Zsedényi Ede

A Múltunk wikiből

szül. Pfannschmidt Ede

Lőcse, 1804. március 21. – Budapest, 1879. február 20.
politikus, országgyűlési követ, majd képviselő,
evangélikus egyházkerületi felügyelő
Wikipédia
Zsedényi Ede
1850.
Zsedényi Ede és Somssich Pál konzervatív röpiratai.

Vörös Károly

Széchenyi és a kormány

Nem sokkal az akadémiai beszéd utáni napokban, december 5-én, Széchenyi – miután a Deákkal való megegyezésre célzó végső kísérletei is sikerteleneknek bizonyultak – egyensúlyát láthatólag teljesen elveszítve, a kormány magyarországi politikájában bennfentes Zsedényi Ede (ekkor helytartótanácsi tanácsos) biztatására levelet írt Gervaynak.

Az országgyűlési utasítások: a liberálisok eredményei és kudarcai

Az udvart, mely a reformpárttal szembeni mindezen szavazási, választási akcióktól (legalábbis nyíltan) bölcsen távol tartotta magát és hivatalos képviselőit, s mely a reformnak legalábbis 6 ponton (s még látni fogjuk, mely okból) számára igen lényeges megbuktatását átengedte megyei ügynökeinek és a kisnemesség a kortesek manipulációi által könnyen fellobbantható szenvedélyeinek, ez a (különben, mint láttuk, nem váratlan) körülmény az országgyűlési harc vállalására kényszerítette. Helyzete az alsótáblán, egyes képviselői – így elsősorban Zsedényi Ede vagy az ifjú Mailáth György – nem közönséges képességei ellenére is, a választási harc után reménytelennek tűnt, s így elsősorban a felsőtábla megerősítése vált számára szükségessé.

A Védegylet

1844.június 30-ával, éppen az országgyűlés legkritikusabb szakaszában, szerkesztői állása így megszűnvén, a szükség is kényszerítette új állás keresésére, már csak azért is, mert új lapengedélyért beadott kérvényét elutasították, pedig még József nádor, sőt a nagy konzervatív Zsedényi is támogatta – igaz, mindkettő attól félve, hogy anélkül még veszélyesebb térre viszi át az agitációt.

Szabad György

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni.

Művei