Zsibó

A Múltunk wikiből

románul Jibou, németül Siben

város Romániában, Szilágy megyében
Wikipédia
Zsibó címere
1705. november 11.
Rákóczi a zsibói szorosban vereséget szenved Herbevillé-től. Az erdélyi kuruc uralom összeomlik.

Makkai László

Magyarok, románok, szászok Erdélyben

Az erdélyi magyar népességet a Partium magyarjaitól az Erdélyi-középhegység tömbjei, a Meszes, a Bihar, a Gyalui-havasok és az Erdélyi- érchegység széles sávban elválasztották, s a folyamatos érintkezést csak a Sebes-Körös és a Kis-Szamos völgyét összekapcsoló Királyhágó, a Szilágyságból az Almás völgyébe vezető Meszesi-kapu, valamint a Nagy-Szamos mentén Zsibótól Szatmárig sorakozó magyar falvak biztosították.

R. Várkonyi Ágnes

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

A császár elsőrendű feladatának tekintette, hogy Rákóczi fejedelmi beiktatását meghiúsítsa, Herbeville tábornagy a fősereggel már megindult Erdély elfoglalására. Miután az Alföldön végigvonuló császári hadsereget Károlyi és Bottyán ezredei nem tudták érdemlegesen megzavarni, Rákóczi a sáncokkal elzárt zsibói szorosnál akarta feltartóztatni. November 11-én a kuruc gyalogság a csatátkezdő császáriak jelentése szerint is oroszlánként harcolt, de a fővezérek nem tudták összehangoltan irányítani ezredeiket. Az Herbeville hadereje mögött állomásozó Károlyi pedig a parancs ellenére nem tudott támadást indítani. Zsibónál a császáriak 450 embert vesztettek (2,81%), Rákóczinak 25 ágyúja és 400 katonája maradt a csatatéren, 200 sebesült meg, harcosai állományának 8%-át vesztette el. A vereség súlyos stratégiai és politikai következményekkel járt: a császári hadsereg bevonult Erdélybe, elfoglalt több fontos várat, és végigdúlta az országot. Rákóczi erdélyi hadserege a Partiumba, Moldvába, Havasalföldére húzódott.

Erdély visszafoglalásának előkészítésére a zsibói csatavesztést követő napokban a kurucok olyan védelmi vonalat alakítottak ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, amely az elkövetkezendő támadás kiinduló alapja lett. Majd, miután Ráday Aranyosmedgyesen tárgyalt a Partiumba menekült erdélyi rendekkel, a miskolci tanácsülés elhatározta, hogy Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.

A huszti országgyűlés (1706. március 8–20.) kijelentette, hogy a két országnak közösen kell harcolnia az állami önállóságért. A magyarországi és erdélyi rendek konföderációja 1706. március 8-án közös nyilatkozatot adott ki. Kölcsönös segélynyújtásra kötelezték magukat, valamint arra, hegy egymás tudta nélkül nem kötnek békét. A két ország konföderációját mindkét fél a maga kormányzótestületével ratifikálja, a jövőben pedig Erdélyben a három nemzetből álló státusok megerősítik.

A magyar konföderáció a zsibói vereség ellenére is eredményes erdélyi politikát folytathatott. Tekintélye megnövekedett: 1705 őszén Bottyán János csapatai elfoglalták a Dunántúlt.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Ifj. Wesselényi Miklós báró zsibói birtokán 1817 óta Kelemen Benjámin jószágigazgató irányításával folyt a korszerűsítés. Irtások, vízlecsapolások útján növelték a szántó- és legelőterületet. Birkatanyát létesítettek fejlettebb eljárásokkal végzendő juhtenyésztés céljából. Vetésforgós, váltógazdaságos módszerrel, pillangós takarmánynövények (lóhere, lucerna) termelésével segítették az istállózó tartással, fajtanemesítéssel nevelt állatállományt.

Az állattenyésztés

Erdélyben különösen a zsibói Wesselényi-birtok volt nevezetes lótenyésztéséről.

A jobbágyok azért tartottak lovat, hogy a piacokat könnyebben elérjék. A szegény jobbágyoknak és a fogattal rendelkező zselléreknek pedig a fuvarozás fő vagy kiegészítő kereseti forrása volt.

A lovat azonban a piacra járás, a fuvarozás mellett kezdték szántóföldi munkára is igénybe venni. Lóval ekkor főként a tolnai és a baranyai németek szántottak. Az ökörről a lóra való átváltás korszakunkban csak megkezdődött, és áthúzódott a század második felére.

Az árutermelő, kereskedelembe bekapcsolódó vidékek jobbágyai a belső és a külső lókereslet láttán, a marhaneveléshez hasonlóan, csikónevelésre vállalkoztak. A csikók betanításával járó vesződség kifizetődött. A Duna-balparti Csallóközben és a Duna-jobbparti Rábaközben foglalkoztak sokan csikóneveléssel.

A jobbágyok lótartásában a változás azzal kezdődött, hogy szelektáltak. A gyors mozgású, de nagyobb erőben levő magyar és erdélyi lovakra a szász székek lótartó gazdái büszkék voltak. Hogy a jobbágyok állománya javulni kezdett, abban nagy szerepet játszottak egyes uradalmak, amelyek pénzért vagy ingyen apaállatokat bocsátottak rendelkezésükre. Katonai célokból ugyanígy működtek közre a jobbágyok lóállományának javításán a bábolnai és a mezőhegyesi állami ménesek.

1790 és 1848 között a lótartás módjában is változás kezdődött. A 18. századi szilaj tartással szemben a félrideg tartás és az istállózás erősödött.

Az 1828. évi országos összeírás nyomán megállapítható, hogy az ország középső részén erre az időpontra a lovak a szarvasmarhával szemben túlsúlyra jutottak, mert ezeknek a megyéknek a népe (Fejér, Tolna, Baranya) nagy részt vállalt a fuvarozásból, a dunai, illetve a drávai hajóvontatásból. Ezekben a megyékben amiatt is növelték a lovak számát, mert a mezei munkánál ökrök helyett lovakat használtak. Különösen nagyra nőtt a lóállomány Pest, Bács, Torontál, Heves és Külső-Szolnok, továbbá Békés és Csanád megyékben, ami összefüggött gabona- és gyapjútermelésükkel, piacra, vásárokra járásukkal.

A sertéstartás a jelentős kivitel mellett a népélelmezésben is fontos szerepet töltött be. A sertések, amelyeket ekkor Magyarországon tartottak, nemcsak nyáron, hanem télen is a szabadban, a legelőkön és az erdőkön tartózkodtak. Kikaparták élelmüket a hó alól is, és az időjárás minden zordonságát el tudták viselni. Két fő fajtájuk ismeretes: a szalontai és a bakonyi. Az előbbi kemény húst, az utóbbi több zsírt szolgáltatott. Hátrányuk volt, hogy lassan fejlődtek, és nem jól szaporodtak. Az örökös tartományok lakossága a 19. század elejétől a puha húsú sertéseket kezdte keresni, ezért előnyben részesítette a Balkánon honos mangalicát. A századforduló után ehhez a kereslethez igazodtak a földbirtokosok: meghonosították a mangalicát, ezzel megindult a fajtaváltás.

A tartásmód azonban nem változott meg. A jobbágyok tartásmódja megegyezett a földbirtokosokéval. Az 1828. évi országos összeírás alapján az ősi sertéstartás kiemelkedő területei között az első helyet foglalta el Zala, Veszprém, Somogy és Baranya megye. A Dráva-mente, a Zselic, a Göcsej, az Őrség, a Kemeneshát és a Bakony rengetegei tartották el ezt az állományt. Az erdő olyan nagy területet borított be a Dunántúlon, hogy a múlt század első felében szakadatlanul erdőkön járva lehetett eljutni Eszéktől egész Kanizsáig. Az összefüggő rengetegek sora ezután meg-megszakadt ugyan, de állományuk még mindig kiterjedt volt fel egészen Sopronig és Győrig. A szlavóniai megyékben még hatalmasabb területeket foglalt el az erdő: Varasd megyében például az akkor megművelhető földnek közel felét. A közlegelőt erre úgyszólván csak hírből ismerték. Pozsega és Verőce megyében szintén temérdek sertést tenyésztettek, de az áthajtott kondák egy része nem is innen, hanem még távolabbról, Boszniából és Szerbiából származott. Ennek láttán a dél-dunántúli megyék parasztjai kezdtek átjárni a Dráván túlra, ahol süldőket szedtek össze, felhizlalták őket, és nyereséggel túladtak rajtuk.

A jobbágyok második sertésáru-termelő területét Nógrád, Gömör, Kishont, Abaúj, Torna és Borsod megyék alkották. Itt is elsősorban a makkos erdőkön folyt a disznótartás, de már a kukoricatermelés is támogatta azt.

A harmadik legnagyobb sertéstartó vidék Torontál, Temes és Krassó megye, valamint a határőrvidék: gradiskai, bródi, péterváradi, de különösen a német bánsági ezredének területe. Ebben a régióban a sertéstartás kimondottan a kukoricatermelésre volt alapozva.

A piaci kereslet hatására, az uradalmak példájára és attól függetlenül, a jobbágyok sertéstartásában is megindult a fajtaváltás: ők is áttértek a lábon már olyan távolságra, mint a bakonyi vagy a szalontai nem hajtható mangalica tartására. Az áttérés oly nagyméretű volt, hogy a bakonyi sertés a hatvanas évekre már eltűnt a sertésállományból. A tartásmód azonban a régi maradt: az állomány nagyrészt a legelőkön nőtt fel, ólakban csak ott tartották és takarmányozták, ahol a természeti viszonyok – a legelő és az erdő kis terjedelme – ezt kikényszerítették. A sertéstartásba kevés munkát és pénzt fektettek, még így is hasznot hozott.

A magyarországi állattenyésztés számára nagy jelentőségűvé vált az a gyapjú- és juhhúskereslet, amit elsősorban az osztrák örökös tartományok iparának fejlődése idézett elő.

E hatalmas piaci lehetőséget a magyarországi földbirtokosok igyekeztek kihasználni. A földbirtokosok a gyapjúért kezdtek a 19. század elejétől juhokat tartani. Először a számukat növelték meg, azután, mivel a finom gyapjúért többet adtak, a finom gyapjú termelése érdekében megkezdték a fajtaváltást: a hazai racka és cigája juh helyett rátértek a merinói juh és különböző változatai, a negretti és az electoral-negretti tenyésztésére, melyet Szász- és Morvaországból importáltak. Hoztak be francia eredetű rambouilleti juhokat is. A hagyományosan gazdálkodó uradalmak tőkeszegénységükben kényszerűségből ragaszkodtak a régi juhhoz és a régi juhtartási formához. Kockázatosnak vélték, hogy fajtát változtassanak A korszerűbben gazdálkodók azonban javították minőségét. A sárospataki és a regéci uradalomban 1824 és 1833 között a magyar racka juhok száma harmadára apadt, ugyanakkor a finomgyapjas juhoké megnégyszereződött. A somogyi Hunyady-birtokon 1811-től 1836-ig 4000-ről 20 ezerre emelkedett a birkák (nemes juhok) száma. A Sopron megyei Eszterházy-uradalomban pedig 150 ezerre. Mindkét helyen csak nemes juhokat akartak tartani.

A nemes birkák miatt a tartás tenyésztéssé alakult. A nemes juhokat télen hodályban kellett tartani, eledelükről szántóföldön termelt takarmányokkal kellett gondoskodni, be kellett vezetni szaporításukban a tenyésztési célnak megfelelő rendet.

A gyapjú tisztaságán is javítani kellett, mert a gyapjúkereskedők a zsíros, szennyes magyar gyapjút nem akarták megvenni. Kelemen Benjamin, Wesselényi Miklós báró jószágigazgatója meleg vízben oldott vegyi anyagokkal 1840-ben olyan mosási eljárást dolgozott ki, amely kiváló minőségűvé tette a zsibói uradalom gyapjúját.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A román hadsereg január közepén, nem véve figyelembe a semleges övezetet, bevonult előbb Nagybányára, majd Zsibóra, Bánffyhunyadra, Zilahra és Máramarosszigetre.

Irodalom

A zsibói csatáról összefoglalóan a bécsi levéltári kutatások eredményeire is építve Markó Árpád, II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér (Budapest, 1934. 289–320); új szempontokkal Czigány István, A császáriak hadjárata 1705 őszén (Hadtörténelmi Közlemények 1981). A zsibói csatát követő katonai intézkedésekre Markó Árpád, Adalékok a Rákóczi-szabadságharc hadihelyzetéhez Erdélyben, 1705 november—1706 nyár (Századok 1957).

A zsibói csatát követő török politikáról Benda Kálmán, Pápai János (Pápai János törökországi naplói. Budapest, 1963. 5–39).