Zombor

A Múltunk wikiből

E nevet viselte Zombor gyula

korábban Czoborszentmihály, szerbül Сомбор, németül Sombor, latinul Somborinum

város és község a Vajdaságban, Szerbia Nyugat-bácskai körzetében
Wikipédia
Zombor címere
1751. szeptember 27.
Mária Terézia szentesíti az ez évi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 23. Az 1748-ban helyreállított alsó-szlavóniai vármegyék (Szerém, Pozsega és Verőce) Horvátországhoz csatolásáról; 27. Győr, Komárom, Újvidék és Zombor szabad királyi városi rangra emeléséről.)
1871. november 14.
Andrássy Gyula gróf közös külügyminiszteri kinevezése.
Befejeződik az alföld-fiumei vasút (NagyváradSzegedZomborEszékVillány) építése.

R. Várkonyi Ágnes

Városok, nyitott kapukkal

Szabadka, Zenta és Zombor szívta magába a környék népét, olcsó bérű munkát kínálva a betelepülőknek, nyereséges szőlő- és gyümölcstermesztést a határát művelőknek.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

1649-ben Benlich belgrádi katolikus püspök Bács-Bodrog vármegye területén Martonoson, Bajmokon, Jánoshalmán, Mélykúton, Hercegszántón, Zomboron, Bácson, Bökényben 2975 katolikust bérmált, ugyanakkor Gyöngyös, Jászberény, Szeged és Kecskemét környékén 2515-öt, tehát magyar (bár nagyrészt református) északi Duna–Tisza közén sem több katolikus, mint a délin. Az sem hihető, hogy a déliek mind bosnyákok lettek volna, fel kell tehát tételezni, hogy legalább Zombor és Zenta vonaláig, még a 17. század közepén is éltek itt-ott magyarok.

R. Várkonyi Ágnes

A Határőrvidék katonaparasztsága

Sokuknak a kereskedelem, az ipar, a fuvarozás adott kenyeret. Nem ritkaság köztük az olyan egzisztencia, mint az a zombori katona, aki szabómesterségből élt, de egyúttal kereskedett is.

Ember Győző

Az 1751. évi országgyűlés

Az országgyűlés utolsó szakaszában az alsóházban heves viták zajlottak le négy város: Győr, Komárom, Zombor és Újvidék ügyében. Mária Terézia szabad királyi városi rangra emelte őket, a rendek azonban vonakodtak törvényesíteni az uralkodói elhatározást, mert nem akarták a kormánypárti szavazatok számát – a városok mindig az uralkodó oldalán állottak – négy újjal növelni. Ezek a viták Mária Teréziát nagyon elkeserítették, tekintélyének sérelmét látta bennük, és augusztus 27-én szentesítvén a törvényeket, szemrehányó szavakkal bocsátotta el a nála tisztelkedésre megjelent rendeket.

Heckenast Gusztáv

Mezőgazdasági ipar

A tulajdonképpeni Magyarországon csak kisebb dohányfeldolgozó üzemekről tudunk Sopronban, Vácon, Zomborban, és Batthyány Tódor gróf ezzel az iparággal is megpróbálkozott a Vas megyei Tarcsán.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.
  2. Kis területű, elég élesen elhatárolódó tiszta és jelentéktelen kiterjedésű tág körzet együttese. Ilyenek elsősorban a Felvidék nyugati részén, a Vág, a Nyitra, a Garam alsó és középső folyásánál voltak: például Esztergom, Ság, Léva, Selmec, Trencsén, Bán és Oszlány körzete.
  3. Nagy területű tiszta és nagy, egymásba olvadó tág körzetek kombinációja, elsősorban az Alföld keleti peremvidékein: például Debrecen, Nagyvárad, Gyula, Szatmárnémeti és Arad körzete.
  4. Igen kis tiszta és jelentéktelen kiterjedésű, erősen egymásba olvadó, szinte áttekinthetetlenül tág körzetek. Ezek leginkább a Felvidék nyugati szélén, északi vidékein és főképp a Tisza–Maros szögében fordulnak elő. Ilyen volt többek között Nagylévárd, Szenic, Sassin, Érsekújvár, Nyitra és Oravica, Resica, Nagyszentmiklós körzete.

A piackörzetek alakulására a földrajzi tényezők is hatással voltak, hiszen nyilvánvaló, hogy a domborzati, vízrajzi viszonyok nagy szerepet játszottak abban, hogy a hegyvidéki piacközpontok többnyire kis tiszta körzeteket, vagy egymásba olvadó tág körzeteket vonzottak, és hogy a nagy területű tiszta körzetek elsősorban az Alföldön és peremvidékein alakultak ki.

A körzetek nagyságát, a tiszta és tág körzetek egymáshoz viszonyított arányát azonban legalább ilyen erőteljesen befolyásolta a vidék gazdasági fejlettsége, termelési struktúrája, az árutermelés volumene, a munkamegosztás foka, azaz azok a tényezők, amelyek a tiszta és tág körzetben élő népesség igényeit, eladási és vásárlási szokásait meghatározták.

A körzetek alakulását erősen befolyásolta a főbb kül- és belkereskedelmi utak vonalvezetése is. Így például a Duna menti sík területeken : a Kisalföldön, a Csallóközben, vagy Fejér és Tolna megyék partmenti vidékén, ahol a nagykereskedelmi hálózat is jobban kibontakozhatott, és a legközelebb eső körzeti központok vonzásánál erősebben érvényesülhetett a távolabbi külkereskedelmi csomópontok, vagy a piacközpontként nem is jelentkező kikötő- és átrakodó helyek vonzása.

E területeken nem alakultak ki olyan nagy tiszta vonzásterületek, mint az Alföldön; a kisebb tiszta körzetekhez csatlakozó jelentősebb kiterjedésű tág körzetek itt nem a központok gyengeségét, hanem inkább piacközponti funkciójuknak a régión (esetleg az országhatáron is) túlnyúló jellegét tükrözik, hasonlóképpen a Tiszántúl központjaihoz (például Debrecen, Gyula körzetei), amelyeknek jelentős tiszta körzeteit sokszorosan meghaladták hatalmas, tág körzeteik.

A hegyvidéki, bányavidéki központok jó részénél az elenyészően kis, tiszta és sokszor jelentős kiterjedésű tág körzetek arányainak alakulása a központi vonzás gyengeségének eredménye volt. A kedvezőtlen hegyvidéki közlekedési viszonyok között is alakultak ki azonban nagy területű tiszta körzetek, mint például Máramarossziget és Huszt körül, olyan területen, ahol a kenyerét távolabbi vidéken kereső, szegényebb népesség nem igényelte a központok sűrűbb hálózatának kialakulását.

A piacközpontok jelentőségének meghatározásához, rangsorolásához a vonzásterületen élő lakosság száma, eladó- és vásárlóképessége, valamint a központok által nyújtott szolgáltatások gazdagsága és sokrétűsége szolgálhat kritériumként. Együttesen vizsgálva központ és körzete népességszámát, mezőgazdasági és kézműipari termelésének mutatóit, a kereskedéssel foglalkozók számát és összetételét, valamint figyelembe véve a központok egyéb, nem gazdasági funkcióinak gazdagságát és hatósugarát, vonzásuk intenzitása alapján a 138 piacközpontot három csoportra lehet osztani.

  • Az első csoportba az az erős piacközponti funkciót betöltő 46 központ sorolható (lásd térkép), amelynek tiszta és tág vonzáskörében az átlagos népességszám külön-külön meghaladta az 50 ezret. E központok átlagos népességszáma 1828-ban 10 ezer körül volt. E központok túlnyomó többsége regionális szerepköre mellett régión túlnyúló kereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkezett. A kézműipar e központokban és körzeteikben egyaránt az átlagosnál fejlettebb és differenciáltabb volt, de ezt nem annyira az itt élő mesterek nagy száma, mint inkább az itt gyakorolt foglalkozások gazdagsága (a központokban átlag 58, körzeteikben átlag 23 mesterséget űztek), a ritkábban űzött mesterségek gyakori előfordulása, valamint az alkalmazott legények erős koncentrálódása tanúsítja. E központokban összpontosult az összes piacközpontban működő kereskedők 73%-a, a nagyobb tőkével rendelkezők 7,7%-a, tiszta körzeteikben pedig a körzeti kereskedők 81%-a. Egyébként e piacközpontok mindegyike többnyire magas szintű igazgatási-kulturális szerepkört is betöltött.
  • A piacközpontok második csoportját a közepes erősségű vonzást gyakorló központok alkották. Ebben a csoportban 45 piacközpont volt, amelyeknek tiszta vonzáskörzete átlagosan 15–20 ezer, tág körzete 30 ezer körüli népességre terjedt ki. Míg az erős piacközponti funkciót betöltő központok a Tiszántúl kivételével viszonylag egyenletesen helyezkedtek el az ország területén, addig a közepes erősségű vonzást gyakorlóknál három sűrűsödési terület észlelhető: a Felvidék nyugati része – a Vág völgye és a környező vidék –, a Hernád völgye, valamint a Tisza–Maros szöge. E piacközpontok csoportja mind a központok, mind körzeteik fejlettségét tekintve heterogénebb összetételű volt az elsőnél. Ezeknek a piacközpontoknak valamivel több mint a fele első sorban regionális központnak tekinthető, mintegy 40%-uknál pedig a régión túlnyúló piacfunkció, azaz egy nagyobb tájegységre kiterjedő belső, vagy külkereskedelmi tevékenység dominált. A kézműipar ezekben a piacközpontokban az első csoportnál fejletlenebb, de az országos átlag szintjét meghaladó volt. Az első csoporttól eltérően központ és körzete kézműipari fejlődése ebben a csoportban kevésbé volt összhangban. A körzeteknek csaknem a felében éles eltérés mutatkozott a központ és körzete kézműipari differenciáltsága között; egyharmaduknál a központ, kisebb részüknél a körzet javára. Kereskedelmi hálózatuk az első csoportéhoz hasonlóan alakult.
  • A gyenge vonzást gyakorló 47 központ túlnyomó többsége a Felvidéken helyezkedett el, nagy részük a hegyvidéken, egy részük pedig Magyarország és Erdély határán. Tiszta körzeteik átlagos népességszáma 5 ezer, tág körzetüké 20 ezer fő alatt volt, többségük vonzása mindössze 1–2 falura terjedt ki. A kézműipar – a központokban és körzeteikben egyaránt – többnyire a leggyakrabban előforduló mesterségek, általában legény nélkül dolgozó képviselőjének termelésére korlátozódott. Sok körzetben egyáltalán nem, vagy alig volt kézműves. Néhány központ – mint például Kisszeben, Paks, Verbó, Szentendre, Korpona, Kalocsa – ellenben éppen viszonylag fejlett kézműiparával vonzotta vidéke népességét. A nagykereskedők és a szakosodott kereskedők száma e központokban általában csekély volt, az árucserét többnyire házalók, vásározó kereskedők és zsidók bonyolították le.

Az erős vonzerőt gyakorló piacközpontoknak mindössze alig fele volt szabad királyi váro. Arányuk különösen a rangsor élén álló (100 ezernél több lakosú tiszta és tág körzetet uraló) 11 településben volt domináns, amelyek közé Pest, Pécs, Sopron, Temesvár, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár mellett az 1828-ban még nem városjogú települések közül csak Miskolc és Veszprém tartozott Ugyanakkor a szabad királyi városok piacközponti súlyának mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Pécs, Győr, Temesvár és Arad a 18. század utolsó harmadától elért, gazdasági forrásból eredő fejlődésének gyümölcseként nyerte el a városi jogi státust. Pest és Szeged régi típusú városi fejlődésének folytonossága a korábbi évszázadokban megszakadt. A 18. század utolsó harmadától a 19. század első felének végéig eltelt évtizedekben viszont Pest modern, új típusú, Szeged ezt a szintet fokozatosan megközelítő városként virágzott fel. A jogi státus és a valóságos városi szerepkör mindjobban erősödő szétválását jelenti, hogy a vizsgált területen fekvő 44 szabad királyi város közül csak 37 töltött be piacközponti funkciót, további 4, – Bazin, Bakabánya, Szabadka és Zombor – csak alközpontként szerepel ekkor, Ruszt, Modor és Szentgyörgy pedig egyáltalán nem fordul elő a piachelyek között.

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott. Sok mester szüneteltette iparát (Sopronban a kézművesek egytizedénél is több, Zomborban körülbelül egynyolcad részük). Ennek oka a fejlett mezőgazdasági területeken a kétlakiság, másutt a megélhetést biztosító egyéb kereset szükségessége volt.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az Alföld rohamosan növekvő agrártelepülései közül csak egynéhány kapta meg a kiváltságos civitas rangot, így: Szeged, Szabadka, Temesvár és Zombor. A szabad királyi városok népessége általában alacsony, a szélső értékek azonban elég tág határok között mozognak. Az ország legnagyobb városának, Debrecennek kereken 30 ezer lakosa van, a legkisebbnek, a Sopron megyei Rusztnak csupán ezer, ami kevesebb az átlagos alföldi falvak lélekszámánál. 20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van : Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Persze, ha a társadalmi összetételt nézzük, azt találjuk, hogy az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók száma korántsem a legnépesebb városokban a legnagyobb. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A kis felső-magyarországi civitasok ilyen szempontból messze megelőzik az alföldi városokat, amelyekben túlsúlyban vannak a mezőgazdasággal foglalkozók, s társadalmi összetételüket nézve nem sokban különböznek a mezővárosoktól.

A szabad királyi városok csoportján belül tehát lényegesen eltérő típusokat találhatunk. És ha jogosult, hogy a falusi szinten tengődő, igen kis lélekszámú településeket kiváltságuk, jogi helyzetük alapján a városok közé számítsuk, legalább olyan jogos a városi. népesség körének kiszélesítése azokra a mezővárosokra, névlegesen földesúri fennhatóság alatt élő oppidumokra, amelyeknek belső viszonyai alig, vagy semmit sem különböznek a szabad városuk agrár jellegű csoportjától. Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

Vörös Károly

Az értelmiség

Az 1825–1827. évi országgyűlés által kiküldött művelődésügyi bizottságot így is új meg új városok ostromolják teljes vagy legalább algimnáziumért – köztük nemcsak olyanok, mint például az akkor már szabad királyi városi rangú Zombor, hanem Nyírbátor vagy Jászapáti is.

A magyar színjátszás kiteljesedése

Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig. 5 év múlva a fehérvári társulat vándorútján Veszprém, Zombor, Szabadka, Baja, majd Fehérvár, innen kirándulva Balatonfüred és (előbb még Fehérvárra visszatérve) Pozsony színpadjain lép fel.

Az oktatásügy intézményei

A görögkeletieknek Zomborban „illír”, Óaradon román tanítóképzőjük volt.

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

1812-ben nyitotta meg kapuit Szentendrén az első szerb tanítóképző, amely 1816-ban Zomborba költözött. Az alsófokú szerb iskolák is a nemzeti öntudat erősítői voltak. A Szerbia történetével foglalkozó munkák az iskolákon keresztül a nép között elterjesztették a régmúlt dicsőséget.

A szerb kultúra fejlesztésében, előrehaladásában nagy szerep jutott a diáktársaságoknak. Ezek a társaságok (elsősorban a pozsonyi, a grazi és a szegedi) már a harmincas években működtek. A szerb diákok ugyanis egyre nagyobb számban keresték fel Magyarország, Ausztria és Németország főiskoláit, egyetemeit. Szervezeteikben mindenekelőtt a szerb nyelvet és irodalmat ápolták. A negyvenes években ezek a diákegyesületek Ifjúság (Omladina) néven központi szervezetet hoztak létre. Az intézmény tevékenységének eredményeképpen a Magyarországon tanuló szerb diákok 1847-ben már egységes csoportot alkottak, nézeteik a szerb nemzeti mozgalom előtt álló feladatokat illetően azonosak voltak. Az Omladinának, amely a szerb egység követelését állította előtérbe, a későbbi szerb mozgalomban jelentős szerep jutott.

1845-ben jött létre a zombori szerb olvasótársulat, melynek az ugyanebben az évben alakult zombori magyar szellemű olvasóegylet ellenében az volt a célja, hogy „a szerb, vagyis illír nyelv és irodalom a magyar nemzetiség irányában e honban mindinkább fejlődjön és terjedjen”.[1] E társulatnak kétszer annyi tagja volt, mint a magyar szellemű egyesületnek. A szerb olvasótársulat összetétele tükrözte a szerb mozgalom polgári jellegét. 38 kereskedőn, 22 kézművesen kívül az egyesületben 44 értelmiségi (22 városi, 11 egyéb tisztviselő, 4 tanító, 2 pap, 5 ügyvéd), 2 földműves (valószínűleg gazdagparasztról van szó) és 1 vasgyáros tömörült. A tisztviselők viszonylag nagy száma mutatja, hogy a szerb polgári értelmiség a többi nemzetiség értelmiségétől eltérően, ha nem is országos, de megyei és városi hivatalokban foglalt helyet. A szerb olvasóegyesületet, mint a szerb mozgalom egyik fontos intézményét, a magyar és az osztrák hatóságok egyaránt éberen figyelték.

Hanák Péter

Az osztályharc fellendülése. Az 1904. évi vasutassztrájk.

A mozgalom másik jellemző vonása, hogy a főváros mellett számos vidéki – éspedig jó néhány iparilag elmaradottabb – városra (Pápa, Veszprém, Paks, Zombor) is kiterjedt.

Szabó Miklós

A radikális negyvennyolcasság válaszúton

A század első éveiben a radikális függetlenségi röpiratok lapjain feltűnt a progresszív adó radikális kispolgári-neoliberális programja, sőt a gondolatilag legkiérleltebbekben – mint Pataj Sándor ”Magyar socializmus” című írásában – az anarchizmus központi követelése: az örökösödés adózási úton való megszüntetése is. A röpiratot író zombori ügyvéd, a radikális függetlenségi szárny formátumos alakja, aki éveken át igyekezett Igazság című lapja köré gyűjteni a balfelé nyitásra hajló negyvennyolcasokat és negyvenkilenceseket, 1904-ben a függetlenségiek és szociáldemokraták szövetségét hirdette. Az általános választójog elfogadásától a nemzetiségi kérdés sem riasztotta vissza, és – akárcsak az agg Mocsáry – bízott abban. hogy a nemzetiségiek Bécsben és nem Budapestben látják fő elnyomójukat, tehát potenciális szövetségesek.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés története Magyarországon. II. 1840–1848. Budapest, 1960. 208.

Irodalom

Tagányi Károly, A földközösség történetéhez Zomboron (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1895)

Kiadvány

Dudás Gyula, A bácskai és bánsági szerbek története a XVI–XVII. században (Zombor, 1896)