának a tervétől. A horvát nemzeti mozgalom híveit pedig Jellačić hajthatatlansága a bánnak most még az eddiginél is odaadóbb követőivé tette.

A szábor tehát működését azzal kezdte, hogy Jellačićot ünnepélyesen beiktatta báni székébe, majd megválasztotta a Háromegy Királyság főkapitányává is, s egyszersmind jóváhagyta mindazokat a rendeleteket, amelyeket ő már beiktatása előtt szükségesnek ítélt kibocsátani (I–III. tc.). Ezek után pedig a szábor úgy határozott, hogy két feliratot intéz az uralkodóhoz (V., XI. tc.). S a két felirat nem szorítkozott arra, hogy egyszerűen megismételje a horvát részről már korábban is előterjesztett nemzeti követeléseket – így azt, hogy Szlavóniát, Dalmáciát és a Magyar Tengermelléket egyesítsék Horvátországgal, hogy a végrehajtó hatalmat a Háromegy Királyság területén egy, a magyar kormánytól mindenben független kormányszerv gyakorolja, s hogy a közigazgatás nyelve a Háromegy Királyságban a horvát nyelv legyen –, hanem némileg tovább is ment, amennyiben előadta, hogy a bán főhadparancsnoki hatáskörét ki kellene terjeszteni Szlavóniára és Dalmáciára is, s tudatta az uralkodóval, hogy a szábor a horvát nemzeti érdekek hathatós védelmezésének céljából trónja mellé (a király személye körüli magyar miniszter mintájára) állandó képviselőt is kíván küldeni az aulikus Franjo Kulmer báró Szerém megyei főispán személyében.

Mivel azonban a szábor tagjai – a liberálisok is – úgy látták, hogy a horvát mozgalom fölöttébb rászorul az udvar támogatására, ezt pedig csak megfelelő viszontszolgálatok felkínálása esetén nyerheti el: a két felirat a korábbi nemzeti követelések körét most nemcsak kibővítette egyes pontokon, hanem más, még fontosabb pontokon tetemesen szűkítette is, amennyiben leszögezte, hogy a horvátok a Háromegy Királyság számára csupán a szó legszorosabb értelmében vett belkormányzati önállóságot igényelnek, s egyébként azt tartanák helyesnek, ha a birodalom kül-, had-, pénz- és kereskedelmi ügyeit a birodalom egészére (így Horvátországra és Magyarországra is) kiterjedő hatáskörű közös miniszterek intéznék, s ha ezeket számadási kötelezettség nem az egyes tartományok törvényhozó testületeivel, hanem csak a Habsburg-ház jogára alatti országok létrehozandó közös birodalmi gyűlésével szemben terhelné.

S ezek után Zágrábban persze hideg zuhanyként hatott az a hír, hogy az uralkodó Jellačićot június 10-én a magyar kormány követelésére felfüggesztette báni állásából. A szábor következő, június 21-i ülésén tehát példátlan vihar robbant ki, s a vitába magukat belevető liberálisok (akik eddig sem minden áron való udvarhűségből, csupán politikai megfontolásokból tették magukévá a többség Habsburg-barát irányvonalát) most nem habozta egyszeriben teljes bizalmatlanságukat nyilvánítani az „áruló sváb király” ellen.[20] De ha a liberálisokban most megingott is az udvar iránti bizalom, a Jellačić iránti persze csak tovább mélyült, s ezért a június 29-i ülésen az udvarhű politikusokkal egyetemben ők is lelkesen pártolták azt az indítványt, hogy a bán kapjon olyan felhatalmazást, amelynek alapján a továbbiakban immár korlátlanul rendelkezhessék Horvátország valamennyi polgári és katonai hatóságával. És így ők is segítettek ekkor (a szábor XXI. tc.-ével) Horvátország diktátorává tenni Jellačićot, holott ez a férfiú – saját szavai szerint – nem egyebet akart, mint tűzzel-vassal Fenntartani azt a „megbonthatlan egységet, amely az apostoli koronához tartozó országokat és népeket egymással és a magas monarchiával egybeforrasztja”.[21]

Sőt a horvát liberálisok, amikor segédkezet nyújtottak Jellačić diktátorrá tételéhez, akkor ezzel – akaratlanul – a szábor halálos ítéletének kimondásához is segédkezet nyújtottak. Jellačić szemében ugyanis most egyszeriben megengedhetetlenné lett, hogy továbbra is törvényhozó hatalmat hagyjon olyanok kezében, akik őt egyelőre messzemenően támogatják ugyan, a horvát nemzeti érdekeket azonban nem óhajtják alárendelni az uralkodóház érdekeinek, s akik ezért nyilvánvalóan a véle történő szakítástól sem fognak visszariadni, mihelyt rádöbbennek majd, hogy ő viszont a horvát nemzeti érdekeket következetesen alárendeli az uralkodóház érdekeinek. Miért is Jellačić június 29-e után már csak a leghalaszthatatlanabb tennivalók elintézésére engedett időt a szábornak.

Ezek egyikeként a szábor sietve kidolgozta a végvidékről szóló (XXVI.) törvénycikket, amely számottevően megváltoztatta a határőrök helyzetét – ha nem is annyira, amennyire a szábor tagjainak liberális kisebbsége szerette volna. A liberálisok ugyanis többek között a végvidék polgári közigazgatás alá helyezését is szükségesnek ítélték. A szábor tagjainak többsége viszont ez elől mereven elzárkózott, mert ilyesmivel éppúgy nem kívánta kihívni az udvar haragját, amint a Batthyány-kormány sem. Azt azonban, hogy a szábor olyan törvénnyel rukkoljon ki, amely más úton-módon mégiscsak képes legyen a granicsárokat minél jobb hangulatba ringatni, már a többséget alkotó udvarhű elemek is életbevágóan fontosnak tartották, s ezért a határőrök feudális kötelmeinek lehető teljes felszámolását ezek sem ellenezték. És így a szábor most végeredményben a katonai rendszer fenntartása ellenére is lényegesen több kedvezményt biztosított a horvátországi és a szlavóniai határőröknek, mint amennyit május végén a Batthyány-kormány ajánlott meg a temesközieknek: nemcsak a kincstári robotot törölte el, s nemcsak az erdei legeltetést engedélyezte, de eltörölt minden fuvarozási és előfogatadási kötelezettséget is, az erdőkben folytatandó ellenszolgáltatás nélküli faizást pedig úgyszintén megengedte, s egy füst alatt intézkedett az ingyenes közmunkák megszüntetéséről meg a magas sóárak mérsékléséről is (az utóbbiról külön törvénycikkben, a XXV.-ben), amint azt sem késett kimondani, hogy most az állam mint hűbéri felsőbbség tulajdonjogának felszámolásával „a végvidéki lakosok minden vagyona az ő valóságos tulajdonukba” megy át.[22]

Kiterjeszkedett azután a szábor az eddig úrbéri függésben élt parasztok problémáira is. A jobbágyfelszabadításról rendelkező (XXVII.) törvénycikk mindenekelőtt megerősítette az április 25-i báni nyilatkozatban foglaltakat – azaz az úrbéres szolgáltatások meg a papi tized eltörlését –, s egyben (a határőri törvény mintájára) azt is leszögezte – amit a pozsonyi rendek márciusban szintén elismertek, de elmulasztottak formálisan is becikkelyezni –, hogy a felszabadult úrbéresek ezentúl teljes jogú tulajdonosai lesznek eddigi jobbágybirtokaiknak. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a szábor most a szoros értelemben vett úrbéres szolgáltatások eltörlését – a pozsonyi országgyűléstől eltérően – a földesúri regalejogok eltörlésével is kiegészítette, s a földesurak emiatti kármentesítésének a terhét éppúgy az államkincstárra hárította, akár az úrbéres szolgáltatások elvesztéséért történő kárpótlásuk kötelezettségét is. A szábornak a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos egyéb rendelkezései viszont már mindenben a megfelelő pozsonyi törvénycikkeket másolták; így a kármentesítés mikéntjének a szabályozását Zágrábban is a következő szábor feladatává nyilvánították; itt is kimondották továbbá (a XXVIII. tc.—ben), hogy a legelőelkülönözések, illetve az úrbéri rendezések tárgyában hozott korábbi bírói ítéletek többé nem másíthatóak meg; s az úrbériséget vesztett birtokosoknak (a XXX. tc.-ben) itt is halasztást biztosítottak az általuk korábban felvett kölcsönök visszafizetésére.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

Zágrábban a liberális eszmék hívei széltében-hosszában hangoztatni kezdték, hogy most már örömmel vennék, ha a harcmezőkön a magyar honvédsereg aratna győzelmet, mert többé nem kétséges, hogy csak ez „tenné lehetővé az ő föderalisztikus törekvéseik érvényre juttatását”,[23] a Slavenski Jug pedig ezt a véleményt utóbb avval toldotta meg, hogy a horvátoknak az oktrojált alkotmány még annyi önállóságot sem biztosít, amennyivel a magyar uralom alatt rendelkeztek.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

Perczel például május 21-én, alig néhány nappal a Temesköz felszabadítása után táborkari főnökével, Kohlmann József ezredessel levelet íratott a Szerb Fejedelemség belügyminiszterének, Ilija Garašaninnak, s ebben (Kossuth és a kormány tudta és hozzájárulása nélkül) messzemenő engedményeket kínált fel a magyarországi szerbeknek arra az esetre, ha hátat fordítanak a Habsburgoknak s csatlakoznak a magyar forradalom táborához. Így felajánlotta nékik, hogy (később – népszavazás alapján – kitűzendő határok között) csakugyan létrehozhassák a szerb vajdaságot, hogy ezentúl jogszabályok alkotására is hivatott nemzeti gyűléseket tarthassanak, hogy a jövőben a szerb lakosságú községeken kívül a szerb többségű megyékben is saját anyanyelvüket tehessék közigazgatási nyelvvé s a magyar nyelv használatára csak az országgyűlésen, valamint az ország középponti hatóságaival való érintkezésben legyenek kötelesek, a szerb nemzeti gyűlésen választandó és tisztében az ország középponti kormánya által megerősítendő pátriárkának és vajdának pedig a zágrábi érsekével, illetve a horvát bánéval azonos jogállást ígért.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Jellačić már 1849 nyarán összeütközésbe került saját báni tanácsával, amely távollétében megtagadta a horvát önrendelkezési törekvéseket is sértő olmützi alkotmányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy honfitársai Zágrábban nemcsak sajtórendszabályai, hanem az ellen a fekete-sárga zászló ellen is tüntettek, amelynek diadaláért küzdött. Hamarosan maga is alkudozásra kényszerült a centralizációs politikát kiteljesítő SchwarzenbergBach-kormányzattal, immár azért könyörögve, hogy a horvátokat sújtó jogfosztó és beolvasztó rendelkezések fájdalmát legalább közreadásuk kíméletességével enyhítsék. Semmiféle uralkodói dicséret és báni magyarázkodás nem változtatott azonban a horvát országgyűlés feloszlatásának, a horvát közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat hatálytalanításának, a határőrvidék feudális elemekkel terhes katonai alávetettsége továbbéltetésének a tényén s azon, hogy a kulcspozíciók betöltésénél nem a horvát érdemeket és kívánságokat, hanem kizárólag az összbirodalmi érdekeket vették figyelembe. (Jellemző módon elutasították Jellačićnak még azt a kérelmét is, hogy a horvátországi hivatalnokok uniformisának színét legalább maguk állapíthassák meg. Kivételes kegynek számított annak engedélyezése, hogy az egyenruhák szabásában mérsékelten, de érvényesüljenek a horvát nemzeti vonások is.) Jellačić óriási pénzjutalmat és 1854-ben grófi címet kapott ugyan, de befolyását az udvarban erősen csökkentette, hogy képtelen volt megakadályozni a horvát, illetve általában a délszláv nemzeti törekvések továbbélését. A horvát nemzeti törekvések következetesebb képviselői az üldöztetéstől sem menekültek meg. A gyanúsak listájára került a horvát nemzeti mozgalom olyan vezetője, mint Ivan Kukuljević, a történelmi társulat megalapítója, Josip Juraj Strossmayer diakovári püspök ellen pedig, akit egyébként a német nyelv terjesztésének akadályozásával is megvádoltak, adómegtagadás címén még katonai végrehajtást is indítottak. A krími háború idején, amikor a fegyverbe szólított horvát határőrök elégedetlensége a felszinre tört, Ljudevit Gaj, az illír mozgalom hajdani vezére került vizsgálati fogságba. A politikaival társuló kulturális elnyomást példázza, hogy többek között a horvát nemzeti irodalom két jeles személyiségét, Mirko Bogovićot és Ivan Filipovićot is hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ugyanakkor azuralkodó egyes gesztusai, illetve intézkedései, így a horvát báni méltóság továbbéltetése, a zágrábi érsekség megalapítása (1852) és a lojális horvát sajtótermékek támogatása a horvátországi dinasztiahűség átörökítéséhez járultak hozzá.

Az iparszabadság kérdése

1850 tavaszán került sor birodalomszerte a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására. Magyarországon öt kamarát szerveztek. Négy közülük kerületi székhelyre került, az ötödik – gazdaságpolitikai meggondolásokból – Nagyvárad helyett Debrecenbe. Erdélyben Kolozsvár és Brassó, a Bánságban Temesvár, Horvátországban pedig Zágráb, Eszék és Fiume lett kamarai székhely.

A tudományos intézmények

A horvát kulturális fejlődés számára szűknek bizonyultak a csökkenő jelentőségű Matica Ilirska és a Délszláv Történelmi és Régészeti Társulat keretei. A továbblépés jelentős előmozdítójának bizonyult a Strossmayer püspök bőkezű alapítványa, széles körű gyűjtés és több éven át tartó előkészítő munka eredményeként 1866-ban megalakult zágrábi Délszláv Tudományos és Művészeti Akadémia.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A Habsburg-hatalom megosztó törekvéseinek fontos szerepük volt abban, hogy a horvátoknak nem sikerült biztosítaniok Dalmácia tényleges képviseltetését a zágrábi országgyűlésen, a határőrvidéki képviselők pedig csak késve és korlátozottan kapcsolódhattak be a tárgyalásokba. Fiume olasz polgárai viszont Magyarországhoz tartozásuk hangsúlyozásául maguk tagadták meg képviseltetésüket. Az alapvető államjogi kérdés kiélesedett vitája során a Magyarországgal fennállott társországi viszony reáluniós megújítását javasló Mirko Bogović vezetésével a képviselők mintegy negyed része elhagyta az országgyűlést. A többség által alkotott 1861. évi 42. horvát törvénycikk a „Trojednice”, a horvát—szlavón—dalmát királyság egységének, önállóságának és a történeti múltban valaha is birtokolt területei iránti igényei jogosságának elismerése esetén is csak olyan a perszonális unióra alapozott államjogi kapcsolat létesítésére volt hajlandó Magyarországgal, amely a horvátok önkormányzati jogait eleve elismerné. Tekintettel arra, hogy a horvátok nemzeti önrendelkezési jogainak maradéktalan elismerését magyar részről csak Kossuthék javasolták, míg Deák immár többséget nyert felirata konkrétumok helyett megelégedett a horvátokat „nemzetnek” nyilvánító tárgyalási ajánlattal, az egymásra találás halvány reményével csak az kecsegtetett, hogy a zágrábi országgyűlés is megtagadta képviseltetését a birodalmi tanácsban.

Az új országgyűlés

Az új horvát országgyűlés többsége fenntartotta azt az 1861-ben elődje által ünnepélyesen törvénybe iktatott határozatot, hogy „a kölcsönös előny és szükségesség tekintetbe vételével Magyarországgal… szorosb közjogi összeköttetésbe lépni hajlandó, mihelyt Magyarország részéről… függetlensége és önkormányzata, valamint… tényleges és reménybeli területe is törvényesen elismertetni fog”.[24] Ez utóbbi kitétel a Dalmáciára és a horvát határőrvidékre formálton kívül a Fiume és a Muraköz iránti horvát területi igényeket is jelezte. Mindkét országgyűlés küldöttséget bízott meg a nézetkülönbségeket áthidaló tárgyalások lefolytatására, ezek azonban nem tudtak megállapodni. A magyar tárgyalófelek nemcsak a Fiuméra és a Muraközre formált horvát igényeket hárították el, hanem ahhoz is ragaszkodtak, hogy a zágrábi országgyűlés képviseltesse magát a pesti országgyűlésen, elismerve annak illetékességét a horvát belső önkormányzat körén kívül eső törvényhozási ügyekben, s a horvátok fogadják el a végrehajtó hatalom kormányszintű gyakorlásának közösségét is.

Kolossa Tibor

A horvát kiegyezés

Az önkormányzat körébe tartozó törvényhozás a zágrábi szábort illette, a végrehajtó hatalmat az „autonóm országos kormányzat” gyakorolta, élén a horvát országgyűlésnek felelős bánnal.

Katus László

Gazdasági és társadalmi fejlődés

A határőrezredek helyén létesült kerületeket továbbra is a zágrábi főhadparancsnokság igazgatta, s csak 1881-ben kerültek végleg a horvát autonóm kormány hatáskörébe. Így alakult ki a horvát önkormányzat 1918-ig fennállott területe (43 ezer km2), amelyen 1869-ben 1,8 millió, 1890-ben 2,2 millió lakos élt.

A kiegyezést követő két évtizedben a horvát társadalom megoldatlan gazdasági és szociális problémákkal terhes, válságos átmeneti időszakot élt át. A hagyományos mezőgazdaság mozdulatlan tengerében csak itt-ott találkozunk a tőkés árutermelés elszórt kis szigeteivel: a kelet-szlavóniai nagybirtokokon, a hatalmas erdőségek fafeldolgozó üzemeiben, a tengermellék hajóépítő manufaktúráiban, Zágráb és Eszék malmaiban és kisebb gyáraiban.

A horvát kérdés kiéleződése 1878 és 1883 között

Az 1873-ban bekövetkezett politikai konszolidáció lehetőséget nyújtott a Mažuranić vezette horvát autonóm kormánynak a kiegyezés biztosította önkormányzat intézményeinek kiépítésére, normális működésének beindítására. Megszervezték a modern közigazgatást és igazságszolgáltatást, korszerűsítették és továbbfejlesztették az oktatási rendszert (kötelező népoktatás, a zágrábi egyetem alapítása).

Mikor a balkáni háborús válság eredményeként a Monarchia 1878-ban okkupálta a török uralom ellen felkelt Boszniát és Hercegovinát, a horvát szábor feliratban azt kívánta az uralkodótól, hogy az okkupált tartományokat – amelyeknek lakossága részben katolikus délszláv, tehát a korabeli felfogás szerint horvát volt – csatolják Horvátországhoz. Ezt a követelést – amely a dualizmus egyensúlyának felborulásával fenyegetett – a király visszautasította. A pénzügyi egyezmény meghosszabbításakor nem sikerült a horvátoknak elérniük sem a közösügyi kvóta megszüntetését, sem az önkormányzat hatáskörének kiterjesztését a pénzügyek kezelésére és bizonyos gazdasági kérdésekre. Hiába sürgette Mažuranić a már polgárosított, de közigazgatásilag még különálló határőrvidék Horvátországgal való végleges egyesítését is.

Az 1873-as kompromisszumon alapuló irányvonal nyilvánvaló válságba jutott. 1880-ban Mažuranić lemondott, a Nemzeti Párt képviselőinek egy része pedig kilépett a kormánypártból és megalakította a Független Nemzeti Pártot, amelyet lapja után Obzor-pártnak is neveztek. Az új párt – amely tulajdonképpen az 1873 előtti nemzeti párt utóda volt – a dualizmus keretei között kívánta a horvát–magyar viszony új alapokra helyezését, a perszonális unió elve alapján, teljes politikai és pénzügyi önállósággal és felelős parlamenti kormánnyal.

A kiegyezési rendszerrel és az unionistákkal fuzionált Nemzeti Párt uralmával elégedetlen elemek zöme – elsősorban a városi és falusi kispolgárság, a szabad értelmiség és az alsópapság – 1878-tól kezdve az Ante Starčević vezette Jogpárt körül tömörült. A horvát közjogi ellenzék vezető pártjának új programja számolt a nemzetközi erőviszonyok realitásaival, a Habsburg-monarchia belső és külső konszolidációjával. A délszlávokat horvát vezetés alatt egyesítő, s a kora középkori horvát államjogi tradíciókat folytató nagyhorvát királyságot a Habsburgok jogara alatt kívánta megvalósítani. A párt 1878 és 1883 között eredményes agitációt folytatott a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet súlyos gazdasági és szociális problémáival küzdő parasztság, különösen a polgárosítás végrehajtásával elégedetlen határőrök körében, s a szociális és nemzeti problémák ügyes összekapcsolásával jelentős tömegeket tudott mozgósítani városon és falun egyaránt.

A horvát nemzeti és közjogi ellenzéki mozgalom tehát éppen újjáéledőben, újjászerveződőben volt, midőn a Tisza-kormány támadást indított Horvátország önkormányzata és a horvát nyelv jogai ellen. E támadás kiinduló bázisául a közös kormányzat horvátországi intézményei, elsősorban a pénzügyigazgatás szervei szolgáltak. Szapáry pénzügyminiszter 1879-ben Dávid Antal személyében magyar embert nevezett ki zágrábi pénzügyigazgatóvá, azzal a kimondott utasításai, hogy mint a magyar kormány bizalmi embere Horvátországban nemcsak pénzügyi, hanem politikai vonalon is képviselje az állam érdekeit, s fokozatosan érvényesítse „a magyar állameszme követelményeit”. A horvátországi pénzügyi tisztviselőket kényszerítették a magyar nyelv tanulására, a pénzügyminisztérium horvátországi levelezésében bevezették a magyar nyelv használatát, s kíméletlen eszközökkel hozzáfogtak a nagy összegű adóhátralékok behajtásához. Mindez nemcsak az adófizető nép szociális elégedetlenségét fokozta és fordította a magyarok ellen, hanem tiltakozást váltott ki a horvát kormánypárt és a magyarón arisztokrácia részéről is, mert a pénzügyminiszter és a pénzügyigazgató intézkedései nyíltan megsértették a kiegyezési törvény rendelkezéseit.

Midőn 1883 augusztusában a vidéki pénzügyi hivatalok után Dávid a zágrábi pénzügyigazgatóság épületére is magyar feliratú címertáblákat függesztetett ki, a horvát közvélemény – az ellenzéktől a kormánypártig – nyíltan szembefordult a kormány magyarosító törekvéseivel. A Jogpárt által szervezett zágrábi munkások és diákok utcai tüntetésekkel tiltakoztak és letépték a magyar feliratokat. Augusztus végén és szeptember elején a tüntetések fokozódtak és átterjedtek vidékre is. Varasd és Zágráb megye falvaiban a parasztok megtámadták a községi és adóhivatalokat, a báni határőrvidéken pedig fegyveres felkelésre készülődtek. Sem Pejačević bán, sem az autonóm kormány és közigazgatás nem vállalkozott a tömegmozgalmak letörésére. Tisza a magyar állam tekintélye és a Monarchia biztonsága nevében rávette a kezdetben a horvát álláspont felé hajló uralkodót a horvát alkotmány felfüggesztésére. Ramberg tábornok, zágrábi főhadparancsnok személyében királyi biztost neveztek ki, aki nagy katonai erők bevetésével leverte a zagorjei parasztmozgalmakat és a báni határőrvidéken már nyíltan kirobbanó fegyveres felkelést.

Vörös Károly

A felsőoktatás

Az 1874-ben a régi zágrábi akadémia bázisán alakult zágrábi egyetem – a horvát közoktatásügy a magyartól teljesen független lévén – teljesen az osztrák egyetemek mintájára szerveződött és a magyarországi felsőoktatástól teljesen külön állt.

Hanák Péter

Előszó

Az 1960-as évek elejétől-közepétől a hosszú távú folyamatokat kutató, útkereső történészek figyelme a Monarchia kulturális öröksége felé fordult: Bécsben, Budapestben, Prágában, Zágrábban nemcsak a rivalizáló politikai fórumokat, hanem a kultúrateremtő központokat is meglátták.

1905. szeptember 15.

Október 8-án gyorsfutárok vitték, hét pecsét alatt, a „Kriegsfall U” hadműveleti terv vonatkozó parancsait a pozsonyi, a budapesti, a kassai, a temesvári, a nagyszebeni és a zágrábi hadtestparancsnokságoknak. Október 10-én azonban semmi nem történt, még annyi sem, mint szeptember 15-én. Az ügyvitellel megbízott kormány meg sem jelent az ülésen, a koalíció megelégedett egy szolid óvással, és tudomásul vette az újabb – ezúttal december 19-ig való – elnapolást. Két nap múlva a vezérkari futárok sebtiben visszavitték a titkos parancsokat a hadügyminisztériumba.

Dolmányos István

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

A Pejačević helyébe 1907 júniusában kinevezett Rakodczay Sándor bánt a kezdet kezdetén harsány, erőszakos fellépés jellemezte. 1907 végére kényszerűen engedékeny látszatú politikára igyekezett áttérni. A közben kirobbant zágrábi tüntetések mögött már nem annyira a horvát–szerb koalíció, mint a Starčević-párt állt.

A háborús veszély és a magyarországi politika 1909-ben

Az 1908-ban indított zágrábi hazaárulási per – amint erről alább még részletesebben szó lesz – az annexiós válság tipikus jelensége volt. Ez idő tájt a jelentősebb perek a háborús feszültségből bújtak ki, 1909 áprilisától a kormány ráérős lett a zágrábi ügyben, bár azt kénytelen volt még magával cipelni. Az osztrák polgári történetírás indokolatlanul hárította a zágrábi per felelősségét kizárólag a magyar kormányra; ugyanakkor történetírásunkban napjainkig is felbukkan az a helytelen tétel, hogy a perről egyedül a közös kormányzat tehetett. Valójában a két kabinet együttműködve, egyetértően járt el a per megindításában, részben lefolytatásában. A két mentegetőző kormány csak az annexiós válság után kezdte egymást vádolni a perek miatt.

Katus László

A délszlávok

Közben a szerbek gazdasági, társadalmi és politikai életének súlypontja egyre inkább Horvátországba helyeződött át, ahol több szerb élt, mint a délvidéki megyékben. Ott volt a nemzeti egyház központja, Karlóca, ott élt a tehetős kereskedőburzsoázia zöme, ott létesültek a legerősebb szerb bankok és szövetkezetek, és a közélet valamennyi fórumán használhatták nyelvüket, jelentős számú szerb képviselő ült a zágrábi száborban is, különösen az 1880-as és az 1890-es években, midőn Khuen-Héderváry az ország közvéleményének nagy többségét tömörítő horvát közjogi ellenzéket a szerbek gazdasági és politikai támogatásával, előtérbe tolásával igyekezett ellensúlyozni.

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

1892-ben mindössze 9 jogpárti képviselő került be a zágrábi száborba. A bán igyekezett a horvát–szerb burzsoázia és a polgári értelmiség egy részét bevonni a kormánypártba. A szerb burzsoázia támogatását az egyházi-iskolai önkormányzat és a gazdasági érvényesülésük terén tett engedményekkel sikerült is megnyernie. Horvátország lakosságának egynegyede volt szerb, a kormánypárt képviselőinek viszont csaknem 40%-a került ki közülük Khuen-Héderváry bánsága idején. A bán a neves horvát közjogász professzort, a horvát állami szuverenitást hirdető Josip Pliverićet is bevonta a kormánypártba, hogy ezzel is rokonszenvesebb legyen az ellenzéki burzsoázia és értelmiség mérsékelt elemei számára. Megnyerésükre volt is reális esély, hiszen mindkét hagyományos közjogi ellenzéki párt radikalizmusa erősen mérséklődött. A horvát burzsoázia és klérus felső rétegeit képviselő Független Nemzeti Párt (Obzor-párt) már 1884. évi programjában részben elfogadta a dualizmust, amennyiben a Monarchia magyar felének keretei között kívánta Horvátország, Fiume és Dalmácia egyesítését és a horvát önkormányzat teljesebbé tételét, bár a két ország között csak személyi uniót ismert el. Ez a program nyitva hagyta az ajtót a dualista rendszer képviselőivel való együttműködés előtt, s adott esetben a trializmus irányában is továbbfejleszthető volt.

Hasonlóképpen változott a Jogpárt politikai magatartása is. A párt vezetői – Fran Folnegović, majd 1890-től Josip Frank – egyre inkább eltávolodtak az öreg Ante Starčević eredeti eszméitől, vagyis az önálló, a Monarchiához legfeljebb a közös Habsburg uralkodó személyén keresztül kapcsolódó nagyhorvát államtól, s egyre hajlamosabbnak mutatkoztak az osztrák vagy a magyar kormányzattal való kompromisszumra. Az 1890-es évektől kezdve a Jogpárt valamennyi frakciója a Monarchia keretei között kereste a horvát kérdés megoldását. A Jogpárt 1892. évi felirati javaslata az 1867-es koronázási diplomára alapozta a horvát nemzeti kívánságokat, s ezzel közvetve elismerte a dualizmust.

1894-ben dolgozták ki a Jogpárt új programját, amely 1918-ig a mérsékelt közjogi ellenzék közös programját alkotta. Eszerint a párt „minden törvényes eszközzel arra fog törekedni, hogy a horvát nép, amely Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában, Fiumében és kerületében, a Muraközben, Boszniában és Hercegovinában, Isztriában lakik, egy önálló államtestben egyesüljön a Habsburg-monarchia keretén belül, és minden erővel segíteni fogja. a szlovén testvérnépet abban a törekvésében, hogy a szlovén területet is ehhez az államtesthez kapcsolják… Azokat az ügyeket, amelyek az egész birodalomra nézve közösek, a horvát királyság a magyar királysággal egyenjogúan intézi el őfelsége többi országaival.”[25] A program tehát középúton állt a trializmus és a dualizmus között s úgy volt formulázva, hogy mindkét irányban lehetett értelmezni.

A Jogpártban kiéleződő frakcióharcok 1895-ben teljes szakadáshoz vezettek. A Jogpárt nevet megtartó csoportot lapjáról, a Hrvatska Domovináról (Horvát haza) „domovinašinak” nevezték. Ez elsősorban a horvát ellenzéki burzsoázia és a papság befolyásosabb részének politikai szervezete volt, amelyben egyre erősebben érvényesültek a klerikális tendenciák. 1897-ben választási koalícióra lépett az Obzor-párttal, majd 1902 elején egybeolvadt vele. A Frank vezetése alatt álló Tiszta Jogpártban az ellenzéki kispolgárság és az alsópapság tömörült. Bár formálisan Frank tekintette magát Starčević eszméi valódi örökösének, valójában egyre inkább elfordult azoktól. Ez a párt vitte tovább az egykori Jogpárt szerbellenes vonalát: mindvégig tagadta a szerbek nemzeti létét a Monarchia horvát országaiban. 1905-től kezdve ez a párt alkotta a trónörökös és az osztrák keresztényszociálisok „nagyosztrák” politikájának horvátországi bázisát.

A felbomló és visszavonuló közjogi ellenzék vezetőinek egy része az 1890-es években hajlandóságot mutatott a magyar kormánnyal való kiegyezésre s arra, hogy „kibontott zászlóval és zeneszóval vonuljon be a kormánypártba”.[26] Ezt bizonyítják az Obzor-párt és a Jogpárt mérsékelt vezetőinek 1896–1897-ben Budapesten folytatott tárgyalásai. Ők az erősödő szocialista munkásmozgalomra és a kispolgárság körében tért hódító klerikalizmusra hivatkozva készek voltak részt venni egy új horvátországi kormánypárt létrehozásában. Cserében a politikai szabadságjogok mérsékelt kiterjesztését, a magyarországihoz hasonló választójog, egyesülési és gyülekezési jog biztosítását és a horvát gazdasági fejlődés fokozottabb állami támogatását kívánták.

Ekkoriban Khuen-Héderváry helyzete átmenetileg megrendült. Az 1897. évi választásokon a száborban megerősödött az egyesült ellenzék. A kormánypártból kiléptek a konzervatív unionista nagybirtokosok, akik sérelmezték a szerb burzsoázia és a Pliverić-féle irányzat előtérbe nyomulását. Bánffy is elégedetlen volt a bánnal, mert szerinte túl sok engedményt tett a külön horvát államiságnak. Kétségtelen, hogy Khuen-Héderváry néhány vitás kérdésben – elsősorban a közös intézmények hivatalos nyelvét illetően – a horvát álláspontot képviselte. Bánffy az uralkodóhoz intézett felterjesztésében ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy „Horvátország országos kormányát különvált politikai vezetés alatt álló s mintegy önálló állami kormányzatnak”[27] el nem ismerheti, s igyekezett növelni a magyar kormány közvetlen ellenőrzését és befolyását a horvát autonóm ügyekben. A király azonban semmilyen változtatásba nem egyezett bele, s a bán személyéhez is ragaszkodott.

Khuen-Héderváry tehát maradt a helyén, s a horvát ellenzék hagyományos közjogi politikája továbbra sem ért el eredményt. A századfordulón kiéleződött a horvát és a szerb burzsoázia közötti nacionalista ellentét. Az egymás nemzeti létjogosultságát kölcsönösen tagadó sajtópolémiák után 1902 augusztusában Zágrábban és több horvát városban heves szerbellenes tüntetésekre és zavargásokra került sor. Ez volt azonban az utolsó ilyen megnyilvánulás.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A horvát munkásmozgalom a század végén annyira megerősödött, hogy 1894-ben megalakulhatott az önálló Horvátországi Szociáldemokrata Párt. A párt kezdetben főleg Zágráb és Eszék kisipari munkásaiból és kisiparosaiból toborozta híveit, s eredményes agitációt folytatott a Szerémség agráripari proletariátusa és szegényparasztsága körében. Az 1897. évi szocialista mozgalmak megtorlásaként Khuen-Héderváry a szocialista vezetőket, agitátorokat perbe fogatta és elítéltette, a partot és a szakszervezeteket feloszlatta. 1900-tól azonban újra megerősödött a mozgalom. most már a számban gyorsan növekvő nagyipari munkásságra támaszkodva. 1902-től Budapesten, majd Zágrábban és Eszéken újra megjelentek a horvát munkáslapok. A párt programja állást foglalt a horvát önkormányzat kiszélesítése és a délszlávok kulturális egysége mellett.

A század végén lépett a horvát közélet porondjára a magát „haladó” vagy „realista ifjúságnak” nevező fiatal értelmiségi csoport, amely az ellenzéki pártok diákmozgalmából nőtt ki. 1895 októberében, a király zágrábi látogatásakor tüntetést rendeztek, letépték a magyar zászlókat. A zágrábi egyetemről kizárva, legtöbbjük a prágai egyetemen folytatta tanulmányait, s ott Masaryk polgári radikális jellegű „realista” ideológiájának hatása alá került.

A trialista törekvések erősödése és kudarca

1908 januárjában Pavao Rauch foglalta el a báni tisztet. Ő az egykori Nemzeti Párt nagybirtokos csoportjához tartozott, amely 1896-ban Khuen-Hédervárynak a szerb burzsoáziát és a Pliverić-féle horvát államjogi irányzatot előtérbe toló politikája miatt kivált a kormánypártból. Az új bán a magyar kormány szerény nyelvi engedményeivel (horvát feliratok a közös intézmények épületein), a nyelv- és zászlókérdés további szabályozásának, valamint a szábor gazdasági hatásköre kibővítésének ígéretével érkezett Zágrábba, de nem sikerült életképes kormánypártot szerveznie. Az 1908. februári választásokon katasztrofális vereséget szenvedett: a horvát&bnsash;szerb koalíció abszolút többséget kapott, még egy szociáldemokrata képviselő is bekerült a száborba, Rauch viszont párt nélkül maradt. Az ellenzéki parlamentet feloszlatva, két éven át abszolutisztikus módszerekkel kormányzott. Rauch legfontosabb feladata az annexió előkészítése volt. Ennek érdekében mindenekelőtt a horvát–szerb koalíciót kellett szétzúznia. Frankék támogatásával nagyszabású sajtóhadjáratot indított a koalíció, főleg annak szerb tagjai ellen, s a külügyminiszter megbízásából adatokat gyűjtött a koalíció vezetőinek szerbiai kapcsolataira vonatkozóan. A külügyminiszter ugyanis egy Monarchia-ellenes nagyszerb összeesküvés leleplezésével kívánta igazolni az annexió szükségességét.

1908 nyarán felségárulás és Monarchia-ellenes nagyszerb szervezkedés vádjával letartóztatták a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt 53 tagját. Az 1909-ben lezajlott zágrábi felségárulási perben bebizonyosodott, hogy az alapjául szolgáló dokumentumok egy része hamisítvány. Ugyanez derült ki azokról a belgrádi követség által gyűjtött adatokról is, amelyek alapján Heinrich Friedjung osztrák történész 1909 tavaszán a Neue Freie Presse hasábjain megjelent cikksorozatában azzal vádolta a horvát–szerb koalíció vezetőit, elsősorban Supilot, hogy kapcsolatokat tartottak fenn a szerbiai hadügyminisztériummal. Időközben a boszniai válság megoldódott, s mind a zágrábi per, mind a koalíció vezetői által Friedjung ellen indított rágalmazási per igen kényelmetlenné vált az osztrák–magyar diplomácia számára. A zágrábi per vádlottait súlyos börtönbüntetésre ítélték, de két év múlva kegyelmet kaptak; a Friedjung-per pedig kompromisszummal zárult.

Bosznia annexiója után előtérbe került a délszláv kérdés megoldásának trialista útja, vagyis a Monarchia délszláv országainak egy államtestben való egyesítése és a Monarchia átalakítása háromközpontú állammá. Ezzel a birodalmon belüli délszláv politika súlypontja a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártokra és jogpárti csoportokra helyeződött át. Horvátországban az annexió idején három jogpárt tevékenykedett: Frank Tiszta Jogpártja, s a belőle 1908-ban kiszakadt Starčević-féle jogpárt – amely vissza kívánt térni Starčević eredeti eszméihez, s amelyhez a koalícióból kivált pap-politikusok is csatlakoztak – és végül a Horvát Keresztényszociális Jogpárt. A jogpártok Bécs felé orientálódtak, minthogy a trializmust valamennyi magyar politikai irányzat mereven elutasította. A bécsi konzervatív vezető körök magatartása és nyilatkozatai azt a reményt keltették a jogpárti horvátokban és szlovénekben, hogy támogatásukkal kivívható lesz a Monarchia trialista átszervezése.

A valóságban a horvát jogpártok trialista koncepciója lényegesen különbözött mind a Ferenc Ferdinánd féle „nagyosztrák” irányzat, mind az osztrák keresztényszociálisok terveitől. A horvátok a történeti államjog alapján, Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú és egyenjogú harmadik szuverén államként kívánták megvalósítani a délszláv területek egyesítését a Monarchia keretei között; a bécsi politikusok viszont az egységes és centralizált „Gross-Österreichen” belül csak tartományi szintű önkormányzatot kívántak adni az egyesített délszláv közigazgatási egységnek. A trónörökös és a keresztényszociálisok azonban oly ügyesen taktikáztak a különféle – általánosságban és ködösen fogalmazott – trialista színezetű ígéretekkel és programokkal, hogy éveken keresztül irányító befolyást tudtak gyakorolni a horvát jogpártok és a szlovén keresztényszociálisok politikai magatartására. Mindenekelőtt igyekeztek elérni a sokféle horvát jogpárti csoport egyetlen politikai szervezetben való tömörítését. Ez sikerült is, elsősorban a jogpártokban egyre fontosabb szerepet játszó katolikus pap-politikusok segítségével. 1910-ben a Frank-párt és a Hrvatsvo klerikális csoportja Keresztényszociális Jogpárt néven egyesült, s később ehhez csatlakozott a Starčević-féle jogpárt is. 1911-ben létrejött a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártok blokkja, amelynek elnöke Mile Starčević – az alapító unokaöccse – lett. A jogpárti blokk szoros kapcsolatot tartott fenn az ugyancsak trialista beállítottságú Szlovén Néppárttal, s 1912-ben közös horvát–szlovén politikai szervezetet is létesítettek. A Monarchia egyesült jogpártjainak gyűlése, amelyet az egykorú sajtó „trialista országgyűlésnek” nevezett, 1912 elején 55 képviselő aláírásával memorandumot intézett az uralkodóhoz és a trónörököshöz. A horvát államjogi tradíciókra és az 1861. évi februári pátensre hivatkozva azt kívánták, hogy az uralkodó hívja egybe a horvát országok: Horvátország, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina képviselőit Zágrábba. E nagyhorvát országgyűlés feladata az lett volna, hogy az uralkodóval egyetértésben szabályozza Horvátország belső viszonyait és a Monarchiához való kapcsolatát.

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

1910 januárjában paktum jött létre a magyar kormány és a horvát–szerb koalíció között: Rauch és garnitúrája menesztése, a zágrábi per újrafelvétele és a választójogi reform ígérete fejében a koalíció hajlandó volt támogatni az új bánt, és kormánytámogató képviselőket küldeni a budapesti képviselőházba.

A báni széket Khuen-Héderváry régi bizalmasa, az egykori Nemzeti Párt vezetője, Nikola Tomašić foglalta el. A szábor 1910 februárjában megszavazta az új választójogi törvényt, amely nem hozott ugyan általános választójogot, de szélesebb körű volt a magyarországinál. A választók száma 50 ezerről 200 ezerre emelkedett, s a felnőtt férfiak 32%-a bírt választójoggal. A horvát sérelmek – elsősorban a vasúti pragmatika – orvoslására azonban nem került sor, mert a munkapárti kormány a választási győzelem után már nem kívánt további engedményeket tenni a horvátoknak. A rövid életű paktum tehát felborult, Tomašić lemondott, de lemondását nem fogadták el. Továbbra is helyén maradva igyekezett új kormánypártot szervezni. A parasztpárt és a koalíció egyes csoportjai – elsősorban a szlavón burzsoáziát képviselő úgynevezett „eszéki csoport” – támogatták a bánt, s a koalíció pártjai is egyre lojálisabb magatartást tanúsítottak. A koalíció minden áron kormányképessé akart válni, s ennek érdekében mind nemzeti, mind demokratikus és szociális programját mérsékelte. A koalíció két horvát pártja – a Horvát Népi Haladó Párt és a Horvát Jogpárt – 1910 őszén Horvát Önálló Párt elnevezés alatt egyesült. Az új párt a kiegyezés tisztaságáért harcolt, vagyis a horvát nyelv jogait sértő magyarosító intézkedések, elsősorban a vasúti pragmatika visszavonását kívánta; tehát a lojális dualista ellenzék szerepét kívánta betölteni, bár távolabbi programja a délszláv kérdés trialista rendezése volt. A kompromisszumos irányvonal miatt Supilo és a fiatal értelmiség egy része kivált a koalícióból, amely ettől kezdve a két – a horvát és a szerb – „önálló” pártból állt. Tomašić sem az általa szervezett új kormánypárt számára nem tudta kierőszakolni a többséget a többször is megismételt választásokon, sem a kompromisszumra hajló koalíciót nem tudta teljes behódolásra kényszeríteni. Az 1911. decemberi választásokon az egyesült jogpártok szerezték meg a többséget. Tomašić lemondott, s az új bán, Slavko Cuvaj a szábort még megalakulása előtt feloszlatta. A koalíció és a jogpártok együttesen szálltak szembe Cuvaj-jal. Úgy ütöttek; hogy nem küldenek képviselőket a budapesti országgyűlésre, s lehetetlenné teszik az 1913 végén lejáró pénzügyi egyezmény megújítását. Horvátországban 1907 vége óta ténylegesen abszolutisztikus módszerekkel kormányoztak, hiszen a szábor – 1910 néhány hónapjától eltekintve – nem ülésezett. A burkolt abszolutizmust most felváltotta a nyílt abszolutizmus. A Ferenc József 1912. március 31-én felfüggesztette a horvát alkotmányt, s Cuvajt királyi biztossá nevezte ki. A gyülekezési jogot felfüggesztették és bevezették az előzetes cenzúrát.

Az egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúló Cuvajjal szemben széles nemzeti ellenállás bontakozott ki, amelyet az egész Monarchia, sőt egész Európa közvéleményének fokozódó szimpátiája és támogatása kísért. A kormány 1912 decemberében kénytelen volt Cuvajt hosszabb szabadságra küldeni, s a horvát ügyek vitelét Unkelhäusser Károly belügyi osztályfőnökre bízni.

Tisza István miniszterelnök – amint a XI. fejezetben már ismertettük – tárgyalásokat kezdett a horvát–szerb koalícióval s 1913 júliusában báró Skerlecz Ivánt neveztette ki királyi biztossá azzal a feladattal, hogy készítse elő az alkotmányos állapotok helyreállítását. A koalíció hajlott a kompromisszumra, és Belgrádból is erre biztatták. A koalíció eleinte a vasúti pragmatika hatályon kívül helyezését és a kiegyezés revízióját kívánta, de végül is elfogadta a kiegyezés adott formáját, lemondott eredeti gazdasági követeléseiről, s megígérte, hogy a száborban nem fog felvetni semmiféle vitás, kényes kérdést a horvát–magyar viszonnyal kapcsolatban. Cserében Tisza hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatikának a horvátokra nézve sérelmes nyelvi rendelkezéseit.

Miután a megegyezés létrejött, Skerleczet 1913 novemberében bánná nevezték ki. A decemberi választásokon a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott. Felirati javaslatában említést sem tett korábbi nemzeti követeléseiről, majd törvénybe iktatta a horvát–magyar pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s a korábbi magyarón kormányokhoz hasonlóan, „erős kézzel” törte le a jogpárti és a parasztpárti ellenzék akcióit. A kormány és a koalíció közötti megegyezést Tisza zágrábi látogatása pecsételte meg 1914 januárjában.

Galántai József

A nemzetiségek

A magyar miniszterelnök is számot adott a mozgalom méretéről – igaz, a maga lekicsinylő módján –: „A horvátok tetemes része trialista nagyhorvát hóbortok tévútjain kalandozik.”[28] Az irányzat megerősödése ekkor még nem érintette Horvátország katonai teljesítőképességét, a horvát ezredek harckészsége a legjobbak közt volt. A közös katonai parancsnokság ezért támogatta is a mozgalmat, ami súlyos súrlódásokra vezetett a magyar kormány exponense, a bán és a zágrábi katonai parancsnok között.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

Az október 5–6-án Zágrábban megalakult Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa magát a Monarchia délszláv nemzetei politikai képviselőjének nyilvánította; 2 hét múlva már ideiglenes alkotmányt fogadott el és végrehajtó bizottságot alakított, amely kormányzati szervként járt el.

A zágrábi nemzeti tanács önmagát nemcsak Horvátország, hanem a magyarországi horvátok és szerbek képviselőjének is tekintette. Az ideiglenes alkotmány szerint a jugoszláv tömörülésbe a Vajdaság és a Muraköz is beletartozik. A nemzeti tanács alakuló ülésén részt vevő Ivan Novak a muraközi horvátok, Josip Reberski a délmagyarországi szerbek képviselőjének vallotta magát.

A hadsereg összeomlása és fegyverletétele

A fegyverszüneti bizottság, melyet Weber tábornok vezetett, október 30-án átment az arcvonalon és október 31-én jutott el Padovába, az olasz főparancsnokság hadiszállására. Ezen a napon az uralkodó utasítására az adriai flottát átadták a zágrábi nemzeti tanácsnak, a dunai flottát pedig a magyar kormánynak.

Siklós András

A Monarchia felbomlása

A Monarchia délszláv területeinek küldöttei a Szlovénke, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsát október 6-án alakították meg Zágrábban. A nemzeti tanács szabályzata a csatlakozó pártok és szervezetek legfőbb közös feladatának a szlovének, horvátok és szerbek független, egységes államának létrehozásában jelölte meg.

Október második felében a Monarchia délszláv területein elemi erejű tömegmozgalom söpört végig. A vasutakat és az utakat szökött fegyveres katonák ellenőrizték, a munkások sztrájkoltak, a városokban egymást érték a tüntetések. Fiuméban október 23-án az ott állomásozó horvát ezred fellázadt, lefegyverezte a rendőrséget, és a várost hatalmába vette. Katonai felkelés kezdődött Varasdon és Pozsegán is.

A szervezetileg gyenge szociáldemokrata párt, akárcsak Csehországban, a délszláv területeken sem tudott a tömegmozgalom élére állni. A jobbszárny a vezetést itt is átengedte a polgári pártoknak. E pártok nacionalista szólamokat hangoztatva próbáltak úrrá lenni a földfoglaló, köztársaságot követelő forradalmi megmozdulásokon. Ugyanakkor az „anarchia” megfékezésére és a vagyonbiztonság helyreállítása érdekében együttműködtek a régi rend katonai és polgári szerveivel. Az együttműködés kölcsönös voltát mutatta, hogy amikor a zágrábi nemzeti tanács október 27-én a katonai parancsnokságtól a fegyverek átadását kérte a rend fenntartásához, a parancsnokság e kérésnek azonnal eleget tett, és a fegyvereket a polgárőrség létrehozása céljából minden további nélkül kiszolgáltatta. Hasonló együttműködés alakult ki Pólában is, ahol a flotta parancsnoksága a legénység felkelésének leszerelésére a nemzeti tanácsok kiküldötteit hívta segítségül, és végső mozzanatként az egész flottát a Délszláv Nemzeti Tanácsnak adta át.

Horvátország, Szlavónia és Dalmácia független állammá alakulását és csatlakozását a szlovének, horvátok és szerbek közös államához a zágrábi horvát országgyűlés, a szábor, ünnepélyes külsőségek között október 29-én jelentette be. A szábor egyidejűleg hozott határozatával a kormányhatalom a nemzeti tanács kezébe ment át, amit a katonai parancsnokok és a polgári közigazgatás vezetői készséggel vettek tudomásul.

A forradalom jellege, sajátos vonásai

A különbség legfeljebb abban állt, hogy a bonyolultabb viszonyok eredményeként, az ország kiváltságos helyzetéből következően, az ancien régime ereje és ellenállóképessége a Lajtán innen erősebb volt, mint a birodalom másik felében. A teljes elszakadás ellen, a Monarchia valamilyen formában való fenntartása mellett Magyarországon nagyobb erők vonultak és vonulhattak fel (a függetlenségi jelszavak hangoztatása és e jelszavak vonzóereje ellenére is), mint az osztrák tartományokban. Alapvetően ebből eredt, hogy a fordulat Budapesten később következett be, mint Krakkóban, Prágában, Zágrábban vagy akár az Anschlussban reménykedő Bécsben.

Súlyos helyzet. Indokolatlan remények.

November folyamán követeket neveztek ki Zágrábba, Bécsbe, Bernbe és Prágába.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

Miután a horvát szábor október 29-én kimondta a Magyarországtól való elszakadást, a kormány azzal, hogy Balla Aladár személyében követet nevezett ki Zágrábba, e tényt tudomásul vette.

Szlovákia

A turócszentmártoni deklaráció – ellentétben a Prágában és Zágrábban hozott hasonló határozatokkal – nem jelentette egyben a hatalom azonnali, tényleges átvételét.

Erdély és a magyarországi románok

A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

A szovjet kormány a november 2-i felhívás szövegét szikratávírón Budapestre is eljuttatta azzal, hogy a magyar forradalmi kormány hozza nyilvánosságra és továbbítsa Zágrábba és Prágába. A kormány e kérésnek nem tett eleget, a felhívást megpróbálta eltitkolni.

Román, délszláv, szlovák és más nem magyar dolgozók kommunista csoportjai

A Moszkvában alakult pártvezetőség délszláv tagjai, Ivan Matuzović és Franjo Drobnik, december elején érkeztek Budapestre. Drobnik továbbutazott Zágrábba, Matuzović azonban Budapesten maradt, és január 6-án legálisan is megalakította a délszláv kommunista csoportot.

Lábjegyzetek

  1. CD Croatiae III. 219.
  2. Zrínyi Relatiója Petrechich Péter zágrábi püspöknek, 1653. ősz. Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós. Budapest, 19642. 505.
  3. Ugyanott III. Budapest, 1952. 25–26.
  4. Ugyanott 47. 2. jegyzet
  5. A magyar jakobinusok iratai. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán. I. Budapest, 1957, 98.
  6. Ugyanott 216–217.
  7. Ugyanott 219.
  8. Idézi: Arató Endre, A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. I. 1790–1840 (továbbiakban: Arató, A nemzetiségi kérdés… I.). Budapest, 1960). 209.
  9. Idézi: Arató Endre, Kelet-Európa története a 19. század első felében (továbbiakban: Arató, Kelet-Európa…). Budapest, 1971. 155.
  10. A horvát nemzet kívánatai. Nemzeti Ujság, 1848. március 31. melléklet
  11. Tudósítás Kossuthnak az országgyűlés alsótábláján, az 1848. április 4-i kerületi ülésen tartott felszólalásáról. Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 726.
  12. Kostić felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. április 8-i kerületi ülésén. Közli: Thim I. Budapest, 1940. 35.
  13. Kossuth felszólalása ugyanott Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 732–734.
  14. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1847. december 11-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 382.
  15. Mindezekről (Siegfried Kapper), Die serbische Bewegung in Südungarn. Ein Beitrag zur Geschichte der ungarischen Revolution. Berlin, 1851. 57–59.
  16. Jellačić szózata, s. d. [[[Zágráb]], 1848. április]. Közli: Aktenstücke zur Geschichte des kroatisch-slavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Hrsg. von Stephan Pejaković (továbbiakban: Pejaković). Wien, 1861. 1–3.
  17. A báni értekezlet az uralkodóhoz, Zágráb, 1848. május 11. Közölve: ugyanott 14–18.
  18. Štúr felszólalása a kongresszus 1848. június 7-i plenáris ülésén. Közli: Václav Žáček, Slovanský sjezd v Praze roku 1848. Sbírka dokumentů. Praha, 1958. 317.
  19. Idézve: ugyanott 318.
  20. Kossuth Hírlapja, 1848. július 5. 4. sz. 15–16.
  21. Jellačić nyilatkozata, Zágráb, 1848. augusztus 6. Közli: Pejaković 124.
  22. Ezt és a többi zágrábi törvénycikket lásd: a szábor jegyzőkönyvében, ugyanott.
  23. Erről Kulmer ír egyik Jellačićhoz intézett levelében. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  24. Közli: Országgyűlési Emlékkönyv … Szerkesztette Farkas Albert. Pest, 1867. 59–60.
  25. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 288,
  26. Bruchstücke eines Exposé über die politische Lage Croatiens im Oktober 1897. Országos Levéltár, Miniszterelnökség levéltára, 1898–XVII–1685.
  27. Bánffy Dezső 1898. március 5-i felterjesztése az uralkodóhoz. Országos Levéltár, Miniszterelnökség levéltára, 1898–XVII–1685.
  28. Tisza Levelek. III. Budapest, 1926. 114–115.

Irodalom

A zágrábi püspökség alapítására lásd Tkalčić, Monumenta Historica Episcopatus Zagrabiensis Saec. XII. & XIII I. 1—2; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 171, 452; Hóman Bálint, Turul 28. 1910. 100—113, igen jó kronológiával.

kifejezetten káptalani kiadványnak tekinthető a cirografált 1134. évi oklevél, melyet zágrábi ügyben a váradi káptalan adott ki. L. F. Šišić, Priručnik izvora hrvatske historije (Zagreb, 1914). 322—323.

A zágrábi liturgikus könyvekre lásd Kniewald Károly, A "Hatóti kódex" (zágrábi MR 126. kézirat) jelentősége a magyarországi liturgia szempontjából Magyar Könyvszemle 62. 1938. 97—112; Hartwick győri püspök Agenda Pontificalisa (Magyar Könyvszemle 65. 1941. 1—21.

Mindemellett bőven felhasználtam saját levéltári kutatásaimat, főleg a Szirmay család, a Radvánszky család, a herceg Esterházy család és a Batthyány család levéltárában, továbbá a Pálffyak vöröskői levéltárában és az Erdődy család levéltárában Pozsonyban, valamint a Hellenbach család levéltárában Zágrábban végzett kutatásaim eredményeire építettem.

Kiadványok