Zinzendorf Károly

A Múltunk wikiből
1739-1813
Osztrák államférfi, Trieszt kormányzója
Államvizsga Wiki

H. Balázs Éva

A rendszer alaptörekvése: a gazdasági fölzárkózás

A fiziokratákról is tudtak: olvassák Quesnay és tanítványai műveit, figyelnek Mirabeau márki és Turgot tevékenységére, majd mikor Turgot kormányra került, reformprogramjára. Követői közül, akik a magyar viszonyokra közvetve vagy közvetlenül hatottak, időrendben először Kaunitz herceggel és Zinzendorf Károly gróffal, a századforduló államminiszterével foglalkozunk, majd az őket rangban-hatékonyságban megelőző trónörökös-társuralkodóval, a leendő II. Józseffel, aki hatalomra jutva érvényesíti és következetlenségeivel el is buktatja a monarchiára adaptált fiziokrata politikát.

Kaunitz kancellár

Kancellári és mariahilfi házának esti vendégeiről, az ott folyó beszélgetésektől a francia követek jelentései, de főként egy szinte fiának tekintett pártfogoltja, Zinzendorf Károly gróf naplófeljegyzései adnak némi képet. Neki köszönhetjük azt a fontos információt, amit ismeretségük kezdeti idején, 1761. december 20-án jegyzett fel: Kaunitz panaszkodott az uralkodónő tétovaságára. Megint félretett egy döntést, ami pedig a birodalom ésszerű kormányzása szempontjából fontos lett volna. Ő maga dolgozta ki a „német nyelvrendeletet”, azt, hogy a lombard, a belga és egyéb területek iskoláiban a német nyelv tanulása kötelező legyen, és hogy rövid időn belül a német nyelv alkalmazása legyen a hivatalok betöltésénél a feltétel.

Zinzendorf Károly

A teljes cikk.

Sonnenfels professzor

1781-ben rendeli el majd II. József a Constitutio átdolgozását. A bizottság elnöke a felvilágosult von Sinzendorf (Zinzendorf Károly jó barátja) lett, és Sonnenfels is helyet kapott benne. A bizottság von Kees álláspontját fogadta el, aki a halálbüntetést differenciált szabadságvesztéssel és kényszermunkával kívánta helyettesíteni. Az 1787-ben született Allgemeines Gesetzbuch über Verbrechen und deren Bestrafung, az úgynevezett Josephina vezérfonala sonnenfelsi szövegekre vezethető vissza; stílusa közvetlen közreműködésére enged következtetni.

Sonnenfels hatása sok szálon futott. A „tananyag”, a röpiratok, a folyóiratok, a szabadkőműves, sőt illuminátus kapcsolatok Bécsben, az örökös tartományokban, illetve Magyarországon és Erdélyben ellentétes előjelekkel jelentkeztek. Nagyon másképpen reagált Sonnenfelsre az oszt- rák, másképpen a magyar arisztokrata, a német irodalmi nyelv bajnoka más érzelmeket váltott ki a Lajtán túli értelmiségi körökben, mint a Tiszántúlon. A liberális eszmék előfutára nehéz árat fizetett társadalmi „betagozódásáért”.

Kudarcot szenvedett Sonnenfels folyóirat-alapítási kísérlete: az Előítélet nélküli emberben az irónia eszközeivel ostorozta a rangkórságot, az ostoba előítéleteket, de a kozmopolitizmust is. Magára zúdította az egyház haragját, mert bírálta a kolduló szerzetesek túlságosan magas számát, károsnak ítélte a kolostorok menedékjogát. Lapját először csak szigorú cenzúra alá vették, majd betiltották. Folyóirata egyébként csak szűk olvasótáborban vált közkedveltté. A porosz Friedrich Nikolai valószínűleg jól látta: „Olyan igazságokat vágott olvasóinak arcába, olyan igazságokat mondott ki, amelyekre eddig csak általában mertek gondolni az emberek. Kár, hogy mindezt sok keserűséggel, s olyan hangnemben írta, mely túlzott önszeretetre vall.”[1] Korai népszerűtlensége ellenére az udvar a politikai és kamarai ismeretek tanszékének vezetőjétől sokat várt. Mária Terézia főként a gyakorlati hasznot remélte, azt, hogy az állam innen nyer jól képzett hivatalnokokat. Ezért kecsegtette a diákokat biztos állásokkal, amikor így rendelkezett 1763-ban, a katedra megnyitásának évében: „Azok, akik az előadásokat látogatják, s az ismeretekben jó előmenetelre tesznek szert, mások előtt kerülnek hivatali alkalmazásra.”[2]

A tananyagot Sonnenfels a Grundsätzeben fektette le, s ebben nem követi előfutárát, Justit, sem a korai német kameralisták elméletét, sőt élesen polemizál velük. A csupán tanácsadásra szorítkozó, túlzottan aprólékos és részletező tankönyvek szerinte lealacsonyítják a kamarai tudományok színvonalát. Az ő célkitűzése az, hogy ezeket a tanokat a tudomány színvonalára emelje, nem szakítva el a gyakorlattól az elméletet. A teória és praxis összefonódásának fontosságát így indokolja: „Az empirikust nem kell összekeverni a praktikussal. A rutin (ami nem más, mint az irányítatlan gyakorlat) politikai sarlatánt szül, az elmélet, ha hiányzik a körülmények ismerete és a tapasztalat, álmodozókat és utópistákat. Az igazi gyakorlat: olyan készenlét, amely a törvényeket minden előadandó esetre alkalmazni tudja.”[3] Ebből a vezérelvből fakad, hogy elméletének kidolgozásánál a Habsburg Birodalom valóságát tartja szem előtt, nem másol, csak az a fontos, ami Ausztriában is felhasználható. Monográfusa szerint az ő munkásságával megtörtént a természetjog és a kamarai stúdiumok racionalizálása.

A német szerzőket általában kritikai megjegyzésekkel illeti, és ez nem véletlen. Egész más célok vezérlik őt, mint a nálánál egy-két emberöltővel korábban élő és alkotó kameralistákat. Azok még a fejedelmi fiskus gyarapítása érdekében arra tanították az uralkodót, hogyan kell „okosan” gazdálkodnia, miként vállalja magára az ország gazdasági életének felvirágoztatását. Fejlett polgárság híján a kor objektív igényei és viszonyai tükröződtek e felfogásban. Sok fejedelmi és főúri-hivatalnoki alapítású manufaktúra keletkezett ennek nyomán (úgynevezett Beamtermerkantilismus). Maga Lotharingiai Ferenc is így szerezte vagyona nagy részét.

Sonnenfels már nem a fejedelmi fiskus érdekét tartja szem előtt, hanem az egész államét. Az állam gazdasági, kulturális felemelkedését azonban az egyének jóléte alapozza meg. Ezért teljesen új törekvésként jelentkezik nála – felemelkedésének története alapján igen logikusan – az individuum egyéni érdekének elismerése és elismertetése, társadalmi és gazdasági emancipációjának követelése. Állam és egyén elválaszthatatlanul összefonódnak, mert kölcsönösen egymásra vannak utalva a közös végcél, az általános jólét elérésében. Így fogalmazza ezt meg filozofikusan: „A rész jóléte az egész jólétén alapul, az egész jólétének eredete viszont a rész jóléte.”[4]

Művében átgondolt mezőgazdaság, ipar- és kereskedelempolitika, valamint egy államilag irányított pénzügyi rendszer körvonalai bontakoznak ki. Ám a „Polizei”, a rendészet-közigazgatás sem maradt változatlan, látókörébe esnek olyan területek is, melyeknek szabályozása elkerülte elődeinek figyelmét.

Sonnenfels úgy alkalmazta kora uralkodó gazdasági elméletét, és úgy idézte gyakorlatát, hogy a Bécs központú Ausztria számára előnyös legyen. Szorosan kapcsolódott előfutáraihoz a népesedési problémák hangoztatásával. A népesség gyarapítása művében nem Öncél, hanem az állam végcéljának, a közjó elérésének eszköze; az állam belső és külső biztonságát, hatalmi és gazdasági gyarapodását, kulturális felemelkedését hivatott szolgálni. Ezzel Sonnenfels meg is alapozta Ausztria nemzetgazdaságtanát, és hozzájárult – ha nem is világviszonylatban, de a Habsburg Birodalom országaiban mindenképpen – a már tudományos igényű gazdaságtan kialakulásához.

A populáció kérdése minden általa művelt tudomány meghatározója:

„28.§ Minél nagyobb a népesség, annál nagyobb az ellenállás ereje, amelyen a külső biztonság nyugszik – ez a politika alaptörvénye.

29.§ Minél nagyobb annak a népességnek a száma, amelynek segítségére számítani lehet, annál kevésbé kell félni az országon belül – ez a políciáé.

30.§ Minél nagyobb a népesség, annál több a szükséglet, annál sokrétűbb a táplálkozási mód. Minél több a kéz, annál több a földművelés és a szorgalom terméke, az alapanyag külső cseréhez – ez a kereskedelemé.

31.§ Minél több a polgár, annál jobban járulnak hozzá a közkiadásokhoz, annál kisebb az egyes adózókra eső adóteher, anélkül, hogy közben az állami bevételek csökkennének – ez a pénzügyi tudományé.”[5]

A népesség növelését minden uralkodónak szem előtt kell tartania, de természetesen a növelésnek is vannak korlátai: „az állam kiterjedése, politikai és fizikai állapota, valamint egyéb körülmények.”[6]

Meg kell ismerni az adott körülményeket: a megismerés eszköze lehet a politikai aritmetika (az angolok nyomán halálozási adatok, egy főre eső gabonafogyasztás, házassági és születési anyakönyvek adatainak értékelése) és a népszámlálás vagy összeírás. Az összeírás fontosságát növeli az is, hogy fel lehet használni az állam gazdaságirányító tevékenységének megtervezéséhez és a foglalkoztatottság felméréséhez.

Az egyházzal népesedési elmélete miatt is összeütközésbe került. Ellenezte a kivándorlási kényszert (cseh-morva protestánsok). Szükség esetén szabályoztatni kívánta a házasságok számát, sőt új regulációkat is kidolgozott: a házasság megtiltását öreg és beteg emberek között, szükség esetén pedig a cölibátusi fogadalom feloldását. Migazzi bécsi érsek tömören meg is fogalmazta az ellentét okát: „Sonnenfels elméletének az az alapelve, hogy az állam gazdagsága a népességtől függ – ez sérti a keresztény doktrínát. ”[7]

Annál lelkesebb követőre talált Sonnenfels népesedési tana II. Józsefben, már korrégens korában. Látni fogjuk, amikor uralomra került, a bevándorlást az 1781-i tolerancia-rendelettel közvetve elősegítette, 1784. augusztus 10-i pátense viszont megnehezítette a kivándorlást, komoly pénzbüntetéssel sújtva az emigrálni készülőket.

Tallózva Sonnenfels művében, mely nem más, mint az új uralmi szisztéma óriási méretű kátéja, néhány megállapítást, célkitűzést idézünk:

„Mindent szabad, amit a törvény nem tilt”[8] – vagyis az egyéni szabadságjogok gyakorlásának feltétele a törvény ismerete. Ebből fakad az a követelése, hogy „…a törvények megfogalmazása ne a széplelkek munkája legyen, de ne is egy kancelláriai fogalmazó rutinmunkája”.[9] A törvények stílusát rövidség, egyszerűség, érthetőség, tömörség jellemezze, kifejezésmódjában közelítsen a népi nyelvhez, hogy az egyszerű polgár is megérthesse. A törvények nyilvánosságra hozataláról a polícia, a hatóság gondoskodjék, ez anyanyelven (!) történjék, nyomtatás vagy szóbeli kihirdetés formájában.

Az állam védelmi tevékenységének ki kell terjednie a polgárok személyi, vagyoni és becsületbeli biztonságának megóvására. Sonnenfels nem a jogokat nyilvánítja ki, hanem az ezek megvédésére szolgáló rendszabályokat közli. A felsorolás – amelyből kitűnik, milyen veszélyek fenyegetik a személyi biztonságot (gyilkosság, vigyázatlan cselekedet, betegség, szegénység, testi fogyatékosság és az élelem hiánya), és amely veszélyeket el kell hárítani – megmutatja, hogy az állami gondviselésnek ki kell terjednie az egészség- és szegényügy, valamint az élelmiszerek ellenőrzésének területére is.

Követeli az orvosképzés megjavítását, de ez önmagában nem elég, ha e tudomány gyakorlatban való alkalmazásának nincs meg a lehetősége. A sebészeknek, orvosoknak, bábáknak, dajkáknak, patikusoknak, mindazoknak, akik az egészség megóvásán fáradoznak, nemcsak tudományos ismeretek megszerzése legyen a fő céljuk, hanem a gyakorlatban is alkalmazzák azokat. Ezért minden városkában legyen orvos és szakképzett bába,a falvakban pedig, „ahol költséges ezeknek az eltartása, állami pénzből gondoskodjanak ellátásukról”.[10] Ellenőrizni kell a patikákat, drogériákat, laboratóriumokat, az egészségügyi felügyelők (az úgynevezett physicusok) figyelme terjedjen ki arra is, hogy az orvosság, a kórházi ápolás díja a dolgozó osztályoknak is megfeleljen. A felügyelő kötelessége a járványok elleni óvintézkedések megtétele, az élelmiszerek minőségének, a víz, a levegő, a városi utcák tisztaságának ellenőrzése és biztosítása. (Említsük itt meg, hogy Sonnenfels sürgetésére a hetvenes évek végén Bécs lesz Európa első „kivilágított” fővárosa.)

Tudjuk, ez a van Swietennél is fellelhető állami egészségügy-irányítási program erősen hatott Mária Teréziára és II. Józsefre. Ez tükröződik az 1770-es egészségügyi normatívában, majd II. József 1785. november 28-i rendeletében.

A szegényekről, rokkantakról való gondoskodás a katolikus országokban kizárólag egyházi vagy egyéni jótékonykodás jegyében történt. Sonnenfels természetesnek tartja, hiszen integrálni akarja az egyházat, hogy mindez az állam hatáskörébe tartozzék. Így érvel: „Az államigazgatásnak joga van azt mondani: dolgozz, hogy magad gondoskodj létfenntartásodról! De annak, aki nem képes dolgozni, joga van az államtól azt követelni: add meg nekem a létfenntartásom lehetőségét, hiszen én nem tudok gondoskodni róla.”[11] A szegények ellátásának követelésekor a humanitás és a hasznosság szempontjai Sonnenfelset egyaránt vezérlik. Állami szegénypénztárak viseljék gondjukat azoknak, akik erre rászorulnak, akik pedig még tudnak valamilyen munkát végezni, azok számára a menhelyek a legmegfelelőbbek, mert az ezekhez kapcsolódó manufaktúrákban dolgozhatnak, s hozzá tudnak járulni létfenntartási költségeikhez.

Az ember gondtalan megélhetésének és egészségének elengedhetetlen feltétele, hogy állandóan hozzájuthasson megfelelő mennyiségű és minőségű (romlatlan, hamisítatlan) élelmiszerekhez. A piaci felügyelők vagy bírák feladata az élelmiszerek ellenőrzése, figyelve a romlottság, hamisítás, mérték- és súlycsonkítás lehetőségére.

A hozam növelése, a földművelés rendszerének javításához szükséges alapvető ismeretek elsajátítása érdekében létesüljenek parasztok számára városi és falusi mezőgazdasági iskolák. Fontos szerepet kapnak a mezőgazdasági kalendáriumok és tankönyvek a felnőttek oktatásában, míg a gyermekek számára a szemléltetés a célravezető. Hasznosak az úgynevezett „gazdasági társaságok”, melyek az elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának lehetőségét nyújtják.

Sonnenfels alapgondolata – s ezzel fontos ponthoz érkeztünk –, hogy a termelés egyedüli és lényegi ösztönzője a termelő profitja. Természetesen nem a kapitalista profit lényegét fedezte fel, nem is a profit szót használja, hanem a termelő hasznának nevezi. A parasztot ösztönözni kell és érdekeltté tenni a gazdálkodásban. Melyek a paraszt munkájának ösztönzői? „A saját és övéi létfenntartásának biztosítása”,[12] az ehhez szabott bevétel, hogy szükség esetén pedig valamit felhalmozhasson körülményeinek javítására.

„Az érdekeltség szempontjából a robot káros, ennek következménye pedig az, hogy mind a földesúr, mind a paraszt földje rosszul és sebtében művelt.”[13]

A foglalkozási módok szaporításának, ezáltal közvetve a népesség gyarapodásának, a paraszt szociális helyzete javításának, a mezőgazdasági termékek fogyasztói-piaci bővítésének együttes problémáját csak a nagybirtoknak kisparaszti gazdaságokká való átalakítása oldja meg. Kerüljenek a parcellák bérleti formában a parasztcsaládok kezére, nem rövid lejáratú (mert ezalatt nem hozza be a bérlő által ráfordított költségeket és fáradságot), hanem 25–30 éves, hosszú lejáratú bérletként.

(Kísérletképpen 1770-ben a gyakorlatban is bevezették Sonnenfels elképzeléseit a pardubitzi cseh kamarai birtokon levő két majorságban. 1775-ben pedig Raab tanácsos általában kiterjeszti ezt a kincstári birtokokra.)

A pénzügyigazgatás feladata, hogy megtalálja az interesse publicum és az interesse privatum, a köz- és a magánérdek egyensúlya biztosításának lehetőségét. A társadalmi szerződés értelmében minden polgárnak joga van az általános jólétből részesülni, de ebből fakad kötelessége is. Tehát mindenkinek arányosan hozzá kell járulnia az állam költségeinek fedezéséhez. Az állampolgárokra kirótt adók különböző nagysága „nem az adók aránytalanságának a következménye, hanem a vagyonok egyenlőtlenségének”,[14] a polgári társadalom osztálykülönbségének. Éppen ezért egy jól működő pénzügyi rendszernek bizonyos fokig ezeket az aránytalanságokat kell kiküszöbölnie oly módon, hogy az egy főre eső adó nagyságát az adózó egyéni és a polgárság vagyoni helyzete határozza meg.

A társadalmi szerződés következtében új szükséglet keletkezett, a közös ügyek ellátása, amelyet az állam vállalt magára. Az állani feladata a külső biztonság megőrzése is, tehát a nemesi felkelés elvesztette jelentőségét. Ezáltal a nemesnek ugyanolyan formában kell a közös kiadásokhoz hozzájárulnia, mint a társadalom többi tagjának, tehát adóznia kell. Így Sonnenfels elméleti munkájában ugyanarra az eredményre jutott, mint a politikus Kaunitz és a közgazdász Zinzendorf.

Régi és új arisztokraták az apparátusban

A hetvenes évek végén Saint Sauveur márki, a trieszti francia konzul ellenlábasa volt Trieszt osztrák kormányzójának, Zinzendorf Károlynak. Így a magyar mágnás, aki egyébként Zinzendorffal jó kapcsolatban volt, mintegy a hivatalos szerv megkerülésével, az ő kiiktatásával vette fel a kapcsolatot a konzullal. A magyar–francia gazdasági együttműködés lehetőségeit vázolta fel neki több levélben, olyan együttműködést, amelyben a magyar gyárt, szállít, elad, a francia pedig vásárol. Hivatkozott a bécsi francia követtel, Breteuillel folytatott megbeszéléseire. Minthogy felesége Esterházy-leány volt, a bécsi társaság legfelsőbb, zárt kis kasztjához tartozott, ahhoz, amely a francia és az angol követtel szinte naponta érintkezett.

Mindkét országnak, nevezetesen Franciaországnak és Magyarországnak igen előnyös lenne közvetlen gazdasági kapcsolatra lépni – írta egyik levelében Batthyány. A monarchiáról szó sem esik. Ő a szokványos magyar agrártermékeken túl, mint vállalkozó kedvű alapító, kisbéri üzemének posztó-, flanellgyártmányait, továbbá majolikakészítményeket, lépesfalvi rézárú- és tűkészítő üzeme áruit akarja Franciaországba exportálni. Szidja keményen a bécsi gazdasági vezetőket, de látja azt is, hogy vannak magyar oldalon is hibák. „Az ördögi féltékenység és irigység, a monarchia német és magyar fele között, a minisztériumot, mely amúgy is vak, végleg elvakítja.”[15] Örvend a fiumei szabadkikötőnek, és lelkesen felajánlja: ő kész minden információt megadni a magyar, erdélyi és horvát gazdasági lehetőségekről. A maga részéről szívesen kitermel fát, ha a franciáknak arra van szükségük. Ezt ő nagyon olcsón elvégeztetheti jobbágyaival, már el is kezdte az erdők „megnyitását” a nagy útvonalak irányába. Közel Fiuméhoz, ottani birtokán egy nürnbergi árucikkeket gyártó fabrikát akar alapítani, s minthogy jobbágyait foghatja be munkásoknak, minden konkurenciát legyőz majd olcsóságával.

De Batthyány Tódor lelkesedése rövidesen alábbhagy. Úgy tűnik, a Triesztből Bécsbe rendszeresen feljáró, vele baráti kapcsolatban lévő Zinzendorf figyelmeztethette, önálló akciói még bajba sodorhatják. Váratlanul így ír a francia konzulnak: „Számunkra a legfontosabb a szabad és könnyű forgalom a csatornákon, folyókon, utakon, országunk és a tengerpart között… Megkülönböztetett előnyöket adni egy országnak [mármint Franciaországnak], ez rendszerünkkel szemben álló megoldás lenne. Mi a legnagyobb konkurenciát akarjuk mind a vásárlásoknál, mind az eladásnál. Ha előnyt adnánk, ez egyfajta kereskedelmi monopóliumot jelentene. ”[16] Zinzendorf szavai visszhangoznak ebben a Batthyány-levélben.

A középnemesség

A gazdasági táblázatok, az export- és importkimutatások, melyek hála Zinzendorf Károly hivatali buzgalmának, el is készültek és fenn is maradtak, tanúsítják: nincs változás az áruösszetételben. Hiába minden törekvés új vállalkozások létesítésére, a kivitel agrárjellegű a jozefinus korszak végéig. Hiába a törekvés a borexport megmentésére. Elveszett a sziléziai piac, és 1772 után a lengyel piac java része is elvész.

A nemesi középréteg nem átmeneti nehézségekkel küzd. Nem tud lendületesen hitelezőket szerezni és nagystílűen eladósodni, mint a magasabb szint képviselői. Még csak érdekházasságokkal sem segíthet magán. Az úri földek sok nemzedék örökösödése folytán szétszóródott mozaikdarabok, nagyon nehéz a „kommasszálásuk”. Egyik faluban udvarház, major, másikban néhány töredéktelek, a harmadikban malom, pálinkafőző, a negyedikben telkek és zsellérházak. A szántó, a legelő minősége régiótól függően nagyon ronthatja vagy javíthatja a család helyzetét. Az értékesítési nehézségek ellenére lényeges, hogy rendelkezik-e szőlővel a birtokos, s hogy az abból nyert bor csak a saját asztali szükségletét fedezi, vagy a kicsiben-nagyban való eladásra is elegendő?

A szállítási viszonyok a dunántúli nemes számára természetesen kedvezőbbek. Az elháríthatatlan, a kijelölt vevő, az osztrák piacot képviselő kereskedő vagy házhoz jön, vagy néhány órás, egy-két napos fuvarral vagy vízi úton elérhető. De mit tegyen, aki távoli megyékben birtokos, akinek tengelyen szállítani veszélyes, hosszadalmas és költséges? Számára az állattenyésztés is kétes vállalkozás, hiszen leromlott áruval érkezik a felvevőhöz, s csak ínség idején tekintenek el az igényes bécsiek a hús minőségétől.

A nemesi jólét vagy süllyedés egyik kulcsa tehát az, hogy hol a régió, melyen a szórt birtoktestek, töredékek fekszenek, s hogy a föld mélye nyújt-e kereseti lehetőséget? A hegyvidékek vas- és rézbányáiban nemesek és polgárok egyaránt érdekeltek, de az értékesítés, az ipari feldolgoztatás nehézségei nagyok. Elég a Zinzendorf Károly magyarországi utazása előtt felvett, azzal párhuzamosan készülő kézműipari felmérésre gondolni. Bár az összeírás – csakúgy, mint az évszázadok védekező gyakorlata során készült egyéb, személyekre és javakra vonatkozó kimutatások – a helyi hatóságok tudatos passzivitása miatt egyáltalán nem hiteles, a tételenként odaképzelt korrekcióval sem jelez a magyar nemes agrár- vagy ipari vállalkozásai számára nagy reményeket. Tudjuk, hogy egyes iparágak, különösen a birtokhoz kapcsoltan működő, kihelyezett munkával az uraság vagy tiszttartója ellenőrzése alatt folyó munkálatok (gondoljunk például a Szepességben nagy eredménnyel folyó vászonszövésre) tekintélyes bevételt hoznak, a gazdasági kép mégis elszomorító. Túl az elmaradás politikatörténeti előzményein, a bécsi merkantilizmus negatív hatása semmiképpen sem vitatható.

Így aztán pótcselekményekre kerül sor. Az eredményekkel elégedetlen, a gyermekei sorsáért joggal aggódó középbirtokos amúgy is mérsékelt jövedelmének egy részét pörösködésre fordítja. A földet, erdőt, bányát több pör is terheli. A nemes azokkal a rokonaival, birtokos társaival pörösködik, akikkel a szakítás átmeneti időszakain túl őszidőben, télen együtt vadászik, akinek fiát-lányát lányának, fiának jövendőbelijéül kiszemelte. Az atyafiságos kapcsolatok fenntartását a többségükben szintén nemesi származású ügyvédek tevékenysége teszi lehetővé. Folynak a pörök, néha évtizedekig is, és sok pénzt emésztenek. A költségek fedezését szolgálja – szerencsésebb családoknál –, ha rendelkeznek a jóhírű borvidéken szőlővel. Időszakunkban a hitelképességnek is jó alapja ez, hiszen az el nem adott borra a helybeli zsidó kocsmárostól azonnal, a leendő termés hozamára rokontól-baráttól, de akár ellenségtől is általában 6%-os interesre kölcsön kapható. Az eladósodott monarchiában adósnak lenni nem okozott kényelmetlen közérzetet. Különben is a családi levéltárak tanúsága szerint ugyanaz a személy egyszerre tartozik is, követel is: a passzívák és aktívák a gondosan vezetett kimutatásokban gyakran szinte kiegyenlítik egymást. A bonyolult helyzetet rendezendő, a családok különböző ágai vagy a közbirtokosság időnként együttes fellépésre kényszerülnek. Szervezeti keretet alakítanak ki, hogy az ügyletekben fennakadás ne legyen. A vezető nem feltétlenül a legfontosabb, inkább a legkevésbé elfoglalt személy, aki tulajdonképpen bonyolít, és nem irányít. A régi kötelmek továbbélését jelzik az úgynevezett nemzetségi gyűlések, melyek a familiae director elnöklete alatt tárgyalnak, például a magát Lehel vezértől származtató Máriássy család esetében.

„Mihelyt családunk két fő ágra vált, e két ág a legrégibb időktől kezdve marakodott, s három évszázadon át gyötörte egymást pörösködéssel. A rokoni vért újból és újból elárulták, és a viszálykodással elérték, hogy igen nagy javakat elvesztegettek.”[17] Így ír Berzeviczy Gergely egykori szabadkőműves „testvérének”, Kovachich Márton Györgynek, aki iratgyűjteménye számára kérte a családnak Károly Róberttől adományozott privilégium-levelét. A negatív válasz a jogászt a sárosi bárói ághoz utasítja, „akik nagy arisztokraták…, utalni kell a család régi fényére, mellyel ők büszkélkednek, s melyen én csak szomorkodom.”[18] Tegyük hozzá: a bárói ág katolizált, s éppen a tudós Berzeviczy Gergely hivatalnokoskodása idején egyik tagja alnádorságig jutott. A birtokpörök okozta szokványos családi ellentétet – csakúgy, mint számos más nemesi családnál – a felekezeti különbség tetézte. A protestáns ág mindig elmarasztalta a katolizálót, a köznemesi szinten maradtak mindig opportunimnussal vádolták azokat, kik közülük bárói vagy éppen grófi cím birtokosai lettek.

A Berzeviczy család csak egy a sok közül: a nemesi almanachok szokványos beosztása, hogy a családnév mellett feltüntetik a nemesi, bárói és grófi rangfokozatokat. A Mednyánszkyaknál csak nemest és bárót, a Vayoknál egy évtized leforgása alatt már mind a három válfajt megtaláljuk. Az bizonyos: Bécsből bővebben érkeztek az ország nyugati tájaira a címek, kitüntetések, az újonnan alapított rendjelek. De Pozsony és Sopron, Vas megye környékén nemcsak a „nagy”, megbízhatónak vélt családok éltek, hanem középnemes famíliák és az azokhoz kapcsolódó mozgékony értelmiségi elemek is. Itt, a nyugati zónában, a Szepesség táján és Erdélyben a „nevelhető famíliák” s az értelmiségiek a század hatvanas-hetvenes éveiben sorjában alakítják meg szabadkőműves-páholyaikat. Feltűnően nagy szerepet játszanak a kezdetek idején az értelmiségi foglalkozásban, a nemesség körében működő orvosok, jogászok, tanárok. Pozsonyban és a Felvidéken kezdeményeznek, s érdeklődésükkel, így természettudományos készségükkel, kísérletező kedvükkel sok helyütt rózsakeresztes irányba terelik a páholyok munkáját.

Ezek a nyugati és déli széleken átmeneti időre alapított katonapáholyokkal, az úgynevezett repülőpáholyokkal szemben tartós kezdemények, s ha néhány páholy, így a szepesszombati, a beszterce- és a selmecbányai nem is nő nagyra, hatásuk a következő évtizedekben is érezhető. A nemesek vidéki házaikban otthont adnak a páholyüléseknek, a testvérek szinte nyíltan gyűlnek össze. Nem így a városi házakban: ott titokban, gyakran pincékből képzett helyiségekben folynak a munkák. A szertartások, megbeszélések során az értelmiségiek egyenrangú társak, esetleg fölöttesek. Az otthoni étkezéseknél az asztal végén ülő házitanár, a buzgólkodó titkár, a beteg úrhoz hajlongva érkező medikus – jó játék ez – a páholyban mester lehet, míg az úr csak „legény”-sorban van. A hivatalok, a megyék rangsoraihoz szokott köznemesség ekkor és itt nagy szemléleti változáson esik át. A próbák, avatások, munkák egymásutánja a felfelé kiszolgáltatott, az egy szinten perlekedő, a lefelé kemény s netán gőgös magatartást hajlékonyabbá, emberibbé formálja. Évtizedekre szóló barátságok szövődnek a páholyokban. Elég, ha az eperjesi „Az erényes utazóhoz” címzett páholy taglistáját nézzük, s a hatvanas évek végétől működő közösség további hatásán is elelmélkedünk. Lengyel menekült grófi család nevelője alapította a páholyt, egy magyar nemes úr házában gyűltek össze, és a testvérek között találjuk az igen gazdag Potturnyay György urat (Berzeviczyék állandó hitelezőjét) csakúgy, mint egy eperjesi kereskedőt, apjával együtt az ifjú Török Lajost, aki néhány év múlva, még Mária Teréziától kamarai vezetői munkája jutalmaként grófságot kap. (Török Lajos, tudjuk, Kazinczy Ferenc leendő apósa.) A népes páholyban működik egy mérnök, néhány evangélikus lelkész és egy Jeszenovszky nevű kapitány is. És idelátogatnak a Szirmay család tagjai is, amiből következik, hogy a munkálkodás hatása elérte a velük rokon Máriássy famíliát és annak titkár-tanár függvényeit is.

Ugyanilyen folyamat észlelhető Erdélyben, Brassóban és főleg Nagyszebenben, a nyugati határzónában és az ország déli részein. Mialatt Pesten és Budán elkezdődnek a munkák, VarasdZágráb táján csoportosulnak azok a katonatisztek, hivatalnokok, velük dolgozó értelmiségiek, akik a működést országosan akarják szabályozni. A szabadkőművesség magyarországi, erdélyi programjának kidolgozására vállalkoznak – a világlátott, tapasztalt Zinzendorf Károly segítő közreműködésével.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a háromemelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelengéseket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[19] A pozsonyi és környékbeli látogatók megszámolhatták a narancsház 400 fáját, ismerkedtek az ananásszal, és a tavon úszkáló hattyúkban gyönyörködtek! Az Erdődyek egyenesen a potsdami Sans-Souci kastélyt utánozták pompás parkjuk kerti lakával. Egy fasor végén itt is van kínai pavilon, „rajta csengettyűk és sárkányok, belsejében a tapétát kínai tájképek díszítették”.[20] Volt itt szivarfa, amerikai fák és a narancson kívül banán- és datolyapálmák,

Pozsony tehát valódi főváros a teréziánus korban, hiszen még Versailles-szerű kastélyok is övezik. A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[21] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon. „A földszinti szobák közül az egyiket indiai tapéta borítja, a másik mennyezetét és falait 285 fehér és kék csempével burkolták holland módra.”[22]

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására

Zinzendorf Károly 1772 őszén került kapcsolatba magyarországi, majd erdélyi útja során azokkal, akik az első dunántúli, horvát-magyar páholyalakítások után az ország szabadkőműveseinek egyesítésén, közös programján dolgoztak. Az általuk megfogalmazott alkotmány másolatban maradt ránk a Ferenc császárnak a schönbrunni parkban személyesen átadott bizalmas jelentés egyik darabjaként. Az az Aigner kapitány másolta le formás betűivel, aki méltatlanul katona elődeihez, amikor a szervezet utolsó éveibe maga is szabadkőműves-páholyt alapított, kissé provokátorként tevékenykedett. Ez az egyetlen latin nyelvű betűhű másolat mindazt ötvözi, amit a birtokosok, magas bürokraták, rangos tisztek és értelmiségiek a maguk helyén a társadalomról, az abban való hasznosság lehetőségéről tanultak. Természetes: hogy Montesquieu elvei is méltó helyet kaptak a szövegben, amely A magyar korona alatt provinciába tömörült Szabadság-szabadkőművesség alkotmány-rendszere címet viseli. A 66 oldalas kéziratból ezúttal főként a Törvények szelleme] egyenes vagy indirekt hatását tükröző részekre utalunk. A Draskovich-obszervaneca, így nevezték Draskovich Jánosról, egyik alapítójáról, később országos hatásra tett szert, de már kezdetben, tehát a teréziánus kor utolsó évtizedében több fontos dél- és nyugat-dunántúli páholy, majd a budai és a pozsonyi páholy is e rendszer jegyében dolgozott.

Az egyenlőség szeretetének, óhajtásának hangsúlyozása után – nem véletlenül – a törvényekre tér rá a szöveg: „A törvények az elnyomás eszközei (instrumenta oppressionis), hiszen ezeket a hatalmasak (potentiores) hozták.”[23] A törvények veszélyesek, mert holmi szent tekintélyt élveznek (sacram praeferant speciem). „Vessük pillantásunkat adózóink sorsára, s azt látjuk, hogy szinte összeroskadnak az irtózatos teher alatt, pedig csak annyit viselnek, amennyit a törvény ír elő.”[24] E tűrhetetlen helyzeten a szabadkőműveseknek segíteniök kell. „A hatalmasokat a magunk szintjére kell hoznunk, a nyomorultakat magunkhoz emelni.”[25] Ne törjön senki a fény, gazdagság, hatalom felé. Mindezt nem érdemekkel szerzik az emberek, hanem erőszakkal, melynek eredménye könnyen elvész, nem így az erényé (megjelenik a virtus!), amely örök érvényű. Sonnenfels és Zinzendorf a közeli, Montesquieu a távoli mester, amikor a magyar szabadkőműves alkotmány kirója a páholymunkák tennivalóit, azt, hogy az egyes területek művelői testvér létükre milyen témákról gondolkodjanak, milyen kérdésekről tartsanak előadásokat.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

A legfőbb számszék, élén Zinzendorf Károllyal, az ország mindennemű anyagi ügyeibe betekintést igényelhetett ugyan, de ez csak ellenőrzés volt, és nem irányítás.

Nemzetközi krízis — hazai krízis

Zinzendorf Károlynak el kellett készítenie, hiányos belga elszámolások alapján, az onnan Bécsbe befolyó jövedelem kimutatását. Meg kellett vizsgálnia, hogy a rendi vezetés mekkora adóbevétellel rendelkezik, abból mennyit helyez ki 4–5%-os kamatra magánosok számára kölcsönként. Kiderült, ez a terület sokkal értékesebb, mint Bajorország.

Fiziokrata adóreform a monarchiában

Szóltunk már Zinzendorf Károlyról, aki pályája kezdetén a francia gazdasági lehetőségeket tanulmányozva került kapcsolatba az ökonomistákkal. Ő volt az első a monarchiában, aki a fiziokrata elvek hasznosságát hirdette, és minden bizonnyal ő keltette fel II. József érdeklődését is Turgot iránt. A császárt 1777. évi négyhónapos francia utazása során a „természetes” gazdasági élet programja éppúgy megragadta, mint a vallásgyakorlat természetes szabadsága, más szóval a tolerancia igénye egy katolikus monarchiában. II. József többször konzultált Turgot-val, majd éppen Toulouse érsekének, Loménie de Brienne-nek hatására írta meg dél-franciaországi tartózkodása idején azt a levelét, amely a tolerancia-kérdéssel éles vitát robbantott ki Mária Terézia és fia között. Az uralkodó annak idején francia útjáról értékes forrásanyaggal megrakodva tért haza. Útinaplójához mellékelve ma is megtalálható másolatban Turgot-nak az a híres levele, amelyet 1774-ben intézett XVI. Lajoshoz: sötét színekkel ecseteli a gazdasági helyzetet, és az udvar pazarlását akarja megfékezni. A másik, 1776-os irat számos programpontot tartalmaz: a robot, a céhek megszüntetését, a gabona szabad belforgalmát. Úgy tűnik, a toulouse-i kísérlet, az ottani csatornaépítkezések, a fiziokrata módon irányított, tehát szabadon forgalmazó ipar és kereskedelem élményszerűen hatottak Józsefre. Alighogy uralomra jutott, a fiziokrata elveket hirdető trieszti kormányzót, Zinzendorf Károlyt Bécsbe rendelte, megbízta a Legfőbb Állami Számszék vezetésével, majd a parasztság helyzetét szabályozó roboteltörlő bizottság irányításával. Az agrárcentrikus fiziokrata elvek ezúttal ráépülhettek az előző évtizedek urbariális rendelkezéseire, a föld megadóztatásának elve arra a régi törekvésre, hogy a földet művelő parasztság mellett a föld birtokosai is illő mértékben vegyék ki részüket az adóterhekből. Az örökös tartományokban a nemesség már adózott, az alkotmányra hivatkozó ellenállás Magyarországon igen erős volt. De a fiziokrata adóreform korántsem a magyar nemesség ellenállásán bukott meg. Az alsó- és felső-ausztriai rendek, a morvaországi vagy a cseh birtokosok tiltakozásai legalább olyan élesek voltak, mint magyar osztályos társaiké.

A birtokok hozamának fölmérése, kataszter fölfektetése nem volt új dolog a monarchiában. Lombardiában már – ha nem is fiziokrata adóreform célkitűzésével – az ötvenes években fölfektettek katasztert, s amikor Lipót nagyherceg tapasztalt minisztere, Tavanti tanácsára 1774-ben egységesítette a földadót, tulajdonképpen leszámolt merkantilista tanácsadóival. A szakszerű katasztert a nagyhercegség néhány területén próbaszerűen fektették fel, úgy, ahogy azt később József megvalósította, tízéves termésátlagokat vizsgálva, hogy abból alakítsák ki a méltányos adóterheket.

Hajlamosak vagyunk a jozefinus fiziokrata reformot (amelyet leegyszerűsítve a nemesi adózással szokás azonosítani) a Pálffy kancellárhoz intézett levélhez és az 1786-ban elindított munkálatokhoz kapcsolni. Éppen olyan pontatlanság ez, mint a jobbágyrendelet időpontjának kései rögzítése. A fiziokrata reform 1783-ban már megindult, avval a szokásos módszerrel, amelyet II. József reformkezdeményezéseinél mindig tapasztalhattunk. Ha valami újba fogott, a jövőt körvonalazva lesújtott a régi rendszer védelmezőire is. Az első menetben azonnal szembetalálta magát az Államtanács többségével, főleg Hatzfeld gróffal, aki kemény merkantilista volt, de még hajdani mesterével, Martinival is, aki ugyan az uralkodót természetjogra oktatta, de a fiziokrata természetjogi konstrukciót nem tette magáévá. Akadt lelkes támogató is a megrögzött udvari közegben: Zinzendorf Károly naplója és bátyjához intézett levelei tanúsítják, hogy teljes erejével az uralkodó célkitűzéseit kívánta szolgálni.

Egymást követték a tervezetek, amelyeket mintegy egymással barátian vitatkozva, az |uralkodó vagy Zinzendorf dolgozott ki. Az elvekben egyetértettek, a gyakorlati lebonyolításban annál kevésbé. Visszatérő megállapítás, hogy II. József „ateista” volt a gazdasági elméletek terén. Így nyilatkozott 1765. évi terjedelmes memoárjában, amikor jövendő terveit és tennivalóit elemezte. Ajánlatos azonban számolni az évek múltával, a benyomások erejével – különösen akkor, ha ezeket a megszokott és már-már gyűlöletessé vált környezetből meríti. Az 1777-es élmények nem II. József életében voltak sorsdöntőek, hanem a Habsburg-monarchia, az ahhoz tartozó országok eljövendő sorsára. A monarchiához képest Franciaország jóléti ország, sűrű városhálózattal, s azokon a területeken, amelyeket II. József beutazott, virágzó gazdasági élettel. Arthur Young sokat idézett franciaországi útinaplói ne tévesszenek meg bennünket: nem a szalmatetős viskó, nem a lábbeli nélküli parasztember volt a francia táj jellemző tartozéka.

A császár és Zinzendorf vitája azért lehetett kezdetben az egyetértők viadala, mert kedvező nyugate-erópai benyomásaikat egyformán a monarchia országainak javára akarták hasznosítani, Így látta ezt a haladó külföldi sajtó is. 1784-ben s a következő évben a bölcs uralkodót mint Turgot hívét, a helyes elvek érvényesítőjét ünnepelték. Hollandia és Ausztria között ugyancsak feszült volt a politikai légkör, mégis a híres leydeni újság dicséri a megindított fiziokrata adóreformot.

Kezdetben fel sem merült az, hogy a kataszter fölfektetése merőben a magyar nemesség megadóztatását célozná. Sem a Kollowrathhoz intézett első instrukció, sem az azt követő „emlékeztetők” nem tartalmaznak erre vonatkozó célzásokat. A nemesi és a paraszti föld egyenlő megterhelése a birodalom örökös tartományaiban is súlyos problémát jelentett a birtokosoknak. Itt ugyan fizetett a nemesség úgynevezett ”Adelsteuer”t, de a nemesi adózás és a paraszti adózás között nagy volt a különbség. Belgium és Lombardia adóügyeit a helyi kormányzat látta el: egy összegben kellett 7, illetőleg 3 millió forintot a kincstárnak évenként beszolgáltatni. S mindig a rendi vezető erők álláspontjától függött, hogy az adófelosztást a városok, a falusi lakosság vagy a nemesség terhére eszközlik. Az örökös tartományokban, Cseh- és Morvaországban is a rendek intézték az úri földek utáni adózás ügyét, és csak a paraszti szolgáltatásokat tartották kezükben a kerületi hatóságok, vagyis az állam központból irányított szervei. Az államigazgatás és a rendiség dualizmusa tehát korántsem volt osztrák-magyar specialitás. A tiroli rendek mindenkori ellenállását ismerjük, de a fiziokrata adóreform bevezetésétől kezdődően az alsó-, felső-ausztriai vagy morva rendek sem mutatkoznak nagyon készségesnek. Az új szisztéma szerint ugyanis az úri föld többet nem részesülhetett kedvezményben, a kivetendő taxa az úgynevezett dominikális, illetve rusztikális földre ezentúl egyenlően nehezedett volna.

A kataszteri fölvétel annak idején Lombardiában, később Toscanában a föld minden hozamát figyelembe vette, és a bruttó vagy nettó jövedelemhez mérte az államnak lerovandó adó nagyságát. II. József a legkedvezőbb kincstári állapotok közepette, nagy optimizmussal inditotta el reformját. Uralkodásának harmadik évében nemcsak hogy államadósságok nélkül, hanem pozitív mérleggel zárhatta az évet, és a 80 milliónál magasabb birodalmi bevételeknek több mint harmadát az egyenes adó tette ki. Az uralkodó nem sejthette, hogy a közeledő háborús konfliktus nemcsak a kiadásokat fogja fokozatosan, megemelni, hanem a rossz esztendők és a háború okozta emberkiesés, ha nem is adómegtagadásra, de elmaradásokra vezetnek. Annak bizonyítására, hogy nem Magyarország rendjeinek ellenállásából fakadtak az utolsó esztendők nehézségei, talán elég egy számadat: Csehországban 1787-ben 33 ezer, 1788-ban 343 ezer forint volt az adóhátralék.

A negatív helyzet szorosan összefüggött az egyes országok-tartományok vezető politikai rétegének magatartásával. A nagybirtokos arisztokrácia, a középbirtokos nemesség nemcsak Magyarországon, hanem a birodalom egyéb országaiban is nehezményezte a bruttó jövedelemről a nettó jövedelemre áttérő adótervet, azt, hogy ennek 40%-át az állam kapja meg akkor, amikor a paraszti szolgáltatások (például a robot) átszámítása nem volt számukra kedvező. S ha a pénzhiány e nyugatibb fekvésű országokban nem is volt olyan nyomasztó, mint Magyarországon vagy Erdélyben, sem a nemességnél, sem a parasztságnál nem mutatkozott annyi forgalom, hogy a szükséges pénzt folyamatosan biztosíthatta volna. Zinzendorf már kezdetben tartott attól, hogy a 40%-os adókivetés a tulajdonviszonyokat veszélyezteti, a „szabadságot”, mármint a tulajdon szabadságát; aggódott, hogy a birtokot, legyen az úri vagy paraszti kezelésben, túlzott kíméletlenséggel szolgáltatják ki a kincstár igényeinek.

Hamarosan megkezdődött az elvek és a gyakorlat konfrontációja. Annak az udvari bizottságnak, amely az új adó irányításának legfelsőbb hatósága volt ”(Steuerregulierungshofkommissin),” vezetője Zinzendorf lett. A Legfőbb Számvevőszék tapasztalt vezetője ebben a pozícióban meggyőződhetett arról, hogy a legmodernebb elveket valló uralkodó sem rendelkezik azokkal a statisztikai-matematikai ismeretekkel, ameyek egy végrehajtási utasítás kidolgozásához vagy jóváhagyásához feltétlenül szükségesek. Sajnálatos módon II. József a bruttó és nettó jövedelem között nem csekély különbséget nem óhajtotta tudomásul venni, irreálisan magas igényeket támasztott az urasági földek birtoklóival szemben, s nem vette tudomásul Zinzendorf óvó figyelmeztetéseit; arra sem gondolt, hogy a tízéves jövedelmi átlag kiszámítására kijelölt 1773–1782 esztendők nem tipikusak: viszonylagosan kedvezőbb volt a hozam, s ez nagyobb adóterhet indikál. Zinzendorf naplói híven tükrözik az erőfeszítéseket, amelyekkel a helyesnek vélt elvekért a szakember az uralkodó dilettáns utasításait helyesbíteni igyekszik. Úgy vélte, sokkal bíztatóbb eredménnyel kecsegtet az önkéntes jövedelembevallás, még ha a végső summa szerényebb is, mint a felülről, erőszakkal alkalmazott értékmegállapítás. Azt vallotta, méltányos levonni a paraszt földművelési költségeit az összjövedelemnek feltüntetett summából, csakúgy, mint a földesúri jövedelemből a paraszti szolgáltatások egy részének összegét. Keserűen számol be Zinzendorf naplójában a három-négy órán át tartó vitákról, ahol természetesen ő húzta a rövidebbet, különösen a császár egyik kedvenc munkatársának, Eger államtanácsosnak opportunista magatartása miatt. 1785 nyarán és őszén a bécsi szalonokban a művelt körök immár nem a színházi újdonságokról beszélgettek, hanem. az örökös tartományok és a cseh–morva arisztokrácia képviselői sorolgatták sérelmeiket. Ez jóval a magyarországi események előtt történt. Az érintetteket felbőszítette a katonaság, illetőleg a hadmérnökök tevékenysége. A kataszter-munkálatokat a magántulajdon megsértésének tartották, mert ezeknek az embereknek valóban nem volt tapintatos a munkamódszere. A katonaság bevonása egyébként elkerülhetetlen volt, mert az eredetileg a munkára felkért bírák és esküdtek a kényes feladatot egyszerűen nem vállalták, nem utolsósorban azért, mert az uralkodó a munkálatok elvégzését társadalmi feladatnak tekintette, és fizetést nem akart biztosítani. A hangulat feszültté vált. Egy adat is elég annak bizonyítására, hogy az osztrák főrendek miként vélekedtek a fiziokrata adóreformról: Starhemberg herceg 1785. augusztus 30-án arról panaszkodik, hogy felső-ausztriai birtokait 18 ezer forint veszteség érte, ennyivel magasabb az adója. (Ugyanekkor egy egyetemi tanár évi fizetése 1000 forint.)

A tervezett egy év helyett négy évig tartott a kataszteri felmérés az örökös tartományokban. Míg kezdetben arról volt szó, hogy a paraszt tiszta jövedelmének 40%-át az államnak, 20%-át földesurának tartozik lefizetni, a viták, majd a tapasztalatok az uralkodót jobb belátásra bírták. Zinzendorf ugyan már eltávozott posztjáról, s rajongó, odaadó munkatársból gyűlölködő, sértett emberré vált, de a kataszteri felmérés az ő eredeti javaslatára módosult; Végezetül a paraszt jövedelmét vették alapul, annak csak 12,2%-át vetették ki adóba, 17,8 %-kal tartozott földesurának, a többit önfenntartására, a termelés megújítására fordíthatta. A változás gyökeres volt, de már elkésett.

A magyarországi kataszter, csakúgy, mint az örökös tartományoké, taktikus kezdetek után viharos körülmények között bonyolódott le. Pálffy kancellárhoz intézett levelében az uralkodó 1785 decemberében a hátrányosan megkülönböztető vámpolitika megszüntetését helyezte kilátásba, ha a nemesség adót vállal. A Bécsben székelő Magyar Udvari Kancellária, élén Pálffy Károllyal, a két éve folyó viták és jelenségek ismeretében nemcsak a magyar rendi ellenállás tudatában adott nemleges választ. 1786. február 10-én jelent meg a Magyarországot érintő, súlyos következményekre vezető fiziokrata adórendelet. „Nincs olyan ország, ahol a nemesség ilyen privilégiumokat, előjogokat élvezhetne. Angliában, Hollandiában a nemesség nagyobb terheket visel, mint a többi rend.” (Ezzel az állításával a császár csak tájékozatlanságát bizonyította.) ”A nemesség privilégiuma másutt abban áll, hogy önmaga állapítja meg az államnak adandó összegeket, hogy ezzel jó példával járjon elöl. Más a személyes szabadság, más a vagyoni szabadság. Mezőgazdasági szempontból nézve a dolgot, a nemesi birtokos azonos a földművelővel, a húskereskedővel, az állattenyésztővel. A városokban lakók és fogyasztók az utakon és átkelőhelyeken közönséges utazók. Az említett összefüggésekben az ország egyéb lakóival és polgáraival azonos elbánásban kell részesülniük.”[26]

A birodalom egyes országaiban és Magyarországon egyforma erővel bontakozott ki az ellenállás az urasági és paraszti földek doktriner megadóztatása ellenében. 1788 tavaszára a kancellárok, az Államtanács tagjai és Zinzendorf érveléseivel szemben csak a személyi változtatás látszott megoldásnak: Zinzendorf megkapta elbocsátó levelét az uralkodótól. „Drága grófom”-nak nevezte szemtől szembe, de az ügyeket kivette kezéből, és elrendelte, hogy 1789-re a munkálatokat le kell zárni, és kíméletlenül be kell hajtani mindenütt az urasági és paraszti ellenállással szemben is az új adót.

II. József

József császár, „a gyors, az izgatott, a mindig siető”,[27] 5 és 6 óra között meghalt – közölte naplójában 1790. február 20-án Zinzendorf Károly. Ezt követően helytelenítően regisztrálta, hogy a császárt elég nyomorúságosan ravatalozták fel hálószobájában: csak néhány gyertya ég a lábánál, rosszul adták rá uniformisát, kezeit ügyetlenül kulcsolták össze. A gyászszertartáson Zinzendorf a Szent István-rend lovagjai mellé sodródva állt fekete fátyolos kalapban a kapucinus kriptában. Laudonnal együtt azon töprengtek, vajon miket gondol most Migazzi, a bíboros, „aki ellen az elhunyt annyit vétett”.[28]

A dédelgetett barát, Lacy is nyilatkozott: Lipót majd eltünteti a kilencéves uralom minden nyomát. Ő maga soha nem tapasztalt mértékletes magatartást Józsefnél, „mindig feszült volt, mindent maga akart intézni, s így aztán senki nem tudta körülötte, mi a dolga”.[29]

Két hét múlva Zinzendorf már Lipót érkezéséről számol be, akit hiába hívott József, mert a katasztrófa felelősségében nem akart osztozni. „Panaszkodott a teljes rendetlenség miatt, s elmondta, hogy minden országból két küldöttet fogad, hogy azok ne csak az adóreformmal kapcsolatos óhajaikat, hanem egyéb ügyeiket is a trón lába elé helyezhessék.”[30]

A jozefinizmus a mérlegen

A kerületi biztosok irányítása alatt készült anyagok, a helytartótanácsi kimutatások és nem utolsósorban a magyarok jóbarátja, Zinzendorf Károly számszerű összesítései a gazdasági-társadalmi önismeret új képét alakítják ki.

Benda Kálmán

Európa és a Habsburg-birodalom II. József halálakor

1790. január 17-én Zinzendorf gróf megdöbbenve jegyezte fel naplójában: „Szinte hihetetlen, hogy mindenki a császár ellen beszél és halálát kívánja.” A mindeddig hallgatva engedelmeskedő bécsi arisztokrácia tagjai – egyelőre még csak bizalmas körben – „az uralkodó elviselhetetlen keménységéről” suttogtak, s arról, hogy már nem sokáig kell tűrni a mindnyájukat megalázó rendelkezéseket.[31]

A reakció felülkerekedése

Az államtanácsosok – Hatzfeld és Zinzendorf grófok, Eger vagy Starhemberg herceg – panaszkodtak, hogy háttérbe szorulnak, javaslataikat az uralkodó elveti, tanácsukat nem kéri, de nem is gondolták, hogy köztük és a császár közt áll valaki.

Lábjegyzetek

  1. Idézi D. Lindner, Der Mann ohne Verurteil. Wien, 1983. 94.
  2. Idézi F. Kopetzky, Joseph und Franz von Sonnenfels. Wien, 1882. 37.
  3. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 17.
  4. Ugyanott I. 13.
  5. Ugyanott I. 29–31.
  6. Ugyanott I. 28.
  7. Idézi: R. A. Kann, Study in Austrian Intellectual History. New York, 1960. 177.
  8. J. Sonnenfels, Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaften. Wien, 1804–1805. I. 56.
  9. Ugyanott I. 206.
  10. Ugyanott I. 266.
  11. Ugyanott I. 316.
  12. Ugyanott II. 57.
  13. Ugyanott II. 114.
  14. Ugyanott III. 308.
  15. Archives Nationales (Paris), AE. BL 1084–1085, Correspondances consulaire, Trieste, 1777–1778.
  16. Ugyanott 1084. pag. 27.
  17. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Quart. Lat. 43. XXIV. fol. 16.
  18. Ugyanott. fol 17.
  19. Rotenstein–Pálffy útleírását közli: J. Bernoulli, Sammlung kurzer Reisebeschreibungen und anderer zur Erweiterung de Länder- und Menschenkenntnis dienender Nachrichten. X. Berlin, 1783. 191.
  20. Ugyanott 208.
  21. Ugyanott 194.
  22. Ugyanott 25 b.
  23. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv. Vertrauliche Akten. Vol. 67. Nr. 10. pag. 11.
  24. Ugyanott pag. 13.
  25. Ugyanott pag. 14.
  26. Josephs II. Handbillet an den Grafen von Pálffy im Betreff seines neuen Steuerplans für das Reich Ungarn. H. M. G. Grellmann, Statistische Aufklärungen über wichtige Theile und Gegenstände deer österreichischen Monarchie. Göttingen, 1797. II. 125.
  27. Közölte: H. Wagner, Wien von Maria Theresia bis zur Franzosenzeit. Aus den Tagebüchern des Grafen Karl von Zinzendorf. Wien, 1972. 42.
  28. Ugyanott
  29. Ugyanott.
  30. Ugyanott 43.
  31. Zinzendorf naplófeljegyzéseit idézi: E. Benedikt, Kaiser Joseph II. Wien, 1936. 356–360.

Irodalom

Az 1765–1790 közötti évekre vonatkozóan itt, a Kabinettsarchiv Varia anyagában vannak II. József emlékiratai a hetvenes évekből, és ide került Zinzendorf Károly gróf hagyatéka: hivatalos iratai, naplóinak 52 kötete s az úgynevezett Vallomások, továbbá a naplók kivonatai – szinte tudatosan az utókor számára rövidített, lényegnek tekintett emlékanyag (Zinzendorf-Nachlaß, benne: Akten, Handschriften, Tagebücher, Confessions).

Kéziratom lezárása után jelent meg Derek Beales, Joseph II. Vol. 1. In the Shadow of Maria Theresa, 1741–1780 (Cambridge, 1987). Az előmunkálatok és kisebb közlemények ismeretében meggyőződésem, hogy a cambridge-i professzortól várható a hiteles József-portré. A szakirodalom szinte teljes felhasználásával (Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888 című monográfiáját is idézi) igen széles levéltári és egykorú röpirat-, illetve emlékiratanyagra támaszkodik kitűnő munkája. Historiográfiai áttekintése (Beales 1–16) számunkra nem mindig elfogadható, de szuverén tájékozottsága tiszteletet érdemel. Francia levéltári anyagot azonban nem használt, és csak esetlegesen támaszkodott Zinzendorf Károly naplóira, így a magyar olvasó szövegünkben – Cambridge minden előnye ellenére – találhat újat.

Zinzendorf naplóinak 6. kötete (Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zinzendorf-Nachlaß) tartalmazza az 1761. évet, és beszámol Kaunitz nyelvrendelet-tervezetéről. XV. Lajos apósa, Lotharingia hercege, a lengyel Leszczyński Szaniszló, engedelmeskedve a francia abszolutizmus igényeinek, 1748. szeptember 27-én tiltotta el a német nyelv használatát, és kötelezővé tette a franciát, nemcsak hivatalos iratok, hanem magánügyletek írásba foglalása esetén is. A kemény szankciókkal terhelt rendelkezést Kaunitz mint párizsi követ ismerte, és mintának tekintette.

Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában (Budapest, 1922) című monográfiájában többször említi Zinzendorf Károlyt, főkét azért (például 75), mert az Ausztriát és Magyarországot elválasztó vámvonal eltörlését javasolta. Következő, posthumus kötetében (Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon, 1780–1815. Budapest, 1958) különösen sokszor hivatkozik állásfoglalásaira. Eckhart bécsi iratanyagot használt. Zinzendorf vonatkozó iratai azonban Széchényi Ferenc kérésére másolatban Pestre is megérkeztek: Des Grafen Zinsendorf Gedanken über die Zölle und Mauten nebfst deren Anwendung… Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Quart. Germ. 139. és Fol. Germ. 266. Életrajzi adatait, az álláspontokat alakító művelődéstörténeti tényezőket Eckhart mellőzte. A nemzetközi szakirodalomban hol bátyjával együtt tárgyalják (E. G. Pettenegg, Ludwig und Karl, Grafen und Herren von Zinzendorf. Wien, 1879), hol utazásait taglalják (E. M. Langfelder, Les séjours en Suisse, en France et en Belgique du comte de Zinzendorf d'apres son Journal. Études Francaises, Szeged, 1933). Naplószemelvényeket ad: H. Wagner, Wien von Maria Theresia bis zur Franzosenzeit. Aus den Tagebüchern des Grafen Karl von Zinzendorf (Wien, 1972); H. Wagner, Historische Lektüre vor der Französichen Revolution (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichforschung 1963. 140–156); elsősorban magyar vonatkozásaira: É. H. Balázs, Karl von Zinzendorf et ses relations avec la Hongrie a l'époque de l'absolutisme éclairé (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 104. Budapest, 1975); H. Balázs Éva, A francia–magyar kapcsolatok egy rendhagyó fejezete. A fiziokrata tanok útja Magyarországra (Sorsotok előre nézzétek. Szerkesztette Köpeczi BélaSziklay László. Budapest, 1975. 145–161).

Zinzendorfnak a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv-ban őrzött naplóira és irataira lásd e fejezet elejét. Ezenkívül a Német Lovagrend levéltára (DOZA) Handschriften, s ezen belül Korrespondenz 1772–1803 és Personalakten fondjaiban találhatunk nagy mennyiségben Zinzendorftól származó vagy hozzá intézett írásokat. Ezeket látta, de nem dolgozta fel H. F. Liebel, Count Karl von Zinzendorf and the Liberal Revolt against Joseph's II Economic Reforms, 1783–1790 (Sozialgeschichte Heute. Festschrift für Hans Rosenberg zum 70. Geburtstag. Hrsg. H.-U. Wehler. Göttingen, 1974. 69–85). Zinzendorf naplóját 1772. évi magyarországi útjáról kivonatosan ismertettem az előző bekezdés végén idézett tanulmányaimban. A trieszti éveket a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Varia, Zínzendorf-Nachlaß, Tagebücher, 23–26. kötet tartalmazza; itt találjuk elszórtan a fiumei magyar látogatókról közölt adatokat. Zinzendorf találkozása Lipóttal és közös rajongásuk Turgot-ért: A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965. I. 366).

Zinzendorf Károly gróf vagy maga adta át – rendkívül meleg kapcsolatban lévén a francia követtel és helyettesével – a tervezett bajor–belga cserét megelőző anyagi kimutatásokat, melyeket az uralkodó számára készített, vagy lehetővé tette megszerzésüket. Zinzendorf több anyaga került gondos másolatban – igen nagy terjedelmű iratok – ez idő tájt Párizsba. Kaunitz is igen közlékeny volt – a folyamatos csalódások ellenére – a francia követ irányában. Az információk megadása egészen 1789-ig közmegegyezés volt az udvarnál.

Zinzendorf új, bécsi beosztása, amely előbb megtisztelő, majd egyre gyötrelmesebb volt számára, nyomon követhető naplóiban: Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Zinzendorf-Nachlaß, Tagebücher, Vol. 27–35, vagyis 1782-től 1790-ig. Egyértelműen kitűnik a szomorú folyamat: át nem gondolt módszerek a legderekabb törekvéseket is meghiúsítottak, s a hibát kétségkívül az uralkodó követte el.

Az olasz folyamatról, az Angelo Tavanti közreműködésével megvalósított fiziokrata reformról írva A. Wandruszka, Leopold II (WienMünchen, 1963–1965) „Die ,europäische Partei' der Physiokraten” címet adja a vonatkozó fejezetnek (Ugyanott I. 261–269). Ugyanő rámutat; hogy a leendő II. Lipót az un. impot unique-re, a klasszikus fiziokrata földadóra nem vállalkozott, gazdaságpolitikája eklektikus, a helyzethez igazodó volt.

A. Young, Travels in France during the Years 1787, 1788 and 1789 (Gloucester, 1976. 20–21) a legnagyobb tisztelettel ír Turgot-ról.

Zinzendorf és a császár között a szakember és a dilettáns vitája folyt. A gróf helyesebbnek tartotta volna a birtokosok személyes felelősségére történő bevallás rendszerét, és szükségesnek vélte a paraszt bruttó bevételének differenciált kezelését.

A cseh problémákra: Handbuch der Geschichte der böhmischen Länder. Ed. K. Bosl (Wien, 1974. II.). Az adóhátralék növekedése: P. Mitrofanov, Joseph II. (Wien, 1910. I. 414).

A magyar tiltakozásokat a francia követ nem érezte olyan súlyosaknak, mint a megyei kerületreform idején. Nyilvánvalóan az időnyerés lehetőségét mérlegelte a magyar társadalom. Hiszen képzett mérnökök helyett katona-mérnökök végezték a hozamméréseket, melyekről Zinzendorf eleve megállapította, hogy illuzórikusak. Zinzendorf kéziratának Széchényi Ferenc számára készült másolata: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Quart. Germ. 266; nyilatkozik a gazdaságpolitikáról, a vámrendszerről általában, és külön is Magyarország helyzetéről. Az idézett Starhemberg-adatot Zinzendorf 1785. augusztus 30-i naplóbejegyzésében közli.