Zára

A Múltunk wikiből

horvátul Zadar, olaszul Zara

város Horvátországban, Dalmácia fővárosa
Wikipédia
Zadar.JPG
1064
Salamon és Géza serege, a horvátokat és a záraiakat segítve, Contanero Domokos velencei dogét kiszorítja Zárából.
1105
Kálmán király elfoglalja a dalmáciai Zára, Trau és Spalato (Split) városokat, valamint Dél-Horvátországot; a dalmát szigetek behódolnak.
1111
Kálmán király Zárában megesküszik Dalmácia jogainak megtartására.
1114
Kálmán király levonul Zárába fiával, Istvánnal mint Dalmácia és Horvátország királyával.
1116
június 29. A velencei csapatok Zára mellett legyőzik az ellenük felvonuló magyar erőket.
1117
A magyarok sikertelen kísérlete Zára elfoglalására.
1118
Velence öt évre szóló békét köt II. Istvánnal. Dalmácia velencei birtok marad.
1124
július előtt: II. IstvánZára kivételével – visszafoglalja Velencétől a korábbi királyok adriai foglalásait.
1159
A záraiak csatlakoznak Magyarországhoz, de a velencei flotta visszafoglalja a várost.
1163–1164 fordulója
Ampod bán vezetésével a magyar csapatok megakadályozzák, hogy Bizánc birtokba vegye az adriai területeket. Zára is csatlakozik az országhoz; Velencének nem sikerül visszaszereznie a várost.
1165
június vége: Bizánci csapatok indulnak Magyarország ellen. I. Mánuel elfoglalja Zimonyt, Boszniát, Dalmáciát, Zárát pedig Velence szerzi meg.
1180–1181 fordulója
Miután I. Mánuel meghal, III. Béla visszahódítja Dalmáciát. Zára ismét csatlakozik Magyarországhoz.
1187
ősz: Velence sikertelen kísérletet tesz Zára visszafoglalására.
1193
Velence kísérletet tesz Zára megszerzésére, de csak néhány szigetet tudnak elfoglalni.
1202
november 24. A velenceiek által megvesztegetett keresztesek elfoglalják Zárát.
1205
Zára átáll Velencéhez.
1217
nyár: II. Endre keresztes hadjáratra indul, katonái elszállításának fejében Velence javára lemond Záráról. Távollétében János esztergomi érsekre bízza az ország irányítását.
1240
Zára csatlakozik Magyarországhoz.
1905. október 17.
A szerb képviselők Zadarban csatlakoznak a fiumei rezolúcióhoz.

Györffy György

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

Mint Konstantin császár 950 körüli részletes földrajzi leírásából kiderül, Horvátország 11 zsupája a Tengermelléken és a Karsztokban feküdt, míg Dalmácia a dalmát szigetekre és néhány latin városra – Spalato (Split), Trau (Trogir), Zára (Zadar) – terjedt ki. A horvát uralkodók többnyire a bizánci császárnak hódoltak, míg Dalmácia közvetlenül a Zárában székelő görög kormányzó fennhatósága alatt állt.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

Dalmácia viszonyait a szóban forgó évtizedben kevéssé ismerjük; bizánci fennhatóság alatt állt, és a császár uralmának képviselője a zárai prior volt, sztratégosz címmel. A gazdag dalmát városok adójára és kikötőire azonban igényt formáltak a horvát fejedelmek és Velence is. Horvátország és Velence is függő helyzetben volt Bizánctól, a függőség azonban olyan laza volt, hogy nem akadályozta a másfelé való tájékozódást, sőt háborúskodást sem. Horvátország, amikor tehette, haddal támadt a latin városokra, Velence pedig az Orseolók elűzése után erősebben kapcsolódott a száli frank dinasztiához, mint Bizánchoz. 1041 előtt a zárai prior valamilyen „hűtlenségbe” esett, mert Bizáncba hívták, börtönbe vetették, országát megszállták. A negyvenes évek közepe tájt kerülhetett sor arra, hogy Velence kiterjessze uralmát a kikötővárosokra, legalábbis erre következtethetünk Dandolo velencei krónikás rosszalló megjegyzéséből, mely szerint Endre magyar király a dalmatákat folyvást nyugtalanította, sőt egyes városokat meg is szállt. Endre ezt csak Horvátországon keresztül, a horvátokkal szövetségben tehette, és célja – mint a későbbiekből kiderül – nem lehetett más, mint a Rómába vezető tengeri út biztosítása. Mivel a zárai prior 1050-ben már ismét Konsztantinosz Monomachosz császár neve alatt adott ki oklevelet, bizánci–magyar háborúról pedig nincs tudomásunk, valószínű, hogy Endre a velencei hajósok elűzése után az elfoglalt dalmát városokat visszabocsátotta Monomachosz birtokába.

„Aktív” külpolitika

  • Az egykorú forrásokból annyi bizonyos, hogy Zelemér 1075-ben lett Horvátország és Dalmácia királya, ez előtt az idő előtt a Tengermellék felső végén, Zára és Nona (Nin) vidékén szerepel oklevelekben mint a horvát király alá tartozó bán, akinek Konstantin császár szerint három horvát zsupa, Lika, Korbávia és Gecske volt alárendelve.
  • Canale krónikájából megtudjuk, hogy Contanero Domokos velencei doge 1062-ben megtámadta és elfoglalta Zárát, de a záraiak felkeltek ellene. Dandolo krónikája pedig arról is tudat, hogy Salamon magyar király ösztökélte lázadásra a záraiakat Velence ellen.

László egyeduralmának biztosítása

Mivel Kisázsia 1107-ben a zarándokok számára áthatolhatatlan volt, lehet, hogy ekkor Álmos Konstantinápolyt nem is érintette és a legegyszerűbb zárai tengeri utat választotta.

Szentté avatások

A helyi szenttisztelet mellett a sanctus ‘szent’ és a vele ekkor még egyértelmű beatus ‘boldog’ jelzővel, akár a felsőfokú sanctissimus és beatissimus alakban is, e korban nem csupán a kanonizáltakat és a helyileg tisztelteket illették, hanem élő emberek tulajdonságjelzőjeként is használták. Odilo clunyi apát például István király vallásos buzgalmát még életében sanctissima devotio kifejezéssel illette, a tihanyi alapítólevél írója az összeírást készítő Miklós püspököt beatisimusnak írta, avagy a zárai apátnő Könyves Kálmánt 1105-ben sanctissimusnak titulálta.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

  • Önmagában mindkét fél gyenge volt ahhoz, hogy tartós önállóságra tegyen szert, ezért mind a dalmát városok, mind a horvát fejedelmek egy nagyobb hatalom támogatására szorultak. Ami Dalmácia városait – Spalato (Split), Zára, Ossero (Osor), Arbe (Rab), Veglia (Krk) és lentebb Raguza (Raguza) – illeti, a bizánci császár fennhatóságát ismerték el, akinek helytartója Zárában székelt.
  • Contanero Domokos doge a bizánci uralom meggyengülésekor, 1044–1045-ben elfoglalta Zárát, és több dalmát várost hódoltatott, de mivel ez a horvát fejedelmek számára azt jelentette, hogy elesnek a városok adójától, Bizánc számára pedig adriai pozíciója meggyöngülését, I. Endre 1046 és 1050 között hadjáratban szabadította fel az adriai kikötőket.
  • Amikor 1062-ben Contanero doge Zárát és a dalmát végeket elfoglalta, Salamon és Géza foglalta vissza Péter király számára, s e jó viszony jele, hogy Géza húgát Zelemér Demeter horvát főúr nyerte feleségül.
  • László óvatos diplomáciájára jellemző, hogy Horvátországot nem a maga számára foglalta el, hanem unokaöccsét, Álmos herceget tette meg benne királlyá, amint erről egy zárai oklevél még 1091-ben tudat.

Kálmán király és Álmos herceg

Ha ehhez hozzávesszük a zárai apátnő kolostori feljegyzését, aki szerint a Dalmáciába bevonuló Kálmán „a legszentebb király (sanctissimus rex), aki visszaadta a föld és a tenger békéjét”[1], akkor egyértelműen lelepleződik az a rosszindulatú torzítás, amely Kálmán királyt gonosz szörnynek akarta beállítani.

Kálmán külpolitikája

Gaufredus de Malaterra egykorú feljegyzése szerint Kálmán király 1097-ben is háborítatlanul birtokolta Tengerfehérvárt, a horvát királyok egyik székhelyét Zára közelében, s ezt nem is adta ki kezéből, mert ez biztosította az összeköttetést Róma és Saint Gilles felé, mely mint pápai tulajdon somogyvári alapításán keresztül érintkezett Magyarországgal.


Kálmán igyelme akkor fordult újra Dalmácia felé, amikor 1102 tavaszán Michielis Vitális doge, akivel barátsági szerződést kötött, meghalt. Kálmán még ez évben lement Tengerfehérvárra, mint horvát király fejére tétette a koronát, valószínűleg biztosította a horvát nemesek jogait és hadikötelmeit, és az elébe járuló zárai apácák kérésére megerősítette birtokaikat, amelyek Horvátországban feküdtek.


1105-ben Kálmán nagy sereggel jelent meg Zára falai alatt, és a várost ostrom alá vette. A város egy ideig védekezett, de amikor Kálmán követei útján megígérte, hogy a városnak országában kiváltságos helyzetet biztosít, a polgárok kitárták a kapukat. Azok a feltételek, amelyeket Kálmán ígért, és meg is tartott, kedvezőbbek voltak annál, amit Zára akár horvát, akár velencei uralom alatt élvezett, mert Kálmán nem követelt sem évi adót, sem flotta-hozzájárulást, csupán az országosan szedett vám kétharmadát, és ami még lényegesebb volt, a zárai kereskedők hajói szabadon mehettek bárhová, nem kellett tekintettel lenniük Velence érdekeire; ekkor kezdődő versengésére Genuával és Pisával. Ugyanakkor a város egyházi és világi birtokossága zavartalanul élvezhette a megszállt területeken levő földjeit, és a horvátokkal való árucserét mi sem akadályozta többé. Kálmán nem hogy elvett volna a várostól, de gazdagította: a Szűz Mária-kolostor mellé magas campanilét építtetett, melynek fehér márvány körirata hirdeti: "Urunk, Jézus Krisztus születésének 1105. évében, az Istentől adott győzelem után a béke jutalmaként Zárába bevonulva Szűz Máriának ezt a tornyot építtette saját költségén Kálmán, Magyarország, Dalmácia és Horvátország királya."[2] Így válnak érthetővé a főrangú zárai apátnő szavai: "1105-ben a legszentebb Kálmán király visszaadta a föld és tenger békéjét."[3]

Kálmán Zárában ismerte meg a szent életű János traui püspököt és vele vonult Sebenico (Šibenik) és Trau (Trogir) városába, ahol megerősítette az egyház kiváltságait.


A három nagyváros vér nélküli hódoltatása maga után vonta a környező szigetvilág behódolását, és 1106-ra már a messzebb, északabbra fekvő szigetek, Ossero (Osor), Veglia (Krk) és Arbe (Rab), a hasonló nevű latin városokkal szintén megadták magukat, mert ez évben püspökeik részt vettek a Lőrinc esztergomi érsek által Zárában tartott zsinaton.


Mivel a király háromévenként jelent meg Dalmáciában – ami utóbb gyakorlattá is vált –, 1111-ben az országnagyokkal együtt újból levonult Zárába, megesküdött Dalmácia jogainak megtartására, és aranykereszteket adott a dalmát püspököknek.

Velence mindamellett nem nyugodott bele Dalmácia elvesztésébe, főként Zára miatt, amely a velencei hajók útján kikötő és támaszpont volt. Falieri Ordelafo doge a császárnak tett szolgálataira hivatkozva sürgette Bizánc beleegyezését egy ellenakcióba, úgyhogy a császár 1111-ben Pisával kötött szerződésébe már bevette Dalmáciát és Horvátországot azon „elfoglalandó” országok köz, amelyekben Pisának nincs keresnivalója. Kálmánnak egy időre sikerült ellenlépésekkel elodáznia az akciót, s csak 1115 augusztusában került rá sor, hogy a velencei gályák kifussanak Dalmácia felé. A támadás csekély eredménnyel zárult, mert csak Zára és Tengerfehérvár városát sikerült elfoglalni; a zárai vár nem esett el, ezzel azonban kezdetét vette egy hosszú háborúság, melynek során Dalmácia sorsa aszerint fordult, hogy a Velence–Bizánc vagy a Magyarország–Róma érdekszövetség bizonyult erősebbnek.

Álmos kalandjai és bukása

1114-ben Kálmán tizenhárom éves fiával, Istvánnal levonult Zárába, és az ifjú István király nevét a püspöki szertartáskönyvben azok neve közé írták be, akikért a mise előtt fohászt kell mondani.

Kristó Gyula

II. István

  • Az 1118. évi zárai ostromban ugyan maga a doge is elesett, de a harcok után öt évre megkötött magyar–velencei fegyverszünet Dalmáciát Velence birtokában hagyta.
  • A Velencével kötött ötéves fegyverszünet lejártával II. István felhasználta a velencei flotta keleti tartózkodását, 1124 első felében megtámadta Dalmáciát, s talán csak Zára kivételével a korábbi magyar királyok minden adriai foglalását visszaszerezte.

II. Géza orosz és bizánci háborúi

A pápák általában Velence dalmáciai uralmát támogatták Magyarország ellenében. Így IV. Adorján pápa a célból, hogy a velencei uralom alatt álló dalmát területeket szorosan Velencéhez kapcsolja egyházi igazgatás szempontjából is, a magyar kézen lévő dalmát metropolis, Spalato mellett 1154-ben érseki rangra emelte a velencei fennhatóság alatti Zárát, majd az új érsekséget 1155-ben a gradói (velencei) pátriárka alá helyezte.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

A záraiak, akiknek nem tetszett, hogy érsekségük a gradói (velencei) pátriárkának lett alávetve, fellázadtak a velencei uralom ellen, s 1159-ben Magyarországhoz csatlakoztak, de a velenceiek flottája még ugyanebben az évben visszatérítette a várost Velence hűségére.

III. István harcai Bizánccal

  • Már 1163–1164 fordulója táján Ampod bán vezetésével nagy létszámú, 30 ezer főnyire becsült magyar sereg hatolt be Dalmáciába, megakadályozva, hogy Bizánc ténylegesen birtokba vegye Béla atyai örökségeként jogilag kezébe került Adria menti területet. A tekintélyes magyar haderő dalmáciai jelenléte még Zárát is eltántorította Velence oldaláról, a fontos adriai város 1164-ben Magyarországhoz csatlakozott, s a velencei doge kísérlete Zára visszafoglalására ez évben sikertelennek bizonyult.
  • Egy másik hadszíntéren hathatós velencei segítség eredményeképpen Bizáncnak sikerült fegyveresen elfoglalnia Boszniát és a magyar kézen levő Dalmáciát, s eme katonai akció kapcsán jutott vissza Zára Velence fennhatósága alá.

III. István konszolidációs kísérlete

  • Zára Velencéé volt, amelyet a doge 1165-ben Bizánccal szövetségben vett vissza a magyaroktól.
  • Az Itáliára formált bizánci igények érthetően nem nyerték el Velence tetszését. Kapcsolatuk romlása odáig vezetett, hogy 1171 márciusában Mánuel parancsára a keleti császárság egész területén börtönbe vetették a velencei kereskedőket, hajóikat és javaikat pedig elkobozták. Erre válaszul a velencei doge 1171 őszén hajóhadat indított Bizánc ellen. A flotta távollétét használta fel Zára, hogy a számára terhes velencei uralmat lerázza, s Magyarországhoz csatlakozzék. Bizonnyal az 1172. év első hónapjaiban íródott az a zárai oklevél, amely III. István nevével keltez. Az 1172 húsvétját (április 16.) követően keletről hazatérő velencei hajóhad azonban újra visszaállíthatta Zárában a velencei fennhatóságot.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

  • A jövedelem-összeírás kitér a Magyarország területén levő két érsekség és tíz püspökség, valamint a dalmáciai két érsekség jövedelmére is. Eszerint a leggazdagabbak Esztergom, Eger és Bács-Kalocsa voltak 6000, 3000, illetve 2500 márka bevétellel, míg a legszegényebbek jövedelme, a nyitrai püspöké, a zárai és a spalatói érseké, nem emelkedtek 500 márka fölé.
  • A jelen formájában ismert lajstrom csak a XI – XII. század fordulóján elfoglalt Horvátországot, Dalmáciát és a II. Béla által megszerzett Rámát sorolja Magyarországhoz tartozónak. Ez III. Béla kora mellett II. Béla utolsó éveinek tényleges viszonyainak is megfelelne, de már a zárai érsek említése s két Béla uralkodási ideje közül határozottan III. Béláéra vall.

III. Béla hódító külpolitikája

  • A dalmáciai uralomváltást felhasználva Zára városa fellázadt Velence ellen, és Magyarországhoz csatlakozott. Mindenesetre míg 1180 júniusában Spalatóban Mánuel császár nevével kelteztek, addig 1181 februárjában Zárában már a magyar király tengermelléki tartományának kormányzója, Mór állított ki oklevelet, Béla nevével keltezve.
  • Ugyancsak 1187-ben tett kísérletet Velence Zára visszaszerzésére, de próbálkozása nem járt eredménnyel.
  • Béla visszaszerezte az országnak a másfél évtizeden át bizánci kézen levő Szerémséget és Dalmáciát, tengerparton sikerült megtartania a fennhatóságát elismerő Zárát, de hódító hadjáratai nem vezettek tartós eredményre.

Imre és III. László

  • Az 1197. december 15-én kelt zárai oklevél még nem említi Endre hercegségét, de az 1198. február 14-i zárai diploma Endrét már Dalmácia és Horvátország hercegének nevezi.
  • Endre azonban mit sem törődött a pápai intelemmel, a tengermelléki részeken önálló uralkodóként rendezkedett be. Első, 1198. március 31-én kelt zárai oklevelében már főemberek széles tábora, a kialakult hercegi udvar vette körül, akik között Miklós választott zárai érseket, továbbá András bánt és a dalmát városok, Zára, Spalato comeseit találjuk.
  • Endre hercegi cím nélkül még 1199. március 1-én és május 22-én is szerepel zárai oklevelek hitelesítő méltóságsorában, a fegyveres összetűzés csak ezt követően, az év közepe felé robbant ki. A Somogy megyei Rádnál megvívott csata Imre győzelmével ért véget. Endre unokatestvéréhez, a közben osztrák herceggé lett VI. Lipóthoz menekült; Imre egészen a határig üldözte öccsét. Mindenesetre az 1199. október 29-én kelt zárai oklevélből hiányzik Endre herceg neve.
  • Zárában két testvér, Máté és Aristodius, festők és aranyművesek képviselték és terjesztették leginkább a bogumil eretnekséget, egyaránt otthonosan mozogtak a latin (olasz) és szláv nyelvben. Velük és általában a spalatói eretnekekkel szemben Bernard spalatói érsek lépett fel, aki alá 1191 óta a boszniai püspökség is tartozott.
  • 1202-ben azonban mégis elindult a Szentföldre a keresztes had, ezt azonan nem magyarok, hanem nyugatiak, elsősorban franciák alkották. Velence vállalkozott a keresztesek szállítására, s amikor azok a kialkudott összeget nem tudták hiánytalanul megfizetni, Velence megsarcolta őket, arra bírta a kereszteseket, hogy fegyvereiket isztriai és dalmáciai versenytársai ellen fordítsák. Hiába tiltakozott a pápa, a keresztesek néhány napi ostrom után elérték a záraiak megadását. 1202. december 24-én a magyar uralom alatti Zára a keresztesek pusztításának esett áldozatul. Noha a pápa elítélte az akciót, s a velenceiket kiközösítette, a kereszteseket pedig a magyar királynak nyújtandó elégtételre kötelezte, a keresztesek zárai kalandja aligha tette vonzóvá a keresztes ügyet Imre szemében. Még tovább növelhette Imre bizalmatlanságát a keresztesekkel szemben az a körülmény, hogy Angelosz Elek megnyerve Fülöp német király és Enrico Dandolo velencei doge támogatását, a zárai keresztes hadat arra kérte, hogy avatkozzék be Bizánc belügyeibe, ahol kevéssel korábban letaszították trónjáról Elek apját, II. (Angelosz) Izsák császárt.
  • Imrét elsősorban Zára ügye foglalkoztatta. A keresztesek már 1203 elején elhagyták a dalmát várost, a hátramaradó velenceiek azonban az amúgy is súlyos károkat szenvedett Zárát szinte porig lerombolták. 1203-ban Imre megköszönte III. Incének, hogy a kereszteseket a magyar királynak okozott sérelemért és károkért megrótta, de sürgette is a pápát, hogy a kereszteseket elégtétel adására bírja. A keresztesek azonban már továbbhajóztak kelet felé, a velenceiek is lassan kiürítették a rommá tett várost. Így nem volt akadálya annak, hogy a záraiak visszatérjenek lakóhelyükre, s hozzálássanak a város felépítéséhez. 1203. júniusi irat már említ egy, a lerombolt Zárából való, s most az új Zárában lakó embert. Imre király még 1204-ben is a pápához írt levelében szemrehányóan vetette fel, hogy Zára ügyében a Szentszék két év elteltével sem szolgáltatott igazságot.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

Zára már 1205-ben Velence hűségére tért.


A keresztes hadba induló II. Endre távolléte idejére az ország kormányzását korábbi ellenfelére, János érsekre bízta. Maga velencei hajókat bérelt, s a bérleti díj fejében Velence javára lemondott Záráról.

Zimányi Vera

Az árutermelő állattenyésztés

A kandiai háború (1644—1669) idején azután a törökök lezárták Zára kikötőjét, ahonnan a 17. század első évtizedeiben még sok állatot szállítottak Velencébe, és a forgalom fokozott mértékben Buccariba terelődött.

Katus László

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A dalmáciai és a horvátországi horvát képviselők 1905. október 13-án tartott fiumei konferenciája végül is a horvát ellenzéki politika hivatalos irányvonalává emelte az „új kurzust”; A fiumei rezolúció hangsúlyozta a horvát és a magyar nemzeti mozgalom egymásrautaltságát, támogatta a magyar ellenzék küzdelmét Magyarország önállóságáért, abban a reményben, hogy a magyarok a győzelem után megosztják a kivívott jogokat a horvátokkal és teljesítik azok nemzeti kívánságait: Dalmácia és Horvátország egyesítését, a kiegyezésben biztosított önkormányzat tiszteletben tartását és továbbfejlesztését a gazdasági és pénzügyi önállóság irányában, új választójogi törvényt és a politikai élet általános demokratizálását. Október 17-én Zadarban a szerb képviselők értekezlete is csatlakozott a fiumei rezolúcióhoz.

Lábjegyzetek

  1. Novak, Zadarski 258.
  2. CD Croatiae II. 391.
  3. Novak, Zadarski 257 – 258.

Irodalom

Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije 257–258.

A zárai toronyfeliratra lásd T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 391; Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije XII. tábla.

Kiadvány

Domaldról S. Milinović Cetinski Knez Domaldo (Zara, 1886) címmel készített monográfiát.